Azt lehet hinni, hogy ez a „meseföldrajzi” elnevezés, amellyel a magyar népmesék kezdődnek, a világ végét jelenti, ami után minden megtörténhet. A Dunába torkolló Enns folyó felső szakaszát nevezték Ober Ennsnek. A Lajtától 150 km-re lévő folyóig tolták ki a magyar gyepűhatárt a győztes pozsonyi csata eredményeképp. Hosszú évtizedek óta nem lehetett – a vereségeken kívül – a hazai oktatásban hallani erről az eseményről.
A magyarok 900-ban Pannónia területével gyarapították a megszerzett területeket és a Fischa folyónál húzták meg a gyepűhatárt. A következő években birtokba vették az Alföld déli peremét, majd a Mura-völgyébe hatoltak be, és övék lett a Dráva és a Száva köze is. Északon felszámolták a belharcoktól legyengült Morva Fejedelemséget. A kelet felé terjeszkedő Keleti Frank Királyságnak egy új, a hunokhoz és az avarokhoz hasonló erővel kellett számolniuk, amely alig néhány éve átrendezte Kelet-Európa politikai arculatát. A magyar törzsszövetségnek biztosítani kellett a Kárpát-medence feletti uralmat, számolva elsősorban a bajorok és a frankok támadásával. 907 júliusában, hazai földön kellett alkalmazni a keleti nomád taktikát, amely egybecseng Szun Ce, az akkor már majd másfélezer éve halott kínai hadvezér könyvében leírt stratégiával.
„A hadseregnek csalás segítségével kell megállnia helyét, az előnyök szerint kell mozognia, s az erők megosztása vagy egyesítése útján kell változnia. Egyszer legyen gyors, akár a szélroham, máskor azonban nyugodt, akár az erdő. „
A 900-tól több szakaszban tartó bajor-magyar csatározások egyik tragikus mozzanata volt, hogy 904-ben barátságot színlelve a bajorok a magyar törzsszövetség szakrális vezetőjét, Kurszán kendét lakomára hívták, és Gyermek Lajos keleti frank király parancsára orvul meggyilkolták. A magyarok akkor még a déli és az északi területeket biztosították be a fentebb leírtak szerint. Gyermek Lajos keleti frank király és tanácsadói számolva a veszéllyel, Nagy Károly avar hadjáratának mintájára akartak leszámolni a magyarokkal. Magáról a csata pontos leírásáról nincsenek feljegyzések, azonban ha szűkszavúan is, az évkönyvek, a halottas könyvek és a királyi oklevelek tartalmaznak annyi információt, hogy megtudjuk a csata időpontját, a résztvevő főemberek, grófok egyházi vezetők nevét. Ezek alapján lehet következtetni arra, hogy a bajor főerőkön kívül szász tartományurak csapatai is részt vettek az invázióban. Noha abban a korban nem beszélhetünk tömeghadseregről, a források alapján feltételezhető, hogy több tízezres létszámú seregről van szó. Az udvari oklevelek alapján az egyesült haderő június 17-én indult meg Ennsburgból a Duna jobb és bal partján. Az utánpótlást hajók szállították. A bajorokat már a gyepűhatártól kezdve zaklatták egyre nagyobb erőkkel a magyarok. A Theotmár püspök által vezetett déli seregtest feladata volt a Duna jobb partján az átkelők biztosítása. A Luitpold őrgróf irányította északi haderőnek kellett volna a mai Pozsony térségét hídfőállásként megszállnia.
A XV. és a XVI század fordulóján egy élt a bajos udvarban egy Aventinus nevű történetíró, akinek feljegyzései az utókorra maradtak. Olyan forrásokra is hivatkozik, amelyek egy része már nem lelhető fel, viszont a munkájában szereplő nevek és dátumok megegyeznek a meglévő korabeli évkönyvekben és oklevelekben található adatokkal. Mivel a csata ideje és az időszak, amelyben ő élt, meglehetősen távol van egymástól, így nem lehet biztosra menni az általa leírtakkal kapcsolatban. Ugyanakkor a nomád hadviselés szabályai alapján feltételezni lehet a frank seregek ellen vívott harc főbb mozzanatait. A Duna jobb partján előrenyomuló hadoszlopot, amely a püspökök hadinépéből állt, július 4-én verik szét a térségbe fokozatosan érkező magyarok.
A magyarok mozgásáról nincs semmilyen adat, így a már említett harcmodor alapján lehet következtetni stratégiájukra. A Fischa folyótól egyfolytában zaklatott fáradt és a folyamatosan védekező széthúzódó déli bajor seregtestet az éjjel-nappal támadó magyarok felőrölték. Sűrű nyílzáporral ritkították soraikat, majd megrohanták őket és a harci morált vesztett – egymástól elszakadó – egységeket közelharcban verték szét. A fő csapást – a Theotmár püspök által vezetett déli szárnyra július 4-én mérték. A hajókat gyújtónyilakkal pusztították el. A Duna északi mentén nyomuló seregtest később érkezett a gyepűhatárra. A magyar főerők a délit támadták már korábban, mert az hamarabb ért a célterületre. Az északi – ténylegesen nagyobb – Luitpold által vezetett bajor sereg a gyepűhatártól csak kisebb támadásoknak volt kitéve. Azonban a déli szárny veresége után a Dunán átkelve a magyarok csatlakoztak – a jóval kisebb létszámú – már napok óta harcban álló társaikhoz, bekerítve Luitpold őrgróf fáradt seregét. A magyarok, akik feltehetőleg számban kisebb erőt képviseltek, a bekerítés után folyamatosan támadták a magára maradt, északi seregrészt és július 5-én megsemmisítő vereséget mértek rájuk. Az állandó, távolról indított, de komoly veszteséget okozó nyílzáporok lehetetlenné tették a bajoroknak a döntő csatára való felfejlődést, ezért volt lehetséges mind a déli, mind az északi sereg részeit szétszedni és külön-külön felmorzsolni. Azért lehet bátorsággal ily módon leírni a csata folyását, mert mind az ókorból, mind a középkor első szakaszából – kínai, görög, római, perzsa és nyugati források leírják – hogy hogyan történhetett meg az, hogy jól felfegyverzett, fegyelmezett seregeket a nomád lovasíjászok felszámoltak sajátos harcmodorukkal. Arra nincs utalás, hogy magyar részről Árpád és fiai részt vettek-e az ütközetben. Feltételezhető a szerepük. .Az évkönyvek és a halottas könyvek alapján a csatákban résztvevő főemberek közül elesett Luitpold őrgróf, Theotmár érsek, két püspök, három apát és tizenkilenc gróf. Az ő nevük a későbbi udvari okiratokban és az évkönyvekben már nem található, viszont részvételük a hadjáratban az említett források alapján biztosra vehető. A 907-es Sváb évkönyvben egy rövid szöveg utal a csatára:
„A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták”
A pozsonyi győzelemmel a Magyar Fejedelemség véglegesítette nyugati irányban az Enns folyóig tartó katonai ellenőrzés kiterjesztését, valamint a néhai Morva Birodalom keleti területei feletti uralmát. Ezt követően 123 évig német sereg nem hatolt be magyar területre.
