Irán nukleáris programja 1. rész
A világban számos olyan eseménynek lehetünk tanúi, melyek jelentős mértékben hozzájárulnak Földünk jövőjének alakulásához. A gazdasági, vagy éppen klímaváltozással kapcsolatos kérdéseken túl komoly hangsúlyt kell fektetni a biztonságpolitikai kérdésekre is, hiszen egyes konfliktusok, szembenállások súlyos eszkalációhoz is vezethetnek. Az olyan feszültségekkel teli folyamatok, mint ami az elmúlt évtizedekben Irán körül tapasztalható, nem csak regionálisan – tehát nem csak Ázsia közel-keleti térségére – hatnak ki, hanem a globális biztonság terén kialakult érzékeny egyensúlyt is képesek felborítani. Erbszt Adrienn külügyielemzése
Mindez magyarázható a háttérben összefeszülő nagyhatalmi érdekekkel – többek között Kína, Oroszország és az USA közt – illetve az egyre nagyobb hatótávolságú fegyverek elterjedésével is. Utóbbi kapcsán, természetesen a legnagyobb kockázatot a nukleáris töltettel ellátott, nagy hatótávolságú rakéták jelentik, melyek nem csak a fejlesztést végző országok szomszédjait fenyegetik, hanem a világ távolabbi pontjain is végzetes hatásúak lehetnek. Az iráni nukleáris ambíciók komolyan fenyegetik a regionális hatalmak státuszát, elsősorban Izrael, Szaúd-Arábia, illetve Törökország nem nézi jó szemmel a folyamatokat, részükről mindez érthető, hisz legjelentősebb regionális vetélytársukat köszönthetik Irán személyében. A regionális érdekek érvényesítéséhez azonban minden félnek elengedhetetlenül szüksége van a nagyhatalmak valamilyen mértékű és fajtájú támogatására, így vált napjaink egyik legkritikusabb globális sakkjátszmájává Irán, az USA, Oroszország és Kína közt.
Az iráni nukleáris program kialakulásának folyamata, illetve a nemzetközi tárgyalásokhoz vezető út
Irán viharvert történelmének javarészében a különböző birodalmi álmokat dédelgető hatalmak harcainak színtere volt. Ahogy a világon számos terület, a perzsa ország is otthont adott – nagy sajnálatára – a Kelet és Nyugat közti harcoknak, előbbit Oroszország képviselte, utóbbit eredendően a Brit Birodalom. A két félteke közti szembenállás mára kiegészült Kínával és az Egyesült Államokkal is. Az 1979-es, nagy fordulatot jelentő iráni forradalomig, az USA és Nagy-Britannia támogatását élvező Mohamed Reza Pahlavi sah vezette az országot. Hatalmának elsősorban erősen diktatórikus jellege vetett véget, s miután elűzték az uralkodó családot, helyére egy új, erősen vallási alapú rendszer került, mely drasztikus, konzervatív reformokat vezetett be, ezzel egyetemben erősen elfordult a Nyugattól, s új szövetségesek után nézett.
A nagy tömegek által támogatott, újonnan megalapult Iráni Iszlám Köztársaság élére Homeini ajatollah került, aki külpolitikájában határozott távolságtartásra szólított fel az Egyesült Államokkal szemben, főként az amerikaiak korábbi beavatkozásai miatt az iráni belpolitikába (többek között az 1953-as puccsban való részvétel miatt, mely az USA-barát sah rezsimet juttatta abszolút hatalomra). A Nyugattól történő elfordulást számos olyan döntéssel pecsételték meg, melyek tovább mélyítették a feszültséget; így nem ismerik el Izrael állam létezését, továbbá olyan csoportokat támogatnak, akik akár fegyveres konfliktusokba is keverednek a Nyugat szövetségeseivel. Itt gondolhatunk a Hamászra Palesztinában, a Hezbollahra Libanonban, a hútikra Jemenben, vagy Bassár el-Aszad kormányának támogatására Szíriában.
Mindezen felsorolt szervezetek, politikai erők különböző mértékben, de élvezik Teherán támogatását Izraellel, vagy éppen Szaúd-Arábiával szemben. Az olyan regionális háborúkban, mint a felsorolt jemeni, vagy palesztin-izraeli is egyértelműen a Nyugat által támogatott felekkel szemben álló szervezeteket, politikai hatalmakat támogatja a perzsa állam. Mindez pedig súlyos nézetkülönbségeket eredményez – elsősorban – Teherán és Washington közt.
Az ötvenes években – amíg az amerikabarát sah volt hatalmon – kezdte meg Irán, az akkor még nyugati támogatást élvező nukleáris programját. Teherán megállapodást írt alá 1957-ben az Egyesült Államokkal Eisenhower „Atoms for Peace – Atomok a békéért” programja keretében a technikai segítségnyújtásról. Az amerikai cél a hidegháború ezen éveiben az volt, hogy segítse a potenciális szövetségesként is tekinthető, fejlődő országokat az atomenergia békés célokra való felhasználásában. A sah uralma alatt az USA ellátta Iránt nukleáris technológiával, fűtőanyaggal, szükséges infrastruktúrával, lehetővé tette a hozzáértő személyzet kiképzését, főként abból a célból, hogy működtetni tudják a villamosenergia-termelésre és kutatásra felépített erőműveket.
1958-ra Irán a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tagja lett, 1963-ban pedig csatlakozott a légkörben, a világűrben és a víz alatti atomkísérletek tilalmáról szóló szerződéshez, majd 1968 nyarán aláírta az atomsorompó-szerződést is (melyet 1979-ben ratifikált az iráni parlament). Végezetül 1974-ben létrejött a nemzetközileg is elismert Iráni Atomenergia Szervezet (AEOI) is. Láthatóan Teherán, a sah uralkodása alatt, szépen lassan integrálódott a nemzetközi nukleáris programok követelményi rendszereibe. 1967-ben épült az ország első, 5 megawatt villamos teljesítményű kutatóreaktora, a Teheráni Kutatási Reaktor (TRR), továbbá a Perzsa-öböl partján kezdték el 1975-ben építeni a Bushehr Atomerőmű két atomreaktor befogadására szolgáló egységét a német Kraftwerk és Siemens segítségével, azonban az 1979-ben kitört forradalom miatt leállt az építkezés.
A forradalom Irán addig szépen fejlődő nukleáris programjában is markáns változást hozott, ahogy az ország teljes egészében. Az első időkben komolyan visszaestek a fejlesztések a szférában, hiszen az újonnan kinevezett vezető, Homeini ajatollah 1984-ig az iszlám vallással szembemenőnek kiáltotta ki a sah által megkezdett atomprogramot. Miután azonban az új forradalmi vezetés belátta, hogy a nukleáris energiára szükségük van, ráadásul az atom békés és nem békés célokra történő felhasználása egyre jelentősebb helyet kapott a hidegháborús világban, ismét megindultak a munkálatok a nukleáris program továbbfejlesztésére.
Csakhogy ekkorra már egy jóval nehezítettebb terepen kellett lépkedniük, hiszen elvesztették a teljes nyugati szövetségi rendszer – élén az Egyesült Államokkal – támogatását, ennek eredményeképpen nem fértek hozzá a nyugati szaktudáshoz, alapanyagokhoz, technológiákhoz. Ráadásul Washington mindent megtett azért is, hogy blokkolja a kínaiakkal, vagy éppen pakisztániakkal kötött szerződéseket is. Teherán természetesen nem adta fel célját, s igyekezett hozzáférni a szükséges eszközökhöz; közismert többek között, hogy a 80-as évek végére ismeretlen eredetű centrifugákat kapott urándúsítás céljából.
Sokan máig úgy vélik, hogy a segítség melyet a nukleáris szférában ezen nehéz időkben kapott Teherán, pakisztáni eredetű volt. Ezt támasztja alá, hogy 1987-ben Irán hosszú távú együttműködési megállapodást írt alá Pakisztánnal a nukleáris szférában. Abdul Qadeer Khan pakisztáni atomtudós pedig – akit a pakisztáni atomfegyver-program atyjának is neveznek – állítólag alkut kötött Iránnal egy nukleáris technológiai csomag átadásáról, beleértve az uránfém előállításához szükséges információkat és eszközöket is. Ebben az időben állítólag Pakisztánban képezték azokat az atomtudósokat is, akik a sah bukása után elmenekült szakértőket helyettesítették az újra induló atomprogramban.
Az 1990-es évektől Irán új, az USA által kevésbé kontrollálható együttműködésekbe kezdett, elsősorban Kínával és Oroszországgal. Kezdetnek hosszú távú nukleáris együttműködési megállapodást írt alá Pekinggel, melynek keretein belül a kínaiak egy 27 kW-os kisméretű reaktort hoztak létre Iránban. 1992-ben az orosz és iráni kormány megállapodott az atomenergia békés célú felhasználása terén folytatott együttműködésről, az oroszok vállalták a Bushehrban félbe maradt erőmű befejezését. Ugyanebben az évben megkezdte működését az a kutatóközpont, melynek fő tevékenysége az urán lézeres dúsítására irányult. Az évtized közepére már egyértelműen Oroszország játszotta a fő szerepet Irán nukleáris programjában, többek között azzal, hogy négy VVER-1000 típusú atomreaktort adott el Iránnak.
A feszültség világszerte nőtt Irán nukleáris programjával kapcsolatban, s egyre többen gyanakodtak arra, hogy a perzsa ország ambíciói közt az atom nem csak békés célú felhasználása is szerepel. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 1991-ben végül ellenőrzést tartott az iráni nukleáris létesítményekben. A kedélyeket azonban nem nyugtatta meg a vizsgálat, főleg miután 1994-ben Irán meglebegtette a kilépési szándékát az Atomsorompó-szerződésből. A kilencvenes években az USA egyértelmű szuperhatalomként gátolni tudta az iráni törekvéseket, az sem okozott különösebb nehézséget, hogy a Szovjetunió romjain búsuló, elgyengült orosz kormányt és a maitól még messze gyengébb gazdasági alapokon álló kínai vezetést megakadályozza Teherán nukleáris támogatásában.
1995-ben, először Jelcin tagadta meg hivatalosan az urándúsítási technológia és berendezések szállítását Iránba, 1997-ben pedig Kína jelentette be, hogy leállít minden futó nukleáris együttműködést Teheránnal. 1996-ban Irán végül aláírta (bár nem ratifikálta) az Átfogó nukleáris kísérleti tilalomról szóló szerződést (CTBT), mely minden környezetben betiltja az atomfegyverek kísérleti robbantásait, továbbá minden más nukleáris robbanást, legyen az polgári, vagy katonai célú.
Az iráni nukleáris fegyverprogram kérdése számos vakfoltot rejt magában, melyekre nehéz válaszokat, vagy egyértelmű tényeket találni. A 2000-es évektől különösen felfokozódtak az események az állítólagos iráni atomprogram miatt, többek között az Egyesült Államokban székelő iráni ellenzék hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, melyek azt hívatottak alátámasztani, hogy Teherán titokban nukleáris létesítményeket épít. Irán, hogy megnyugtassa a nemzetközi közösséget, engedélyezte a NAÜ nagyobb fokú ellenőrzését az ország nukleáris folyamatai felett. Ennek legnagyobb áttörése az volt, hogy Irán beleegyezett abba, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vizsgálódhasson a síita állam területén is.
Mindez azonban nem szüntette meg az aggodalmakat, elsősorban az USA és szövetségesei – ezen belül is Izrael leginkább – mutattak további bizalmatlanságot az iráni vezetéssel szemben. Habár kétségtelen, Irán nem vádolható azzal, hogy elzárkózott volna a nemzetközi párbeszédtől, 2003-ban kezdeményezte a tárgyalások megkezdését a kérdésben Washingtonnal, aki azonban ezeket visszautasította. Az európai hatalmak – ma is jellemzően – nem csukták be teljesen Teherán előtt az ajtót, a németek, britek és franciák fontos eredményre jutottak ugyanebben az évben. A négyoldalú külügyminiszteri tárgyalásoknak köszönhetően a perzsa ország adatokat szolgáltatott korábbi nukleáris tevékenységeiről a számukra. Ezen dokumentumokban ismerte el elsőként, hogy az 1990-es évek elején titkos urándúsítási kísérleteket végzett.
Az európai hármakkal aláírt szerződés azonban közel sem hozta el a kölcsönös bizalom idejét, Teheránt sorra érték az újabb és újabb vádak titkos nukleáris tevékenysége miatt. 2004-ben a négy fél aláírta a Párizsi Megállapodást, melyben Irán vállalta az urándúsítással és feldolgozással kapcsolatos összes tevékenység ideiglenesen korlátozását. Az új megállapodás sem hozta meg a várva várt sikert egyik fél számára sem. Az európaiak ajánlata szerint Irán tíz évre legalább le kellett volna állítsa urándúsítási tevékenységét, azonban Teherán ezt egyértelműen visszautasította, arra hivatkozva, hogy ez azt is megakadályozná, hogy az ország békés célú nukleáris tevékenységét fejlessze.
Miután Irán kijelentette, hogy nem hajlandó teljesíteni a korábban önkéntes alapon vállaltakat, a vita végül az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt kötött ki, s 2006. július 31-én elfogadták azt az 1696. számú határozatot, mely alapján Irán köteles egy hónapon belül beszüntetni mindennemű urándúsítással kapcsolatos tevékenységét. A határozat ellenére az iráni elnök augusztusban egy nehézvíz-előállító üzemet avatott fel ünnepélyes keretek közt a fővárostól észak-nyugatra található Arakban. Ezen kívül bejelentette más, új nukleáris létesítmények építését is, amelyekben várhatóan 2784 centrifuga lesz működésbe állítva urándúsítás céljából.
Mindez megindította a máig is tovagyűrűző szankciós folyamatokat, elsőként az ifjabb George Bush által vezetett Egyesült Államok szavazta meg azt a törvényt, mely lehetővé tette a gazdasági szankciók bevezetését azokkal az országokkal és személyekkel szemben, amelyek Iránt nukleáris programja fejlesztésében segítik. Ezt követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa az 1737. számú határozattal életbe léptette a Teherán elleni szankciók első csokrát, ez alapján betiltották a nukleáris technológia Iránba történő átadását, továbbá befagyasztották azon jogi, vagy természetes személyek külföldi bankszámláit, melyek köthetők voltak Irán atomprogramjához. A következő években a szankciók listája folyamatosan gyarapodott, ezek érintették a fegyverkereskedelem korlátozását, további pénzügyi retorziókat, gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok leépítését.
Ekkorra világossá vált, hogy az iráni nukleáris program kérdésköre túlmutat az európai hármak hatáskörén, ezért egy másik (nagyhatalmi) hármas is bekapcsolódott a megoldási folyamatokba; Kína, Oroszország és az USA. A szankciós politika mellett az Egyesült Államok rendkívül aktív támadásba lendült a kibertérben is az iráni atomprogram akadályozása végett. Ettől függetlenül világossá vált, hogy a tárgyalóasztalokhoz is vissza kell ülni, különös amiatt, hogy Moszkva és Peking egyre kevésbé állt ki határozottan az iráni nukleáris program ellen. 2008-ban ennek egyik kézzelfogható jele volt, amikor az ENSZ BT nem tudott újabb szankciókat bevezetni Iránnal szemben az oroszok és a kínaiak vétója miatt.
2009-ben Teherán tájékoztatta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget egy újonnan épülő földalatti dúsítókomplexumról, annak helyét azonban nem árulta el. A pontos helyről végül az USA, Franciaország és Nagy-Britannia nyilatkozott később, továbbá Oroszországgal kiegészülve új, együttes üzemanyagcsere tervet javasoltak az iráni vezetésnek, akik ezt visszautasították. Egy évvel később az előbbi javaslattal sok tekintetben megegyező megállapodást írt alá Irán Brazíliával és Törökországgal, amit az elsőként kezdeményező országok nem néztek különösebben jó szemmel.
Az újabb szankciókat (negyedik csomag) is tartalmazó ENSZ BT határozat elfogadásához pedig még az is megadta az egységet, hogy Teherán 19,75%-ra növelte urándúsítási szintjét. Irán bejelentette, hogy képes nagymértékben dúsított uránt – 20% feletti, vagy legalább 20% urán 235 izotópot tartalmazó uránt – előállítani, ami a nukleáris fegyverek gyártásához szükséges minimális dúsítás. Mindehhez kiegészítő információ, hogy az atomerőművekben villamosenergia termelése céljából felhasznált urán esetén elegendő a 3-5%-os dúsítás.
A 2010-es évektől tovább fokozódott a feszültség Irán körül. Az Egyesült Államokban a kongresszus további egyoldalú szankcióik bevezetését tette lehetővé, amikhez nem sokkal később az Európai Unió is csatlakozott. Ezek keretében betiltották az iráni olaj- és gázipar fejlesztéséhez szükséges technikai segítségnyújtást. A szankciókon túl a kibertérben is komoly támadásokkal bombázták Teherán nukleáris törekvéseit az Egyesült Államokból (egy jelentősebb kibertámadás során – melynek elkövetője nem ismert – 15 nukleáris létesítményt ért kár, számos centrifuga ment tönkre), illetve elkezdődtek a mai napig is tartó hajtóvadászatok az iráni atomprogramban résztvevő, kulcsfontosságú személyek után. Nyitányként 2010. november 29-én ismeretlen motorosok megpróbáltak felrobbantani két fizikust Teheránban.
Mindeközben Irán tovább folytatta nukleáris tevékenységét, így 2011-ben végül használatba helyezték a régóta épülő Bushehr Atomerőművet. A 2012-es év elején pedig Fordowban beindították az ország második földalatti urándúsító létesítményét. Az Európai Unió ennek hatására azonnali olajembargót rendelt el Teheránnal szemben, és zárolta az Iráni Központi Bank európai bankokban vezetett számláit, ezt követően pedig egyedülálló módon lekapcsolták a legnagyobb iráni bankokat a SWIFT nemzetközi fizetési rendszerből, mindez ellehetetlenítette a nemzetközi pénzügyi tranzakciók lebonyolítását. Ennek kikerülésére Irán titkos fizetőrendszereket hozott létre, melyeken keresztül valamelyest fenn tudja tartani nemzetközi pénzforgalmát.
2012 tavaszán Isztambulban indultak újra a tárgyalások Irán és az 5+1 csoport között, majd Bagdadban, Moszkvában is folytatódtak. Megoldás azonban továbbra sem született, Washington így ez évtől szankciókat jelentett be azon külföldi bankokkal szemben is, akik részt vesznek iráni olaj, vagy kőolajtermékek vásárlásában. 2012 augusztusában a bushehri atomerőművet a tervezett kapacitásának 100 százalékára hozták fel. A 2010-es évektől az izraeli kormány is különösen megnövelte aktivitását a perzsa nukleáris program felderítésében és akadályozásában. 2012-ben Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök keményen nyilatkozott; ha Irán fegyverminőségűre dúsít és bombát hoz létre, Izrael csapást mér a perzsa országra. 2011-ben a NAÜ kiadott egy jelentést, amely az iráni atomfegyver-program, az Amad néven ismert projektről közölt információkat. Ez alapján a program elméletileg leállt, azonban számos kérdés továbbra sem tisztázott, ami aggodalomra ad okot.
2013-tól egyre súlyosabb deficit érte az iráni gazdaságot a kikiáltott nemzetközi szankciók miatt, a jelentős állami bevételt adó üzemanyagexport 40%-kal esett vissza az előző évhez képest, ez több milliárd dolláros hiányt jelentett a költségvetésben. Mindezek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy újra induljanak a tárgyalások, s közeledjenek a felek egymáshoz. Az enyhülést segítette Hasszán Rohani megválasztása, aki az Iráni Iszlám Köztársaság hetedik elnökeként nyitottabb politikába kezdett a Nyugattal, mint elődei.
Rohani komoly hangsúlyt fektetett a választási kampánya során is az ország nukleáris programjára, illetve a szankciók feloldására, ebben az is segítette, hogy elnökségét megelőzően – 2003 és 2005 között – ő vezette az iráni delegációt a nukleáris tárgyalásokon. 2013-ban megindultak a többkörös genfi tárgyalások változó eredménnyel. Az év második felére komoly eredményeket sikerült elérni egy hat hónapról szóló egyezmény aláírásával. Ennek alapján Irán teljesen megszünteti 20 százalékig dúsított uránkészletét, s azt is vállalja, hogy nem dúsít 5 százalék feletti uránt, továbbá leállítja nukleáris programjának további fejlesztését. Mindezért cserébe több szankció feloldását garantálták az amerikai és európai tárgyalópartnerek, beleértve a befagyasztott a nyugati bankokban lévő iráni számlák egy részének feloldását.
Folytatás következik
A Közös Átfogó Cselekvési Terv (JCPOA) megszületése és hanyatlása
Amennyiben tetszenek a külügyi és geopolitikai elemzések hírcikkek sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet és támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon
