Izraeli-palesztin konfliktus: tűzszünet után, háború előtt?

Veszteségek, nyereségek, regionális és nagyhatalmi megoldások

1.rész

A Közel-Kelet egyik legmélyebben eszkalálódott konfliktusa az izraeli-palesztin / zsidó-arab ellentét, mely vallási, történelmi, etnikai, kulturális, politikai és stratégiai ellentétek szövevényes rendszerével átitatott. Ezen töréspontok összessége és kibogozhatatlansága adja bonyolult és fatális jellegét e szembenállásnak, mellyel eddig egy nagyhatalom sem volt képes megbirkózni.

Ma azonban egy ritka izgalmas geopolitikai versengés szemtanúi vagyunk az Egyesült Államok, Oroszország és Kína között, s ez az egyre élesedő küzdelem a világelsőségért az olyan súlyos konfliktusokra – mint a palesztin-izraeli – is kihat. Hatalmas előnyt kovácsolna magának az a nagyhatalom a másik kettővel szemben, aki megvalósítható, működőképes megoldási tervet tudna fölkínálni a feleknek. Ezen felül pedig képes lenne azt elfogadtatni, koordinálni, felügyelni. De létezik vajon egyáltalán ilyen terv?

A legfrissebb 11 napos izraeli-palesztin háború a múlt hét péntek óta életbe lépett tűzszünetbe torkollott a Hamász és az IDF között. Békéről, reményekről beszélni azonban lehetetlen, a felek közötti ellentétek olyan mélyen gyökereznek, s annyira radikális gyűlölettel viszonyulnak egymáshoz, hogy a múlt heti tárgyalások mindössze kis levegőhöz juttatták a reménytelen helyzetben levő – elsősorban gázai – civileket.

Mindkét fél kikiáltotta már magát győztesnek, a Hamász szerint Izrael a 2006-os Hezbollahtól kapott vereséget követően, most a Hamásztól is kudarcot szenvedett el, míg Izrael ennek az ellenkezőjét szajkózza. Nem véletlen a káosz a fejekben, sem győztesekről, sem vesztesekről nem beszélhetünk, s nem csak azért, mert ez a háború még javában zajlik, hanem mert mindenki húzhat strigulát a nyereség-veszteség táblázatába bőven.

Izrael ebben a szűk két hétben számtalan Hamász fegyvert és fegyverest likvidált, s egyelőre nincs hír arról, hogy a tűzszünettel bármilyen kötelességet vállalt volna akár a palesztinok kitelepítésével, a zavargások során letartóztatott arabok amnesztiájával, szabadon bocsájtásával, vagy az Al Aksza mecset területén levő izraeli rendvédelmi szervek kivonásával kapcsolatban. S valóban, ezeket a tényeket nézve Izrael nem vesztett el semmit a mostani háborút megelőző időkből,de a képlet ennél – ahogy az várható is volt – bonyolultabb.

Belpolitikai megosztottsága és bizonytalansága tovább gyengítheti Izrael regionális és nemzetközi szerepét.

Netanjahu hazai és világszintű megítélése meglehetősen kettős. A politikájával kéz a kézben járó, sokszor szélsőséges nacionalizmus az arabokkal szemben, illetve a koronavírus elleni világszinten is hatékony védekezés tudta egyedül fenntartani népszerűségét bizonyos körökben, ám ez nem volt elég évek óta arra, hogy kormányképes pártot, pártkoalíciót hívjon életre. Korrupciós politikája súlyosan beárnyékolja még a pozitívan megítélhető lépéseit is, mint a gyors vakcina beszerzések, vagy az Ábrahám Egyezmény tető alá hozatala Bahreinnel és az Egyesült Arab Emírségekkel. Az országos ügyészség vádiratot nyújtott be ellene csalás, közhivatallal való visszaélés és korrupció vádjával, s a per bizonyítási szakasza meg is kezdődött ez év elején. Politikai bukása, nagy valószínűséggel börtönnel fenyegeti, s a nem rég lezárult választási eredmények sem kecsegtetnek szép reményekkel.

Az elmúlt két év negyedik választásán sem sikerült kormányképes győzelmet aratnia egy pártnak sem, ráadásul Netanjahu számára nem túl kedvező koalíciós lehetőség kezdett kibontakozni. A Netanjahu ellenes koalíció és a Bibi melletti pártszövetség esetleges győzelmében a mérlegnyelvét részint az arab párt adta volna, akik Netanjahutól váratlanul átálltak a másik oldalra. A kiújult háborús konfliktus azonban megnehezítette az arab és zsidó ellenzék közti tárgyalásokat, ezért veszélybe került a Netanjahu ellenes koalíció egysége, ezáltal a 12 éve uralmon levő miniszterelnök eltávolítása is. Ha senkinek nem sikerül kormányképes koalíciót létrehoznia, újra választásokat kell rendezni – immáron az ötödiket – ahol valószínűleg a felerősödő Hamásztól való félelem nagyobb egységet teremt Netanjahu köré. Izrael bizonyosan vesztett a 11 napos háborún, Netanjahu azonban – ha sikerül így hatalmon maradnia – politikailag nyert.

Izrael katonailag összehasonlíthatatlanul erősebb a Hamásznál, de a harcmodor és indulatok adta erőforrásokkal is számolni kell, ahogyan az Egyesült Államok és a tálibok közti katonai költségvetésbeli különbségek esetén is egyértelmű volt kifelé hajlik mázsás súllyal a mérleg nyelve, mégsem ezt az evidenciát láttuk a harctéren. A gyakorlatban a Vaskupola sérülékenysége is láthatóvá vált, a Hamász kevésbé korszerű rakétái át tudták törni – ugyan kis számban – s felmerül a kérdés, mi történne, ha nem Gázából, hanem esetleg Libanonból, a Hezbollah hadibázisaiból érkeznének rakéták tömegesen, akiknek fegyverzete és hadászati képességei nagyságrendekkel jobb, mint a Hamászé? Az is kérdéseket vet fel a világszerte elismert képességű izraeli titkosszolgálatokkal kapcsolatban, hogy hogyan volt képes a Hamász ilyen mennyiségű fegyver alkatrészt becsempészni Gázába, s ennyi rakétát összerakni a tudtuk nélkül, illetve az olyan eszközök is, mint például a palesztinok robottengeralattjárói kitől érkezhettek és hogyan tudtak észrevétlenül működni? Ez mindenképpen presztízsromlással fog járni az izraeli szolgálatoknak.

Elgondolkodtató a zsidó állam belső biztonsági helyzete – eltekintve most Gáza és Ciszjordánia arab többségű területeitől – is az elmúlt hetek eseményei tükrében. Rég nem látott utcai háború indult meg etnikai alapon a vegyesen lakott településeken, ahol a lincseléseket sok esetben a rendőrség és a katonaság sem tudta megakadályozni, s számos alkalommal teljesen kicsúszott a rendvédelmi szervek kezéből az irányítás. Ezek a folyamatok nem szűntek meg, s komoly aggodalomra ad okot a civil lakosság kiszolgáltatottsága az etnikai és vallási ellentétek szülte indulatoknak.

Nem tekinthetünk el afelett sem, hogy Izrael gazdaságára nem lesznek kedvező hatásúak a zavargások, az újabb háború és a belpolitikai bizonytalanság. Az izraeli gazdaság egyik meghatározó ágazata a turizmus, mely a világjárvány kirobbanásáig folyamatosan növekedett, s 2020-ra elérte az év 4,6 millió turistát is, ez pénzügyileg 6,39 milliárd dollárt jelent. Arról nem is beszélve, hogy magas a munkavállalók száma is szektorban. Ahogy a világ más pontjain, Izraelben sem hatott jól az idegenforgalomra a koronavírus, ám a kiújult háborús helyzet csak tovább rontja a lehetőségeket. Emellett a bizonytalan biztonsági és belpolitikai állapotok csökkentik az ország külföldi befektetési és beruházási projektjeit is, illetve a világszinten kiemelkedő kutatásfejlesztési és oktatási programokra is károsan hat.

Palesztin oldalon sem kevésbé vitatott a győzelem kérdése, hiába kiáltották ki Izrael vereségét, sokkal közelebb nem jutottak céljaikhoz. A Fatah és a Hamász éppen úgy, mint fentebb a Netanjahu személyéhez kötött zsidó kormány, azzal, hogy az újabb Izrael elleni támadás élére álltak, növelték népszerűségüket a palesztinok körében. Az egyébként május közepére tervezett palesztin parlementi választások elhalasztása valószínűleg jól fog jönni szavazat szempontjából nekik. Mivel Izrael végül nem rohanta le a Gázai övezetet – pedig Netanjahu nem egészen egy hete még a Hamász teljes likvidálásával fenyegetőzött – a Hamász kiválóan felhasználhatja ezt a kampányban, arra hivatkozva, hogy a zsidó állam félt megtámadni őket. A Mahmud Abbász vezette Fatah pedig sokat profitálhat az eddig meglehetősen gyengécske kezű elnöke karakán kijelentéseiből a palesztin érdekek védelme mellett. Ám ez, ahogy Netanjahu esetében is, megint csak a politika győzelme.

A gázai palesztinok ismételten óriási veszteségeket számolhatnak el, mind emberéletben, mind ingóságaik és ingatlanaik tekintetében. Elképesztően sűrűn lakott városrészein komoly károkat okoztak az IDF bombázásai. A tétje ezen harcoknak az önállóság kivívása, ám a jelenlegi helyzetet nézve – s legfőképpen az izraeli politikát – erre az esély szinte a nullával egyenlő. S bár a nemzetközi visszhangja az eseményeknek egyre inkább a kétállamiság megoldását skandálja keleten és nyugaton egyaránt, ehhez nem kerültek közelebb ezzel a háborúval sem. Mindazonáltal azt is tudomásul kell venni, hogy nem csak Izrael az, aki kizárja a kétállami elképzelést, az arab erők, akár a Hamász, akár az őket támogató Hezbollah sem az osztozkodásban látja a megoldást. Mindkét fél a mindent, vagy semmit elképzelését osztja, s ez teszi harcukat is halálosan komollyá.

A régió is meglehetősen érintett a palesztin-izraeli konfliktusban, s bár a múlt év második felében a Trump adminisztráció közvetítésével közelebb kerültek egymáshoz az Öböl Menti szunnita arab országok és Izrael, a pániszlamizmus szelleme, s az iszlám világhódító tervei hol háttérben, hol előtérben, de prioritást élveznek Szaúd-Arábiától Törökországig, Egyiptomtól Iránig. S ebből a felsorolásból is láthatjuk milyen megosztott maga az iszlám is, hiszen amellett, hogy a fentebb felsorolt országok sem mozognak egy platformon, az olyan csoportokról, vagy terrorszervezetekről, mint a Hamász, a Hezbollah, az Iszlám Állam, az an-Nuszra Front, az al-Kaida, a Muzulmán Testvériség, de még az afrikai Boko Haram ne is beszéljünk. A palesztinok kérdése azonban nem osztja meg az iszlamista szervezeteket, vagy muszlim országokat, legfeljebb aktivitásukban, módszereikben térnek el.

Törökország annak ellenére, hogy etnikailag nem köti őt több kapocs a palesztinokhoz, mint a zsidókhoz, a pániszlamista vezetői ambíciói, illetve az Oszmán Birodalmi múlt, intenzív szerepvállalásra készteti a palesztin kérdésben, természetesen palesztin oldalon. Jeruzsálem és Ankara közt a viszony meglehetősen rossz, számos súlyos összetűzésük volt már Izrael palesztin politikája miatt. A törökök rendszeresen küldenek segélyeket a gázai övezetbe, illetve igyekeznek diplomáciai síkon is a lehető legaktívabban manőverezni. Ankara azzal, hogy hangosan kiáll a palesztinok mellett, növeli népszerűségét elsősorban a szunnita arabok körében, akár a térségben, akár az európai bevándorlók közösségeiben. Nem véletlenül okolják például Erdogánt a németországi antiszemitizmus erősödése miatt, elég, ha csak a több millió németországi török bevándorlóra gondolunk, mint a német társadalomra ható tényezőre.

Erdogan az újabb izraeli-palesztin konfliktus kirobbanását követően szinte azonnal orosz kollégáját hívta, hogy kezdeményezzen egy – természetesen török részvételű – békefenntartó missziót Gázába. Talán a hegyi-karabahi orosz-török katonai kontingensek együttműködése gyanánt jutott eszébe az újabb kooperáció. Az izraeli-török kapcsolatokban javulásra egyhamar nem számíthatunk, különösen, ha Erdogan legutóbbi Ankarában elmondott beszédére gondolunk, melyben Izraelt gonosz, terrorista államnak nevezte, felszólítva az ENSZ-t, hogy lépjenek közbe a palesztin civilek mészárlásába.

Irán több síkon is felvette a kesztyűt Izraellel, akit különösen a Hezbollah libanoni és az iráni különleges katonai egységek szíriai jelenléte irritál. A határos országokban növekedő iráni katonai és politikai befolyás komoly nemzetbiztonsági problémákat vet fel Jeruzsálem szempontjából. A palesztinok mellett áll ki a síita Irán is Izrael állam kikiáltása óta, akit jogtalan megszállónak tart, s létét nem hajlandó elismerni. Az iráni külügyminiszter, Mohammad Javad Zarif úgy nyilatkozott az aktuális eseményekről, hogy az Al-Aksza mecset elleni műveletek Izrael rasszista, bűnöző természetének megmutatkozása volt, amely mindig is problémákat okozott a régióban.

Egyébként Teherán számára is van belpolitikai nyeresége a palesztin-izraeli konfliktus kiújulásának, hiszen júniusban elnökválasztás lesz az országban, ami kapcsán az iráni konzervatívok a társadalomban az Izrael-ellenes hangulat növekedését felhasználhatják saját népszerűségük növelésére. A zsidó-arab konfliktus éket verhet az Ábrahám Egyezmény sorai közé, s az Irán számára veszélyes szaúdi (EAE, Bahrein, Katar)-zsidó szövetkezésbe is. Ezen felül érdemes még megemlíteni, hogy a palesztin kérdés közelebb hozta a török-iráni politikát is egymáshoz, s ez esetleges minimális enyhülést eredményezhet a Dél-Kaukázusban és a Szíriában köztük fennálló ellentétekben is.

Az arab országok talán mindegyike felszólalt Palesztina mellett, így az Arab Liga elnöke elítélte a Gáza elleni légicsapásokat, ugyanezt tette az Iszlám Konferencia Szervezete és a Türk Tanács is (ugyan nem arab, de főként muzulmán vallású országokat foglal magába). A két újdonsült izraeli arab „barát” Bahrein és az EAE nem olyan keményen persze, mint Törökország, de elítélte az arabok kilakoltatását és a mecsetnél történteket, továbbá a palesztin civilek védelmére szólított fel. Indonézia, aki korábban szintén fontolgatta, hogy csatlakozik az Ábrahám Egyezményhez szintén elítélte az izraeli lépéseket és kijelentette, hogy továbbra is Palesztina mellett fog kiállni. Jordánia, Egyiptom, Irak, Omán, Pakisztán, Szaúd-Arábia, Szudán is hasonló véleményéről adott hangot. A nyugati világ – élén az Egyesült Államokkal, Oroszország és Kína egyaránt mérsékelt álláspontot fogalmaz meg a kérdésben. Véleményük szerint mindkét oldalnak törekednie kell az eszkaláció csökkentésére és a béke megteremtésére.

A palesztin kérdés néhány éve kissé háttérbe szorult, s ezzel párhuzamosan megindult a régen várt arab-zsidó közeledés. De vajon a frissen kirobbant konfliktus változtat mindezen? A muzulmán országok reakcióiból ítélve meglehet.

forrás

 

Folytatás következik..

Kína, Oroszország, USA: Milyen megoldást látnak a nagyhatalmak az izraeli-palesztin konfliktusra?

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek