Amikor Trianonról van szó, a nemzet jobbik felének a Károlyi Mihály nevével fémjelzett önfeladás politikája jut eszébe. A párizsi tárgyalóasztaloknál átrajzolták a térképet, a nemzeti önrendelkezés jogát figyelmen kívül hagyva. A győztesek által kialakított határok többnyire már megváltoztak, csak a megcsonkult Magyarország esetében nincs változás Egy nógrádi város, Balassagyarmat lakói soha nem gondolták volna, hogy egyszer határvárosban fognak élni és rémálmaik között sem szerepelt, hogy cseh katonák szállják meg őket. Mikor ez mégis megtörtént, volt merszük fegyvert ragadni.
Nemzeti önfeladás
1918-ban lényegében még véget sem ért a háború, amikor Prágában október 28-án kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, amely igényt formált a Felvidékre és Kárpátaljára. Majd megtörtént az elképzelhetetlen: az akkor szervezésben álló, gyenge harckészséggel rendelkező cseh csapatok 1918. november 2-án átlépték az ezeréves határt. A területfoglalás teljesen készületlenül érte a Károlyi Mihály vezette magyar kormányt, amely megbízottját elküldte Prágába, hogy tiltakozzon a megszállás ellen. Közölték vele az elképesztő igényeket, miszerint Magyarország északi területeit egész a Duna – Vác – Gyöngyös – Miskolc – Tokaj – Csap – Máramarossziget – Verecke vonalig el fogják csatolni. A bevonuló cseh katonaság összetétele meglehetősen vegyes volt. A frontról szökött katonák, önkéntesek, csendőrök, sebtében szerveződő félkatonai alakulatok képezték az új állam „haderejét”.
A felvidéki területen csekély létszámú magyar haderő állomásozott, amely kezdetben nem állt ellen, köszönhetően a budapesti kormány fejetlen kapkodásának, az egymásnak ellentmondó parancsoknak. A spontán kezdeményezéseket is igyekeztek csírájukban elfojtani, naivan bízva abban, hogy tárgyalásokkal meg tudják akadályozni a területfoglalást. A kormány kiáltványban biztosította a lakosságot, hogy akár fegyverrel is meg fogja védeni őket. Tette ezt azért, mert közben a román és a szerb csapatok előrenyomulását szintén nem akadályozták és azok elfoglalt pozícióit viszont a november 13-án kötött belgrádi egyezményben elismerték. A cseh megszállásról nem volt szó az egyezményben. Károlyiék nem akarták a fegyveres ellenállást, hivatkozva arra, hogy Magyarország nincs Csehszlovákiával hadiállapotban és a wilsoni elvek alapján akarja rendezni a kérdést. El kell ismerni, hogy valóban küldtek magyar egységeket a csehek ellen, amelyek többnyire ellenállás nélkül visszavonultak az eredeti határ mögé. A magyar vezetés továbbra is tárgyalásokra törekedett és bízott az antantban, nem gondolva arra, hogy kiváltképp francia részről feltétlen támogatásban részesül a prágai vezetés a területi igényeket illetően. A magyar kormány ahelyett, hogy további csapatokat vezényelt volna a térségbe, azonnal tárgyalásokat kezdett a szlovák vezetőkkel, gáláns ajánlatokat téve nekik. A szlovák vezetők Prága felé tekintettek. A gesztusokból arra lehetett következtetni, hogy Károlyiék nem szándékoztak megtartani Felvidék egészét, inkább egy népszavazásra aspiráltak, amelynek kimenetele a magyar területeken nem volt kétséges. A népszavazás veszélyével számolva Tomáš Garrigue Masaryk és Eduard Beneš a cseh érdekek felé hajló szlovák vezetők hűségét igyekeztek bebiztosítani és az antant támogatását területi aspirációik miatt. A Prága hűségén lévő szlovák politikusok húzták az időt. A francia támogatás nem késett. December 1-jén egy táviratban „letolták” a belgrádi egyezményt aláíró Franchet d’ Esperey tábornokot, hogy nem vette be a csehek megszállási jogát. Vix alezredes december 3-án átadta az antant jegyzékét, miszerint a november 13-án aláírt belgrádi egyezmény sehol sem garantálja az ország szuverenitását. Magyarán a jegyzék azt hozta tudomására a magyar kormánynak, hogy a csehszlovák csapatoknak jogukban van birtokba venni az igényelt területeket. A cseh erők a kivonuló magyar katonaság nyomában szinte akadálytalanul vették át az ellenőrzést. A többnyire szlovákok lakta területeket el is foglalták a december 6-án megállapított Bartha – Hodža féle demarkációs vonalig, amelyet Budapesten az említett tárgyalásokon állapítottak meg. Ezt Prágában nem vették komolyan. A magyar kormány nem törődve a hetek óta folyamatosan beérkező segítséget kérő felvidéki táviratokkal, tétlenül szemlélte az eseményeket, tovább hitegetve a közvéleményt azzal, hogy a békekonferencia majd igazságot fog szolgáltatni. Közben a hazaáramló katonákat szerelték le, annak ellenére, hogy három égtáj felől támadtak a Szent Korona országára. 1918. december közepéig ezer, összesen 1,2 millió katonát szereltek le. Közülük mintegy 650 ezren magyar nemzetiségűek voltak. Az akkor még szerveződő cseh – szlovák haderő gyenge harci értékkel bírt. A Felvidéket könnyen megszállók létszáma prágai adatok szerint, ami a „szlovákiai” részt illeti, 8300 fő volt. Egyértelmű parancsok, szervezés esetén a háborúban amúgy sem jeleskedő cseh alakulatokat szét lehetett volna morzsolni- állították később katonai szakértők. Az előbb leírt számok önmagukért beszélnek, és nem lehet elvitatni az akkor hatalomban lévő Károlyi kormány felelősségét.
Ellenállásra is akadt példa. Selmecbányán, a még ott tartózkodó akadémikusok, látván a Károlyi-kormány „tétlenségét”, lefegyverezték a fehérneműgyárban állomásozó 38. cseh tüzérezredet, és átvették a város ellenőrzését, egészen december közepéig. A túlnyomórészt magyar lakosságú településeken a katonaviselt férfilakosság szervezkedett, számítva a cseh csapatok további előrenyomulására. Az antant december 23- i jegyzékéből kiderült, hogy a Duna és az Ipoly határfolyónak számít. A jegyzékben szerepelt az is, hogy a végleges határokat a békekonferencián fogják meghatározni. A magyar kormány nem okozott meglepetést, elfogadta a döntést és kivonta csapatait, cserbenhagyva a lakosságot. A 82%-ban magyarok és németek által lakott Pozsony 1919. január 1-jén szűnt meg Magyarországhoz tartozni. A jegyzék ellenére a korában említett prágai tervek sem merültek feledésbe, és ennek megfelelően január 16-án, hajnalban a cseh egységek átkeltek az Ipolyon és megszálltak – a kelet-nyugati vasúti összeköttetés biztosítása, a Salgótarján közeli szénmedence birtoklása és a szlovák élettér növelése okán – több nógrádi települést, köztük Szécsényt és Balassagyarmatot. Ez utóbbi város azonban példát mutatott, hogy ha van ideje a beszédnek és az alkuknak, akkor annak eredménytelensége, haszontalanná válása után eljön az ideje a fegyveres ellenállásnak.
A legbátrabb város
A nógrádi megyeszékhelyre bevonuló cseh katonaság lefegyverezte a nemzetőrséget, a magyar katonaság pedig már korábban kivonult a városból. A vasútállomásról lekerült a magyar tábla és nem indultak vonatok Budapestre. Január 25-én megérkezett Bazovszky István – az utóbbi időben magát szlováknak valló renegát – losonci ügyvéd, aki nagyzsupáni minőségében átvette a város közigazgatását. Innentől kezdve felgyorsultak az események. Korábban a város meghatározó személyiségei számoltak az események bekövetkeztével és szervezték az ellenállást, amely – látván a megszállók intézkedéseit – újra napirendre került. Mindamellett, hogy a város lakosságának többsége nem kívánt Csehszlovákiához tartozni, két csoportot különösen hátrányosan érintettek a változások. Az itt élő vasutasok az északról menekülő magyar kollégáiktól tudták, hogy veszélybe kerül a megélhetésük, mert az új hatalom mindenütt cseh- és szlovák vasúti tisztviselőkkel váltotta le a magyarokat. Az állomásfőnök és néhány tisztviselő már cseh volt. A cseh alakulatok parancsnoka bevezette a katonai igazgatást, hogy a forgalmat és a rendet fenntartsák, amely nemegyszer megalázó fenyítésekben nyilvánult meg.
A másik jelentős csoport a községi és állami alkalmazottakból állt. Megtudták az ide menekülő tisztviselőktől, hogy a megszállók itt sem fogják őket alkalmazni, sőt kiutasítás is szóba jöhet az esetükben. Azon túl, hogy a megszállás nem csak érzelmeiket sértette, a mindennapi betevő is veszélybe került. A korábban említett szervezkedést gátolta a városban élők megosztottsága. A munkások és a vasutasok közül – 1918 őszétől – sokan beléptek a szociáldemokrata pártba és milíciát szerveztek. A közigazgatásban dolgozó tisztviselők, módosabb polgárok, kereskedők a konzervatív jobboldal vezetői Huszár Aladár és Pongrátz György főjegyzők köré csoportosultak.
A renegát Bazovszky és a cseh parancsnok egyre erőszakosabb fellépése egy táborba tömörítette a korábban éles ellentétben álló csoportokat. Január 27-én megtörtént a kézfogás és másnap küldöttség ment a városból visszavont másfélszázadnyi magyar egységhez, és megegyeztek Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosokkal, hogy megtámadják a laktanyát. December 29-én a magyar egységek két oldalról sikeresen rohamoztak. A megszállók kitették a fehér zászlót, viszont a közeledő magyar katonákat sortűzzel fogadták, visszaszorítva őket. A katonák segítségére érkező civilek, közöttük diákok is, egész nap tűz alatt tartották az épületbe beszorult cseheket. Még hajnalban a vasutasok elvágták a távíróvezetékeket és napközben heves harcok közepette sikerült a vasútállomást elfoglalni és a sínek mentén haladva birtokba vették a kővári hidat is. Időközben a hadügyminiszter az iglói géppuskás tanfolyam Hatvanban állomásozó egységét küldte segítségül. Bevetésük eredménye a csehek kapitulációja volt. A város biztosítására rendelték a fővárosban állomásozó Székely Hadosztály egy zászlóalját és egy géppuskás századot páncélvonattal együtt. A beérkező csapatok a következő napokban sorra verték vissza a cseh támadásokat és visszafoglalták a környékbeli falvakat.
A balassagyarmati civil ellenállás résztvevői bebizonyították, hogy amikor már végképp elveszett minden, akkor sem szabad feladni. Ellentétes nézeteket félrerakva városukért és hazájukért küzdöttek, keresztülhúzva a területrablók számításait. Amennyiben sikerült volna a megszállóknak maradniuk, akkor a békekonferencia a Csehszlovákiának ítélte volna a palócok fővárosát, a környékbeli településekkel együtt. Ez a tett egy lapon említhető a Rongyos Gárda sikerével, a Székely Hadosztály hősies harcával. A balassagyarmati vasutasok, diákok, tisztviselők és mindenki, aki részt vett a küzdelemben megmentettek egy darabka Magyarországot. Ezért kapta a település, a „Legbátrabb Város” – Civitas Fortissima elnevezést.
