Hangemberek az Újszínházban

Kevés budapesti színház büszkélkedhet annyi “szinkron sztárral”, mint az Újszínház. Mindenki tudja, ki kölcsönzi magyar hangját: Bruce Willis-nek, Jennifer Aniston-nak, Pierce Brosnan-nek, George Clooney-nek, vagy Donald Sutherland-nek. A Hangemberek című darabot a Paulay Ede utcai teátrum az idén 80 éves magyar szinkron előtt tisztelegve játssza a Bubik István Stúdiószínpadon.

hangemberek_web

Még látható a Hangemberek című darab az Újszínházban. Albert Péter kortárs szerző és színművész – aki maga is több mint 300 filmben szinkronizált az elmúlt két évtizedben – Hangemberek című műve a szinkronstúdiók édesbús, kulisszatitkos, sok humorral, (ön)iróniával és anomáliákkal egyaránt tarkított, rendszerváltás utáni világát tárja a nagyérdemű elé, szívbemarkoló tanulságokkal és társadalomkritikai áthallásokkal.

De miért keserédes a HANGEMBEREK műfaja? Mert egy mély valóságtartalmú, rendszerváltás utáni, tipikus magyar történet, mely pártatlanul meséli el a szinkronstúdiók világának elmúlt 25 évét, édes és keserű pillanatait, sok iróniával és humorral, szívbemarkoló tanulságokkal. És talán az is magyar sajátosság, hogy igazán nevetni önmagunkon tudunk a legjobban.

A Hangemberek című színmű szakavatott hangemberek műve, s bevezet minket a szinkronizálás világába. A Hangembereket rendezőként és az egyik főszereplőként Kautzky Armand jegyzi, mellette olyan szinkronguruk tűnnek fel, mint Kökényessy Ági, Mihályi Győző, Lux Ádám vagy Szabó Sipos Barnabás.  De színre lép többek között az örökmozgó Esztergályos Cecília, a mindig kitűnő Incze József, Szakács Tibor és Koncz Andrea is.

A magyar szinkron

A magyar nyelv sokat szenvedett, nagy csatákat élt túl, de a harcokban meg is edződött. Ez a magyarázata annak, hogy kifejezéseiben, hajlíthatóságában sok-sok mindent jobban tud, mint más nyelvek, hisz gyakorta az idegen nyelven írott alkotásokat szebbre lehet fordítani az eredetinél. Ezernyi módon lehet, vagy lehetne bizonyítani a fenti állításokat, ám a filmeseket nem kell győzködni semmiről.  Ők jól tudják, hogy olykor még az amerikai nagymogulok is hozzánk, vagyis a mi szinkronjainkhoz igazítják a filmeket, hisz a hangjuk gyakran jobbak, mint az eredetiek. Gondoljunk csak Frédire és Bénire, a két kőkorszaki szakira! A világhíres amerikai rajzfilmsorozat magyar szövegét Romhányi József írta, és ellentétben az eredetivel, végig rímekbe szedett és nyelvi játékokkal tűzdelt szöveg festi alá a képsorokat.  Egy nem bizonyított legenda szerint Romhányi fordítása annyira jól sikerült, hogy az amerikai változatot ennek alapján újraszinkronizálták. Az azonban már nem csak legenda, hogy a két férfit s a két hölgyet szándékosan eltérő karakterű magyar hangokkal szinkronizálták, s ezt a nem túl bonyolult, de mégis sajátos, magyar csavart Amerikában is bevezették.

Magyar szinkron 1935 óta létezik, Lakner Artúr vezetésével, amikor a Négy és fél muskétás című film német szövegét magyarították. Évtizedeken át méltán volt világhíres.  A szinkronszakma helyzete mostanra sokat romlott, több vitaestet is rendeztek a téma alapos körüljárása érdekében. A fennálló problémákat talán csak egy szakmai szervezet tudná orvosolni-vélik. A tervezett céh minőségbiztosítást vállalna a szakemberek és szinkronszínészek számára, azonban nagy feladat létrehozni egy olyan érdekképviselő szervezetet, amely az egész szakmát tömörítené magában.

Az elmúlt évek során a tendencia azt mutatja, egyre kevésbé mérvadóak a minőségi szempontok a szinkronszakmán belül. A külföldi megrendelők sokszor lehetetlen feltételekhez kötik az adott munkát. Rendkívül rövid idő áll rendelkezésre a szinkronizálási munkálatokra, korlátozottak az anyagi lehetőségek, gyakran a külföldi filmstúdió dönt arról, hogy egy nagyobb szuperprodukció főszereplőinek melyik hazai szinkronszínészek kölcsönözzék a hangjukat, televíziós munkáknál pedig gyakran amatőrök végzik a hangalámondást. Említésre méltó az is, hogy milyen alacsony a szinkronszínészek fizetése.

Mostanra ott tart a szakma, hogy egy színésznek akár több tucat szinkront is el kell vállalnia, hogy megélhessen. Az orvosolásra váró problémák között szerepel a jogdíj kényes kérdése is, azonban ehhez a filmeket gyártó tengerentúli stúdiókkal kellene leülnie a hazai képviseletnek. Köztudott, hogy a magyar szinkronszínészek nem élhetnek a szinkronizálásért járó jogdíjjal, mert arról a munka elvállalásakor le kell mondaniuk.

Térjünk vissza a darabra, hiszen a valóban kiváló szinkronszínészek nagyszerű alakításában ezek a gondok is felvetődnek. Valójában nincs főszereplője, illetve nem is egy főszereplője van a premierdarabnak. Az azonban bizonyos, hogy Esztergályos Cecília a főszereplők között is különleges. A művésznő bizony csodát tesz a színpadon.  Szőkén, vörösen, feketén, sziporkázó humorral, megrázó érzelmi erővel kulcsszerepet játszik a darabban.

Idézzük fel az előadás záró képét, a szereplő színészek összekapaszkodva kiáltott utolsó szavait, melyek ismerősnek tetszhetnek. Egy versidézet Petőfi Sándortól, az örökérvényű Színészdal vége:

“Mi szép, mi szép, mi szép

A mi föladatunk!

Legyünk büszkék reá,

Hogy színészek vagyunk.”


Hasonló cikkek