Hogyan nézünk virtuális kiállítást?

Habár a digitalizált világban a virtuálisan bejárható kiállítások már nem annyira meglepőek, a járvány okozta kényszerhelyzet mégis új megvilágításba helyezi jelentőségüket, mint tárlatlátogatás egyetlen alternatíváját.

A biztonsági intézkedések következtében az embert ideiglenesen kizárták a múzeum nyilvános tereiből. Az ott maradt műtárgyak így nem tudják betölteni eredeti funkciójukat, amely csakis a látogató személyes részvételével jöhet létre. Szerencsére a mai technológia fejlettségének köszönhetően, a múzeumok közvetetten, virtuális formában is hozzáférhetővé tudják tenni gyűjteményi és kiállítási anyaguk egy részét. Ennek egyik praktikus előnye, hogy például földrajzilag távolabb eső kiállításokat is bebarangolhatunk, illetve bármikor visszanézhetjük őket. Másrészről lehetőségeket teremt arra, hogy olyan összeállítás, koncepció szerint is megvalósuljanak kiállítások, amelyekre egyébként a valóságban, például a szállítás miatt nehezen adódna csak lehetőség.

A műbefogadás szempontjából azonba miben tér el az online kiállítás a valóditól? Elsősorban talán abban, hogy teljesen másképp hat érzékszerveinkre. A múzeum, mint ’szent’ intézmény felszenteli a terében kiállított műtárgyat, azonban a képernyő kijelzője nem engedi át ezt a magasztosságot, a műtárggyal való interakció nem válik személyessé.  A virtuális térben nézésünk és haladásunk a technika által korlátozott, azonban talán pont irányítottsága lévén célzottabban oktat, és megenged egy sajátosabb útvonalat a  kiállítás felfedezésére.

Az offline kiállítások esetében néha nehézkes a megfelelő világítás beállítása, ez a digitalizálás során viszont könnyebben kiküszöbölhető. A digitalizálás folyamatának során azonban a műtárgy elveszti anyagszerűségét – a felhordott festék faktúrája „ellaposodik”, a fény rögzül a szobron. A szimulált háromdimenziós múzeumi vagy kiállítási térben az épület, vagy a műtárgyak fizikai méretei arányosan összezsugorodnak, nincs valós benyomásunk méretükről. Egy 2,5 m széles festmény, egy 30 cm magas kisplasztika vagy a műtárgyak egymásra és térre gyakorolt kölcsönhatása nem tudja ugyanazt az érzést és élményt nyújtani, mintahogy azt a valós térben tenné.

A szobor, installáció vagy akár a terem nem körbejárhatóvá, hanem körbe forgathatóvá válik – és habár a háromdimenziós térélmény szimulálható, az egy kétdimenziós síkon, a képernyőn jelenik meg. A képernyőnkön megjelenő virtuális tér tehát egy látszat, látszata a valódi térnek a valódi műtárgynak. Azonban a valódi műtárgyak nagy részét egyébként sem láthatjuk. A múzeumok nem rendelkeznek a hatalmas mennyiségű anyaguk bemutatására elegendő térrel – ez a korlátozott helykapacitás a digitális térben tágulhat ki.

Tény, hogy a virtuális kiállítások másfajta kapcsolódási élményt nyújtanak, de ez nem feltétlenül jelent rosszabb vagy jobb élményt a valódihoz képest. Ha el tudjuk fogadni, hogy azokat nem helyettesíteni, hanem kiegészítve, azokkal együttműködve kíván létezni, akkor az ismeret és élményszerzés szélesebb skáláját tapasztalhatjuk meg. A technológia fejlődésével a digitalizálásnak egyre inkább felértékelt jelentősége lesz a kulturális értékek közvetítésében, akár kutatás, oktatás vagy ismeretszerzés a cél.

Nyitókép: The Frick Collection, Moroni: The Riches of Renaissance Portraiture (2019)


Hasonló cikkek