Hajszálezüstök

A sporttörténet legpechesebb alakjai azok, akiket csak egyetlen hajszálnyi apróság választott el attól, hogy a későbbiekben az ő nevüket véssék fel a márványtáblákra, az ő arcképük legyen az örök dicsőséget megörökítő albumok borítóján, az ő nevükre emlékezzenek majd még sok-sok évtized elmúltán is. Egyszer megérdemelnének egy külön albumot, legalább egy hosszú dokumentumfilmet ők is, mert sorsukban a dráma legtöbbször sűrűbb anyagból születik, mint amilyen a győzteseké.Ez a “hajszál” sokféle lehet: bírói csalás, túl korán megkezdett ünneplés, fatális véletlen, vagy valamely jelentéktelen körülmény utólagosan sorsdöntővé válása. A magyar sport száztizennyolc éves története tele van szebbnél szebb, különösnél különösebb példákkal. Ha Mocsai még egyszer időt kér a női kézilabda-döntőben, akkor megtarthattunk volna legalább egyet a hatgólos előnyből. Ha Kamuti nem olyan udvarias és sportszerű, akkor ő nyert volna tőrvívásban az olimpián is. Ha Güttler csak egy gondolattal előbb nyúl be, mint világklasszis vetélytársa, akkor az ő neve is ott lenne az uszodák falán. Ha magyar vezetők megóvják Somfay Elemér rosszul mért 200 méteres futásának eredményét a párizsi olimpián 1924-ben, akkor ő nyerte volna az ötpróbát. Ha a bírók korrektebben pontoznak Makray Kati felemáskorlát-gyakorlatánál, akkor ő nyert volna. Ha Gyarmati Andrea még időben oldalra néz a 100 hát döntőjében, akkor még időben észrevehette volna vetélytársát. Ha nem csalják el a bírók Elek Csibi harmadik döntőjét Helsinkiben, akkor háromszoros bajnok lenne… Ha a finn Nevala nem dobja centiméterekkel túl Kulcsár Gergelyt Tokióban, az utolsó sorozatban… Ha például legutóbb, napokkal ezelőtt Imre Géza – 14:10 után – csak egyetlen egyszer együttes találatra hozza az asszóját… ha… ha… ha…Akkor már meglenne a 200. aranyérme is a magyar sport történetének. És akkor mi lenne? Talán semmi sem. Végül is, legfeljebb négyévente szoktuk számon tartani, hol is állunk a nemzetek közötti, képzeletbeli versenyben.Az érintettek szempontjából azonban nagyon nagy jelentőségű eseményekről van szó. Vannak, akiknek megadatott a javításai lehetőség. Ma már kevesen emlékezhetnek arra, hogy Zsivótzky Gyula, Polyák Imre, Földi Imre, Parti János, s még néhányan szintén ezüstérmesként kezdték olimpiai sorsukat. Olykor többszörösen is. Az ő esetükben mit számít már az, hogy – például Földi Imre korábban, egyszer már azért maradt le a dobogó legtetejéről, mert 30 dekagrammal volt nehezebb, mint iráni ellenfele. A későbbi aranyérem elfeledteti a korábbi ezüst “balszerencséjét”.A többi ezüstérmes között a többséget azok jelentik, akiknek a fejéből, a környezetük emlékeiből többé soha nem lehet kiirtani annak a kudarcnak a keserűségét, amit az egyszer elvesztett dicsőség hiánya okoz… S különösen nem azokéból, akiket tényleg csak egyetlen hajszál választott el a végső győzelem esélyétől. Mert, bármennyire is igazságtalanság ez, de az a helyzet, hogy az első és a második közötti különbség sokkal nagyobb, mint a második és a századik között. Ez a dráma éppen a sport lényegéből fakadó feszültség. S éppen eme igazságtalanság miatt egyszer megérdemelnék a “hajszálezüstösök” is, hogy róluk külön albumokban, külön dokumentum-műsorokban emlékezzünk meg. Ha rajtam múlna, akkor a tévékben lenne egy külön sorozat, ami csak róluk, az ők külön drámáikról szólna. A hajszálezüstösökről.


Hasonló cikkek