Igazolatlan, vagy igazolt hiányzás: Miért nem vett részt a G20 csúcstalálkozón Putyin és Hszi Csin-ping?

Vasárnap ért véget a G20 csúcstalálkozó az olasz fővárosban, s az esemény tökéletesen tükrözte a világban nyomon követhető változásokat, feszültségeket. A szervezet magába tömöríti a világ minden kontinenséről a legnagyobb gazdaságokat, számszerűen a bolygó lakosságának 60%-át teszi ki a húsz ország, s nem mellesleg a világgazdaság 80%-át ők termelik ki. A Kelet és Nyugat egyre markánsabb szétválásának eredményeképpen két világvezető nagyhatalom mondhatni bojkottálta az eseményt, s ezzel a G20 idei csúcstalálkozója részében megbénult, részben egy amerikai-nyugati szövetséges találkozó színterévé alakult át. Moszkva és Peking a legfelsőbb szinteken nem képviseltette magát a 19 ország és az Európai Uniót irányító vezetők éves találkozóján. Kétségünk sem lehet afelől, hogy Putyin és Hszi Csin-ping üzenni akart ezzel a Nyugatnak és a világnak. – Erbszt Adrienn jegyzete

Előre lehetett tudni, hogy sem az orosz, sem a kínai elnök nem szándékozik személyesen részt venni a huszak éves nagygyűlésén, mindössze videós bejelentkezésre voltak nyitottak. Nem kell sokat törni a fejünket azzal kapcsolatban, hogy mi mindent akart üzenni ezzel a két, nagyszabású ambíciókat dédelgető érdekbarát. Moszkva és Peking jelenlegi világban betöltött szerepével már nem összeilleszthető a G20 inkább nyugati orientációjú, elsősorban nyugati érdekeket előtérbe helyező szerveződése. A csoport mára az USA fénykorának egyik túlérett gyümölcsévé vált, melyből az orosz és kínai fél, jól láthatóan, nem kér további kóstolót. A Kelet szövetségének újdonsült kooperációja saját elképzelésekkel rendelkezik a jövővel kapcsolatban; a világűrtől az Arktikáig, a gazdaságtól az energetika területéig, s a haderőtől a nemzetközi szervezetek megreformálásáig minden esszenciális területen. Távolmaradásukkal kifejezték, hogy nem kérnek az Egyesült Államok által elképzelt jövőből, legyen szó klímavédelemről, vagy a koronavírus leküzdéséről, mára saját megoldási javaslatokkal rendelkeznek.

Nyilvánvaló, hogyha Moszkva és Peking részt vennének teljes díszpompával az USA égisze alatt működő eseményeken, elismernék Washington létjogosultságát a világ vezetésére. Azonban mostanra sem a kínai, sem az orosz vezető nem kívánja ezt megtenni, együttes szövetségükkel pedig pláne nem. Ebből kifolyólag hiába akarta Hszi Csin-pinget meggyőzni a személyes részvételről az intenzív kínai gazdasági kapcsolatokat fenntartó olasz miniszterelnök, Mario Draghi, a kínai elnök határozottan kiált eredeti elképzelése mellett a rendezvényt illetően. Egyfelől ezzel kifejezték, hogy sem a G20 keretei közt zajló találkozókban nem hisznek, sem az annak az élén álló amerikai elnökkel, Joe Bidennel történő személyes találkozóban. Mintha Putyin és Hszi összebeszéltek volna, hogy nem vesznek részt az osztály legnépszerűbb diákjának, Bidennek a zsúrján, hogy ezzel fejezzék ki jelentéktelenségét s megpróbálják gyengíteni pozícióit.

Kína és Oroszország egyre szorosodó szövetsége – még ha érdekbarátságról is van szó – komoly fejfájást okoz Washingtonnak, s a világ minden pontján és minden szférájában meg kell küzdenie az ellene összeállt, fondorlatos trónkövetelőkkel. A nemzetközi szervezetek is ennek a harcnak a színtereivé váltak, ezt láthatjuk az ENSZ esetében is, ahol a kínai befolyás növekedésének köszönhetően egyre kellemetlenebb a légkör az USA számára. Kína és Oroszország immár szövetségben tagjai az ENSZ biztonsági tanácsának, egymást kisegítve, ráadásul Peking módszeresen csalogatja a maga oldalára gazdasági és pénzügyi eszközeivel a tagállamok hajlíthatóbbjait, illetve legnagyobb elkötelezettje és kezdeményezője az általa segített szegény afrikai országok tagsági felvételének. A G20 formációja azonban még az amerikai vezetés jelentős befolyási zónájába tartozik, melyet a mára kifejlődött kínai és orosz ego már nem tud elviselni.

A kínai és orosz elnök videós beszéde is arról árulkodott, hogy nem hisznek a G20 megoldóképességében a világ aktuális problémáit illetően. Putyin a népek egyenlő megítélésére hívta fel a figyelmet, ami alapján nem lehetnek kiválók és kiválóbbak, Hszi pedig kétségeiről beszélt; szerinte a világot leginkább foglalkoztató kérdéseket a G20 formáció nem biztos, hogy képes kezelni. A kínai elnök az országát ért, koronavírussal kapcsolatos vádakra koncentrált erőteljesebben bejelentkezésében. A találkozó egyébként, összességében két fő témára összpontosult; a klímavédelem jegyében elérni kívánt karbonsemlegességre, illetve a globális, társasági 15%-os minimumadó bevezetésére. A zöld átállás nyugati napirendjét sem Kína, sem Oroszország nem tudja felhőtlenül támogatni; egyfelől, mert abban a nyugati elképzelések érvényesülnek elsősorban, másfelől Oroszország az eladott fosszilis energiából él, a kínai gazdaságot pedig a szén, a gáz és a kőolaj tartja lendületben egyelőre szinte teljes mértékben.

Az eseményeket rendre átalvó amerikai elnök csalódottságának adott hangot az orosz és kínai hiányzás kapcsán, illetve elégedetlenségéről is beszélt Kína és Oroszország mellett – korábbi szövetségese – Szaúd-Arábia környezetvédelemhez való hozzáállása miatt. Utóbbi esetében már a Biden adminisztráció hivatalba lépése óta érezhető a megváltozott légkör az USA részéről, ráadásul ez évben Rijád fogadta az Iránnal egyre szorosabban együttműködő kínai külügyminisztert is, akivel számos megállapodást kötöttek a két ország kapcsolatát és a térséget is illető ügyekben.

Mindenesetre azt is be kell látnunk, hogy a klímavédelem kapcsán semmi új nem történt; Kína és Oroszország saját, rövid és középtávú nemzetgazdasági érdekei továbbra is az olcsóbb, fosszilis energiák kitermelését és felhasználását preferálják, de ha jobban megnézzük, nem tesz egyebet az USA sem. Nehéz olyan országot hallgatni teljes bizodalommal a klímaváltozással kapcsolatos zöld megoldásokról, amely a világ legnagyobb gáz és olajkitermelője, s aki óriási mennyiségben árusítja azt a világ minden pontjára, elsősorban Ázsiába. Őszinte támogatókat az EU részéről találhatunk szinte csak, akik nem különösebben rendelkeznek saját fosszilis tartalékokkal és akik gazdasága ki van szolgáltatva a nagy árusoknak; mint Oroszország, az USA, vagy a közel-keleti országok.

Lényeges, ám kevésbé megvitatott bejelentés hangzott el az amerikai elnök részéről, amely egyértelműen a kínai feltörekvés visszaszorítására szolgálhat. Biden beavatta tárgyalópartnereit új, a világ szállítmányozási útvonalait megtámogató döntéseibe, melynek keretein belül Antony Blinken külügyminiszter és Gina Raimondo kereskedelmi miniszter jövőre egy csúcstalálkozót szervez az erősebb ellátási láncok kiépítésének céljából. Elsőként anyagi támogatásokat a dél-amerikai országok és Mexikó tengeri kikötői kapnak az Egyesült Államoktól, hogy azok képesek legyenek ellenállni a világjárvány és az éghajlatváltozás miatti szélsőséges helyzetek okozta visszaeséseknek (másodsorban az infrastrukturálisan egyre fenyegetőbben terjeszkedő Kínának).

Biztosan köze van az orosz-kínai távolmaradásnak ahhoz is, hogy Biden december 9-ére új nemzetközi formáció összehívását tervezi Demokrácia Csúcstalálkozó néven. Bizonyára mindez nem csak egy egyszeri nagygyűlése lesz az amerikai elnök szerint demokrácia-barát vezetőknek. Sem Oroszország, sem Kína nem szerepel egyelőre a meghívottak között a maguk autokratikusabb berendezkedése miatt, illetve természetesen nem mellékes elem, hogy az ilyen szerveződések célja Washington részéről éppen a maga nemzetközi szövetségi rendszerének erősítése. Ezeket pedig majd az olyan frontokon tudja bevetni, mint az egyre kritikusabb Indo-csendes-óceáni térség, vagy az amerikai kezdeményezésű szankciók népszerűsítése. Mondani sem kell, hogy mindkét említett esetben a célkeresztben Kína és Oroszország áll.

Pragmatikusan nézve mindez logikus és érthető, így az is teljesmértékben az – Washington szempontjából – hogy sem Moszkvának, sem Pekingnek nincs ebben a formációban helye. Természetesen lehet fő oknak a politikai berendezkedésüket megnevezni, ám volt már olyan a világtörténelemben – és nem is egyszer – amikor az Amerikai Egyesült Államok nem éppen kifejezetten demokráciáknak kikiáltott országokkal működött együtt céljai érdekében. Mondhatjuk, hogy mindenki így jár el, azzal szövetkezik, aki érdekei előremozdításában jótékony hatású lehet, Washington esetében csak a demokrácia melletti kommunikációs elhivatottság megy szembe olykor a tettekkel.

A decemberi demokrácia nagygyűlés sikere esetében kétség sem férhet hozzá, hogy új, nyugati vezérlésű nemzetközi szervezet kifejlődésének lehetünk majd a tanúi, akár a mostanra egyre kínaibb ENSZ helyére. Az világosan látszik, hogy az amerikaiak nem szívlelik Kína és a vele karöltve járó Oroszország egyre növekvő befolyását az Egyesült Nemzetek Szervezetében és számos szakértő ért abban egyet, hogy az USA új színteret kell létrehozzon politikai vitáinak. Hasonló folyamatot láthatunk a NATO kapcsán is, itt nem a külső befolyás növekedése teszi egyre okafogyottabbá létezését, hanem földrajzi elhelyezkedése Kína berobbanásával a nemzetközi arénába. Oroszország eddig sem szívesen fogadta el a nyugati napirendet, ám egyedül mindössze egy örök ellenálló tudott lenni, azonban most, hogy ebben a világ második legnagyobb gazdaságát és az első cím jövőbeli reális várományosát maga mellett tudhatja, megnőttek az esélyei arra, hogy a világ kevésbé a washingtoni napirend alapján élje mindennapjait.

A demokrácia világtalálkozóra egyébként vannak olyan hírek is, hogy Biden tervezi egyik riválisa meghívását is, ennek célja az egyre erősödő orosz-kínai kötelék fellazítása lehet. Azonban mára úgy tűnik mind Moszkva, mind Peking tudatában van annak, hogy szövetségüket sok irányból fogják próbára tenni, s erről mindkét ország vezetése nyíltan is beszél. Az orosz-kínai együttélésben rengeteg regionálisan és globálisan kritikus pont van, s nyilvánvaló az is, hogy aki ma a barátod egy harmadik ellen, az holnap már az ellenséged szövetségese lehet. Ezt a csatározást már láthattuk az 1970-es években a Szovjetunió és az Egyesült Államok között az akkor jelentéktelenebb, de mégis vörös elvtársaira végül fatális hatást gyakorló Kína átfordítása során az USA oldalára. Vajon ez ma újra megismételhető? S ha igen, ma kit kellene kitől elfordítani? Kína egyre nagyobb kihívást jelent az USA számára, de Moszkvát sem érdemes leírni. Peking gazdasági óriás, de rendkívül sérülékeny is, például energetikai téren. Azonban kétségtelen, hogy talán ma nem az oroszok ellen kell Kínát befordítani, hanem pont fordítva, na de ennek mennyi lehet a reális esélye? Az oroszok igazi pragmatikusok, de egy nyílt orosz-amerikai összeborulásról legfeljebb csak egy fantáziadús sci-fiben láthatnánk.

Ma már nem titok, hogy Kína és Oroszország egyre mélyebben kívánja erősíteni a két ország és szövetségesei közti interakciókat, egyfajta nagy eurázsiai integráció keretében, mely harmonizálná az orosz Eurázsiai Gazdasági Uniót és Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét, az orosz-kínai Sanghaji Együttműködési Szervezetet és BRICS-et a kínai „Egy Övezet – Egy Út” kezdeményezéssel. Mindez természetesen rendkívül jól hangzik, bizonytalansága azonban a hosszútávúságában van, hiszen mindenkinek ismert a mondás: Két dudás egy csárdában.. Nehezen elképzelhető bárminemű stratégiát építeni a Nagy-Eurázsia projekt orosz-kínai társpartneri intézményére, tudva kapcsolatuk aknamezőiről. Főleg, hogy mindkét hatalom önálló, kontinenseken túlívelő tervekkel is rendelkezik ezen felül.

Mindazonáltal középtávon mindenképpen jól működhet egy szorosabb keleti szövetségi rendszer kiépítése, s ennek jól rögzíthető eredményeit már most is látjuk az orosz-kínai, illetve térségbeli országokkal kötött együttműködésekben, akár pénzügyi, akár energetikai, kereskedelmi, vagy egyéb befektetési projekteket veszünk alapul. Ezen a téren rövid idő alatt komoly sikereket értek el ezek az országok, csak néhány példa: orosz-kínai LNG terminálok építése, orosz nagyszabású gázvezetékek lefektetése Kínába és Ázsiába, közös kereskedelmi útvonalak létrehozása, kétoldalú és többoldalú védelmi megállapodások, kereskedelmi jogok és szabványok harmonizálása. A közös együttműködések azonban nem állnak meg a közvetlen régióban, hiszen számtalan orosz-kínai együttműködést láthatunk a Közel-Keleten –Iránban, vagy éppen Szíriában – Dél-Amerikában – Venezuelában, Ecuadorban és Nicaraguában, vagy éppen Afrikában.

Az orosz-kínai szervezetek egyre láthatóbb fejlődésen mennek keresztül, szorosabb és szélesebb integrációkat, együttműködéseket láthatunk. Mindez nyilván még nem érte el a nyugati szervezetek világra gyakorolt jelentőségét, azonban kihívás elé állítják őket. Leginkább olyankor, amikor a hagyományosan nyugati szövetségi hálóba tartozó országokat, vagy semleges államokat is sikerül megnyerniük. Ha a mai elemzés főszereplőjét nézzük a G20 formációt, máris összeszámolhatjuk, kik kacsingatnak mindkét térfélre. A BRICS Oroszországon és Kínán kívüli tagjai – Brazília, India és Dél-Afrika kiváló példák erre, de ugyancsak az Törökország, Mexikó, Indonézia, Szaúd-Arábia és Dél-Korea is. Az amerikaiaknak jelenleg tehát nem attól kell tartania, hogy az EU országait csábítják el, vagy a többi kifejezetten nyugati világrendbe sorolható országot. Nem véletlen, hogy az elsődleges hangsúly már nem Európán van az amerikai külpolitikában, hanem Ázsián, Dél-Amerikán és Afrikán. Ott fognak eldőlni a harcok, hiszen a szovjet-amerikai elsődleges európai frontvonal áthúzódott más területekre Kína belépésével, s ezzel újtípusú modern hidegháború kezdődött meg, melyet nem csak a kiszélesedő hadászatban vívnak, hanem az űrben és a kybertérben is.

Az olyan országok, mint Dél-Korea, Indonézia, vagy India természetesen a maguk jelentőségével nem feltétlenül kívánnak az USA és Kína közti új idők háborújában ütközőzónákként funkcionálni. Nem lenne új helyzet a számukra, s nem biztos, hogy vágynak az újra tapasztalással járó gazdasági, katonai és politikai sérülésekre. Rájuk jellemzően inkább egyensúlyoznak a mindenki számára egyre világosabban változó világban, mely a Peking-Moszkva és Washington közti szélesspektrumú szembenállás elmélyülésével jár. Európa ebben már egy más tészta, hagyományosan az euroatlanti világ alkotója, ennek ellenére szoros gazdasági és energetikai együttműködésben van Oroszországgal és Kínával is. Azonban az amerikaiak részéről egyre jobban erőltetett kapcsolatmegszakítás Moszkvával és Pekingel súlyos öngólokkal jár, viszont feltörekvésük engedése is.

A nem szokványos idei G20 csúcstalálkozót még inkább szokatlanná teszi, hogy közvetlenül a vége után Glasgow-ban kezdődik az ENSZ klímakonferenciája, amin ugyancsak videón fog a két keleti vezető részt venni, ez megint jelzésértékű. S bár a főpályások nem vesznek részt a két csúcstalálkozón normális keretek közt, a pálya szélére azért el lett küldve az orosz és kínai külügyminiszter, hogy országaik érdekében elvégezzék a szükséges háttérmunkálatokat.

Szergej Lavrov, akinek tisztje volt személyesen képviselni Moszkvát a G20 államfők mellett, pozitívnak értékelte a két napos csúcstalálkozót, bár itt nehéz megmondani, pontosan milyen szempontból is gondolhatta. Az orosz külügyminiszter arról is beszélt újságíróknak, hogy Moszkva miért nem fogadta el Kínával egyetemben a G20 országok klímavédelmi javaslatát, mely 2050-re tűzi ki a teljes karbonsemlegesség elérését. „Ha ezek az Európai Unió ambíciói, akkor azt is figyelembe kell venni, hogy más országok is rendelkeznek ambíciókkal. Mindent kiszámoltunk, nem akarunk üres ambícióktól és ígéretektől vezérelt módon dönteni. (..) Legkésőbb 2060-ra tervezzük a nulla szén-dioxid-kibocsátás elérését.” Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy bár Biden csak Oroszországot, Kínát és Szaúd-Arábiát korholta meg a 2050-es céldátum ignorálása miatt, a lényeges ázsiai partner India sem kötelezte el magát. Az oroszok és kínaiak passzivitását az idei G20 csúcstalálkozón az is csak erősíthette, hogy nem találtak nyitott fülekre a vakcinák kölcsönös elismerésére tett javaslatukkal.

A G20 globális gazdasági mivoltát – azzal, hogy képviseli a nyugati, az európai, az arab, valamelyest az afrikai és az ázsiai világot – egyelőre más szervezet nem képes helyettesíteni, azonban a világot leginkább foglalkoztató kérdésekben kialakult fiaskók is szépen megjelennek működésében. Ahogy a klímakérdésben, úgy az energiapolitikában és a koronavírus legyőzésében sincs egységes álláspont, de még építő jellegű vita sem nyugat s kelet közt. Látjuk a védőoltások körüli politikai törekvésekben, a hangzatos klímával kapcsolatos döntések életképtelenségében, vagy a jelenleg kirobbant energetikai válságban. Ugyan hangzatos zárónyilatkozatra idén is sor került a fent említett témákban, ám a gyakorlati megvalósításhoz szükséges vállalások, intézkedések megint hiányosak. António Guterres ENSZ-főtitkár a csúcs után hasonló véleményt fogalmazott meg: “Bár üdvözlöm a G20 vezetők elkötelezettségét a globális megoldások mellett, mégis beteljesületlen reményekkel távozom Rómából, de legalább nem eltemetettekkel.”

Kövessen minket: Facebook


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek