Izraeli-palesztin konfliktus: robbanásra várva?

Túl nagy volt a csend az utóbbi időben a palesztinok körül, a nemzetközi közösség gyújtólángon tartotta ugyan a gázai kérdés emberjogi vetületét, ám elmozdulás régóta nem történik a megrekedt palesztin-zsidó ellentétekben. A Trump éra kifejezetten kedvezőtlen eseményekben volt gazdag palesztin szempontból, többek között az arab-zsidó megosztottság megtestesülését is szimbólizáló Jeruzsálem fővárosi státuszának washingtoni elismerése, illetve az addig szolidáris arab országok kibékítése a zsidó állammal, mind háttérbe szorította a palesztinok érdekeit. A Trump-Biden váltás, a kínai és orosz jelenlét felerősödése a térségben, az iráni és szaúdi kérdés, csak pár meghatározó tényezője a jelenlegi események kirobbanásának. Ma talán nevezhetjük már vihar előtti csendnek az elmúlt évek izraeli-palesztin eseményszegénységét, a helyzet felforrósodott, épkézláb, mindenki számára elfogadható javaslattal pedig senkinek sem sikerült eddig előrukkolnia.

Talán a leginkább az a kérdés foglalkoztatja az elemzőket, hogy miért éppen most lendült támadásba a Hamász Izrael ellen?

A válasz természetesen, ahogy a legtöbb konfliktus esetén is, több faktoros. A világban folyó események egymásra hatása éppen olyan, mint az egyre kisebbedő koncentrikus körök. A legkülső, legnagyobb hatású és mindent magába foglaló kör a világrend. Napjainkban, a szemünk előtt hatalmas változások történnek benne, melyek kihatnak a világ minden pontjára. A hosszú ideje fennálló amerikai hegemónia meggyengült, sebezhetővé vált az egyre feltörekvőbb és ambiciózusabb Kína, illetve az ennek okán felbátorodott Oroszország részéről. Ennek a háromtengelyes összefeszülésnek számos területen látjuk a kivetüléseit: az Európai Unió megosztottságában a nyugati és keleti világ közt, a sarkvidéki geopolitikai harcokban, a világűr uralásáért folyó küzdelmekben, az energetikai és kereskedelmi háborúkban, a kibertérben zajló versengésben, fegyverkezésben, a világot behálózó infrastruktúrák és befolyások kiépítésében és természetesen a Közel-Keleten is.

Az amerikai-kínai-orosz nagyhatalmi harcok színterévé vált Közel-Kelet kiváló talaja mindennek, hiszen területén kis és középhatalmak nagyravágyó tervei ütköznek nap, mint nap. Vallási ellentétekkel, határ és területi vitákkal, etnikai feszültségekkel terhes régió, ami önmagában még nem lenne párját rikító jelenség, hiszen ilyet tapasztalhatunk akár Európában, akár Délkelet-Ázsiában is. Ám utóbbiakkal ellentétben a közel-keleti középhatalmaknak – mint Törökország, Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia, Izrael – nagyratörő, birodalmi tervei nem állnak meg határaik vonalánál, mind a térség vezetője kíván lenni, s mind ellensége a másiknak. Alkalmi szövetségek alakulnak ugyan szükség esetén egy harmadik, közös ellenséggel szemben, de csak abban az esetben, ha az érdekeik megkívánják. Azonban hosszútávú, gyümölcsöző partnerség nem tud létrejönni közöttük ambiciózus, egyéni terveik miatt, helyette mélyreható ellenségeskedés uralkodik a régió népei közt.

A palesztin-izraeli háborúskodásnak megvan a regionális és történelmi alapja, mely folytonos parázsban tartja a köztük lévő feszültséget, ám a távolabbi regionális történések, illetve a globális, nagyhatalmi folyamatok képesek elsősorban felizzítani a tüzet olyannyira, hogy akár lángokba boruljanak országok, népek. A két nép közti konfliktus a világban zajló folyamatok közt kis sugarú körnek számít, ám mégis képes súlyos turbulenciát okozni a térségben és visszahatni a globális eseményekre is. A Közel-Kelet régiójáért folyó regionális és globális küzdelem, az energetikai szektor – különösen a fosszilis tüzelőanyagok – árváltozásai, a terrorizmus terjedése, az illegális fegyverkereskedelem, a migrációs helyzet és a nagyhatalmak közti versengés csak néhány olyan tényező, amikre súlyosan kihatnak az izraeli események.

Oroszország nagyszabású katonai jelenléttel rendelkezik a térségben, különösképpen Szíriában, ahol számos szárazföldi és tengeri katonai bázissal rendelkezik. Ez az Egyesült Államok esetében sincs másképp, még ha elméletileg Afganisztánból ki is vonul, az amerikai hadsereg jelentős hadtestekkel rendelkezik a régió szárazföldjein és vizein egyaránt. Peking inkább pénzügyi és infrastrukturális vonalon igyekszik növelni a befolyását, s az utóbbi évben egyre intenzívebb kínai aktivitást tapasztalhatunk a Közel-Keleten. Iránnal példátlan szövetségi együttműködést írtak alá a közelmúltban, melyben az energetikai, kereskedelmi együttműködéseken túl már katonai és védelmi együttműködésekről is megállapodtak. Természetesen Kína ennek ellenére is messze le van maradva az oroszokhoz és amerikaiakhoz képest mind helyismeretben, mind tapasztalatokban, mind haderőben.

Rendkívül lényeges folyamatok előzték meg az újabb palesztin-zsidó konfrontációt, melyek mind befolyásolták az események menetét.

A múlt évben aláírt Ábrahám Egyezmény meghatározó jelentőségű megállapodásként vonul be a Közel-Kelet történelmébe.

A Trump adminisztráció közvetítésével Izrael – Egyiptom és Jordánia után – kialakította a hivatalos kapcsolatokat Bahreinnel és az Egyesült Arab Emírségekkel, mely egyben a zsidó állam elismerését is jelentette az arab államok részéről. Később Szudán és Marokkó is csatlakozott a kezdeményezéshez, illetve Omán és Indonézia is fontolgatja a hivatalos kapcsolatok kialakítását Jeruzsálemmel. Szaúd-Arábia nyíltan nem vett részt az egyezményben, ám számtalan háttér megbeszélésről szivárogtak ki információk, melyek főként a szunnita arab államok és Izrael együttműködésének feltételeiről, lehetőségeiről szóltak a közös ellenség Irán ellen.

Tavaly őszre már fenyegetően naggyá vált az Irán ellenes koalíció, melynek a Trump vezette Egyesült Államokon túl legfőbb regionális tagjai Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein, Katar (Dohának és Rijadnak is sikerült felülkerekednie a köztük dúló konfliktuson, amerikai közvetítéssel), Törökország (Ankara és Rijad közt is enyhültek az ellentétek) és természetesen Izrael. Teheránra nézve veszélyes lista, bár sokuk közt legalább olyan mély az ellentét, mint Iránnal, gondolhatunk Ankara és Jeruzsálem, illetve utóbbi és Rijad feszültségekkel terhelt kapcsolatára.

A koalíció egyre látványosabb és intenzívebb lépésekre kényszerült Iránnal szemben, ahogy Trump alatt rezegni kezdett a léc az elnökválasztást megelőző véghajrában. Ahogy nőtt Trump bukásának valószínűsége, még inkább próbálták a rivális Irán ellen hangolni az Egyesült Államokat és a nyugati világot. A kapkodás végül nem vezetett eredményre. Biden győzött, aki többször is hangsúlyozta, hogy szeretné rendezni a viszonyt Iránnal és a korábban Obamával megkezdett ösvényre visszaterelni az amerikai-iráni kapcsolatokat.

Azonban mindez nem bizonyult egyszerűnek, s most sem tűnik úgy, hogy egyhamar létrejön újra az USA és Irán közt a nukleáris megállapodás. Teherán Trump ellenséges politikájára, az országot gazdaságilag súlyosan károsító szankciókra, illetve az ezáltal gyengülő belpolitikai stabilitására nem reagálhatott másképp, minthogy nagyhatalmi potenciállal rendelkező szövetségeseket keres a stabilitás megtartása és a külső ellenségek általi fenyegetettség csökkentése érdekében. Ilyen szövetségesnek önmagában, az addig is együttműködő Moszkva, nem volt elegendő, szükség volt még valakire, aki nem csak a stagnálás fenntartásában képes segíteni, hanem ha kell, mint regionális hatalom, fejlődni is. Kína mindezzel a potenciállal rendelkezett, s számára is kiválónak bizonyult a lehetőség, hiszen egyfelől hozzájut áron alul energialakmározó gazdasága az iráni szankcionált olajhoz, másfelől Teherán szövetsége kaput nyitott számára a Közel-Keletre. Bidennek már nem az Obama alatti „rugalmasabb” Iránnal és a mögötte álló Oroszországgal kell megtalálnia a közös pontot, hanem a perzsa szálakat mozgató, egyre rugalmatlanabb kínai-orosz szövetséggel és az ennek okán felbátorodott Teheránnal.

Az új amerikai elnök megválasztását követően azon nyomban igyekezett letörni a szunnita arabokat vezető szaúdiak szarvát, számos kritikát fogalmazott meg Rijáddal szemben a jemeni háború, vagy az emberjogi helyzet kapcsán, illetve burkolt támadásba lendültek a ténylegesen uralkodó, demokrata érdekeknek nem teljesen megfelelő koronaherceg ellen. Rijád amerikai támogatásának visszavonása az évek óta zajló – és szaúdi szempontból egyre reménytelenebb – jemeni háborúból az országban velük proxy háborút vívó irániaknak a kezébe pattintotta a labdát. Mindezek után Rijad és Teherán – Izraelt sokkolva – néhány hete titkos tárgyalásokba kezdtek Irakban elsősorban a jemeni háború lezárása miatt, továbbá a kapcsolatok rendezése és a térség biztonsági helyzetének együttes javítása érdekében. MBS nyilvánosan is beszélt szándékáról, miszerint szeretné rendezni a szomszédos országgal a kapcsolatokat, Irán azonnal üdvözölte a javaslatot.

Biden a nemzetközi sajtóban már Erdogan szultánként gúnyolt török vezetővel is igyekszik egyre keményebb eszközöket bevetni, bár nincs könnyű dolga, hiszen NATO partnere rendkívül határozott, önérdekű és magabiztos politikát folytat a Közel-Keleten, a Kaukázusban és Európában is. Az örmény népirtás elismerése, a számos kritika és szankció egyre növeli a feszültséget Washington és Ankara között.

Törökországnak, a jelenlegi helyzetet nézve, rendkívül rosszak a kapcsolatai Izraellel (többek között a palesztin kérdés miatt), míg Iránnal számos téren együtt tudnak működni. Annak ellenére, hogy sok markáns összefeszülés is van a két ország között – mostanság például az észak-iráni, azeri kisebbség lakta területekre kezdett fájni a foga a török elnöknek – tudnak kooperálni. Az oroszok sok esetben jól tudnak közvetíteni a törökök és az irániak között, szinten próbálják tartani a kapcsolatokat, hogy ne alakuljon ki olyan nagyobb konfliktus köztük, ami destabilizálná az Oroszország déli határaihoz közeleső területeket.

A szaúdi-iráni tárgyalások súlyos csapásként érték Izraelt, főleg az azt megelőző hónapok csalódásai miatt. Trump bukása nem jött jól Jeruzsálemnek, hiszen a republikánus elnök kiválóan együttműködött a nyugat által sokszor demokratikusságában megkérdőjelezett izraeli kormánnyal, illetve személyesen Netanyahuval. A Trump vezette amerikai közel-keleti politika Irán közellenséggé nyilvánításával kedvezett Izraelnek, bár talán Washington gyengülő jelenlétével a szintén ellenséges Szíriában, nem volt túl elégedett a zsidó állam. Oroszországgal meglehetősen nehéz volt mindig is az izraeliek viszonya, s ezt nem javította az a tény sem, hogy Moszkva katonai támogatásával sikerül tíz éve, a Jeruzsálem számára elfogadhatatlan Assad kormányt hatalmon tartani. Az elmúlt öt év amerikai politikája nem sok vizet zavar Szíriában Moszkva szempontjából nézve, inkább a törökök okoznak gondot az oroszoknak.

A térségben egyik-napról a másikra egyedül maradt Izrael helyzetét igencsak ingatag lábakon álló belpolitikája sem javítja. Két éven belül a negyedik parlamenti választás sem hozta meg a várva várt eredményt, egy kormányképes pártot, vagy pártkoalíciót. Ezen a választáson is meglehetősen visszás kérdés volt a palesztinok szavazati joga, illetve a választásokon való indulási lehetőségük. Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben tulajdonképpen a palesztinok nem szavazhatnak, az más kérdés, hogy valószínűleg nem is akarnak csatlakozni az általuk nem elismert ország demokratikus intézményéhez. Erősen széttagolt politikai élete egyre több és egyre kisebb pártokat hoz létre, amivel az esély is csökken a stabil kormányzásra. Netanyahu személye is erősen megosztó mind odahaza, mind a világban. Egyfelől kiemelendő a lakosság gyors átoltottsága, ezzel élvonalba került a világban, azonban erősen nacionalista kormányzását számos kritika éri belföldön és külföldön egyaránt.

Talán hosszú évek óta a leggyengébb, legsebezhetőbb helyzetébe került a zsidó ország. S bár Biden elnöksége természetesen nem jelent Izrael ellenes amerikai politikát, Izrael marad amerikai szövetséges, ám ennek mértéke kétségtelenül gyengült. A környező arab országokkal és Törökországgal megromlott a viszonya, legnagyobb ellensége, Irán erősödik. Kína és Oroszország együttesen Irán mögött áll, s ez előbbi gazdasági, utóbbi katonai potenciáljait nézve megint csak nem jó hír Izraelnek. Még egy lényeges szempont, hogy a világban Izrael megítélése romlott, s ez elsősorban a palesztinokat ért sérelmek miatt van.

Az elmúlt napok háborúval fenyegető eseményei korántsem megfelelő nemzetközi környezetben történnek Jeruzsálem szempontjából, hiszen, ha korábban az USA és Európa az izraeliek oldalára állt az arabokkal vívott konfliktusokban, mára ez már nem egyértelműen igaz. Az Európai Unió, az amerikai kongresszus és az ENSZ intézményei mind, többízben kiálltak a palesztinok helyzetének javítása mellett az elmúlt években, bár mindezek ellenére az izraeli kormány nem tett ez ügyben semmit. A legutóbbi, nyolc évvel ezelőtti nagyobb volumenű izraeli-palesztin összecsapásokhoz képest ma egészen más megszólalásokat láthatunk a világ vezetőitől is. Öt nappal a konfliktus kitörését követően Joe Biden például felhívta Benjamin Netanyahut, és elég visszafogottan úgy fogalmazott: „Remélem, ennek vége lesz, és jobb lenne, ha ez inkább korábban, mint később történne meg.” Azt is hozzá tette viszont, hogy Izraelnek jogában áll megvédenie magát,de tény, hogy a demokrata elnök hatalmas nyomás alá került a palesztinokkal kapcsolatos politikája miatt a republikánusok részéről.

A mai Oroszország továbbra is – ahogy elődje is – szimpatizál a palesztinokkal saját érdekei miatt, ám próbálja Izraellel is szinten tartani kapcsolatait. Moszkva hozzáállása a kérdéshez nem igazán változott az elmúlt évtizedekben, ám Amerika társadalma, s ezáltal a nyugati világé, beleértve Európát is, teljesen megváltozott. Az utóbbi évek színes zűrzavarában, a Black Lives Matter mozgalom, az LMBTQ mozgalom, a feminizmus, a MeToo mozgalom, az antifa mozgalom, muzulmán migránsvédő szervezetek és más kisebbségi jogvédő szervezetek egyre erősebb társadalom formáló ereje átalakította Izrael megítélését is. Míg korábban a liberális, vagy balodali nézetűek egyértelműen Izrael mellett foglaltak állást az arabokkal szemben, mára éppen ezek a mozgalmak lettek a palesztinok ellen elkövetett jogsértések kritikusai. A Netanyahu vezette konzervatív és nacionalista kormány jobbszélén található ultrakonzervatívokkal pedig végképp nem passzolnak az új nyugati eszmék. Ma Nyugaton vannak, akik nyíltan megkérdőjelezik az izraeli demokráciát, illetve az emberi jogi egyezmények betartását.

Polgárháború zajlik?

Rakéták százait lőtték ki az elmúlt órákban Izrael felé a Gázai övezetből, majd válaszcsapásokban sem volt hiány. Halottak és sebesültek százai mindkét oldalon, köztük szokás szerint rengeteg a civil. Izrael területén az utóbbi évek legnagyobb összecsapásai zajlanak a palesztinok és zsidók között, utcai lincselések, verekedések, gyújtogatások, a hatóságok pedig látványosan elvesztették a kontrollt a megáradt tömegek felett. Mindkét oldal a másik oldalon látja a hibásokat, és egyetlen megoldásként az ellenség elpusztítását látja. Súlyos, elnyúló és egyre megoldhatatlanabb konfliktus.

A 2014-es legutóbbi súlyosabb összecsapásokhoz képest a mostani árnyaltabb a képet mutat. Izraelt úgy tűnik meglepetésként érte a Hamász rakétatámadásainak sűrűsége és pontossága. Ha korábban az izraeli “Iron Dome” légvédelmi rendszer sikeresen elfogta a palesztin rakéták mintegy 95% -át, akkor most a kupolát a rakéták egy része átszúrja. A vegyesen lakott településeken zajlódó zavargások, etnikai harcok zsidók és arabok között is kiemelendő, különösen, hogy a hatóságok nem tudják kézben tartani az eseményeket. Ma Izrael lakosságának a hivatalos adatok alapján kicsivel több mint 20%-ka arab, Gázában a lakosság 100%-ka, illetve Ciszjordániában körülbelül 80%-ka arab. Egy háború lehetősége a felek között mindenképpen ott van a levegőben, hiszen ha az izraeli hadsereg nem éri el a kívánt célt a légicsapásokkal, akkor nincs kizárva egy nagyszabású szárazföldi művelet, amelyhez az izraeli hadosztályok gázai határra vezénylése alapján minden készen is áll. Abban az esetben, ha Izrael szárazföldi hadműveletet indítana el, az súlyos eszkalációhoz vezethet az országban és a térségben egyaránt. Más közel-keleti országok katonai alakulatai is bekapcsolódhatnak a konfliktusban, bár a hangzatos kijelentések ellenére egyelőre mindenki várja és figyeli a helyzetet.

Az összecsapások a Quds-napján (Jeruzsálem napja; a Quds Jeruzsálem arab neve) kezdődtek, amely a Ramadán utolsó péntekjén tartott éves esemény. 1979-ben az Iráni Iszlám Köztársaság kezdeményezte ezt az ünnepnapot, hogy kifejezze támogatását a palesztinok iránt, és ellenezze a cionizmust és Izrael létét. A Quds-napot számos más országban is tartják, főleg az arab és a muzulmán világban, tiltakozásul Kelet-Jeruzsálem szerintük izraeli megszállása ellen, így egyfajta szimbolikát is adott az eseményeknek. Hivatalosan ezek az összecsapások dühítették fel a Hamászt, ám a támadás sorozat jól szervezettségét nézve megkérdőjelezhető, hogy ilyen hamar, ilyen reakcióra lettek volna képesek a palesztin fegyveresek.

Lényeges momentum, hogy május 22-én kellett volna Palesztinában (vagyis mind a Gázai övezetben, mind Ciszjordániában) 15 év után először parlamenti választásokat tartani, ám ezt a zavargásokra nézve elhalasztották. Mahmúd Abbász, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnöke számára a halasztás jól jött, mivel népszerűsége nem szárnyal az egekben; gyengekezűséggel vádolják Izraellel szemben az arabok. A jelenlegi fellépés és Abbász határozott kiállása a palesztinok jogai mellett növelhetik szavazóbázisát.

A masik fontos momentum az izraeli belpolitikában keresendő, a március végén tartott izraeli parlamenti választások eredményei alapján még mindig nem tudtak kormányt alapítani, ám nagy a valószínűsége annak, hogy az új kormányt a “mindannyian Netanjahu ellen” elv alapján állítják össze a baloldali erők, a centristák, a jobbközép és az arab képviselők. Az azonban már most világosan látszik, hogy egy ilyen összeállítású, és ilyen célú koalíció rendkívül laza lesz, számos súlyos nézeteltérés van a tagjai között, így pedig nehéz lesz döntéseket hozni, illetve stabil körülményeket kialakítani az országban a növekvő arab-zsidó ellentétek árnyékában. Netanyahu számára, ha meglepő is, de származhat előny a jelenlegi háborús helyzetből, hiszen az új koalíció kiállása a zsidó érdekek mellett a palesztinnal szemben, éket verhet a rendkívül fontos arab képviselői blokk és a koalíció zsidó tagjai közé, ami ellehetetleníti a kormányalakításukat.

A nemzetközi közösség tehetetlen a kérdésben akár nyugatra, akár keletre nézünk, bár mindenki igyekszik a kulcsfontosságú közvetítői szerepet megszerezni. Az amerikai külügyminisztérium helyettes államtitkára a Közel-Keletre ment, hogy találkozzon Izrael és a Palesztin Hatóság vezetésével. Egyiptom, Katar és az ENSZ is vállalt erőfeszítéseket már a béke megteremtéséért, ám még nem hoztak eredményt. Vlagyimir Putyin orosz elnök videokonferencia keretében tárgyalt a közel-keleti konfliktusról többek között Antonio Guterres ENSZ-főtitkárral és a török elnökkel is. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerint a konfliktus megoldásához szükség van egy négytagú nemzetközi közvetítő csoportra, amelyet Oroszország, az Európai Unió, az Egyesült Államok és az ENSZ képvisel (se a térségbeli rivális Törökország, se a globális rivális Kína nem szerepel a javaslatban!).

Bármely konfliktus a Közel-Keleten, különösen a palesztin-izraeli konfliktus, összetett, hosszú bonyolult múlttal rendelkező válság. Rengeteg az ellentét: etnikai, vallási, kulturális és politikai is. Van igazság az amerikai republikánusok és Izrael korábbi félelmében, hogy Biden győzelmével eszkalálódhat a feszültség a palesztinok és a zsidók között, ám csak Bidenre fogni a Közel-Kelet egyik legmélyebben gyökerező konfliktusát nem lenne sportszerű. A Trump éra 100%-os izraeli elköteleződése is hozzájárult a palesztinok, és az őket támogató térségbeli országok elégedetlenségének növekedéséhez. A kép így teljes, sőt tulajdonképpen úgy, ha évtizedekre visszamenően vizsgáljuk a folyamatot.

A jelenlegi konfliktusból mindenkinek világossá vált, hogy a Hamász egyre jobb haditechnikával rendelkezik, s ami a legfontosabb; fegyveresei megtanultak jól célozni a rakétákkal nagy távolságokra is. Izrael reakcióját elnézve pedig mindez váratlan tényként suhant át a szemük előtt. Ha az elmúlt években le is került a palesztin kérdés a napirendről, az elmúlt napok eseményeivel ismét hosszú időre visszatért. A nagyhatalmak és a regionális középhatalmak közös munkájának összehangolása, az érdekek egyeztetése kell megelőzze a konfliktus csillapítását. Megoldásról nehéz beszélni, hiszen az arabok által talán elfogadható önálló palesztin állam létrehozásáról Izrael sem a múltban, sem most hallani sem akar, ám a zsidó állam hosszútávú gondolkodásának hiányát mutatja, ha arra apellálnak, hogy az arabok előbb-utóbb elfogadják a helyzetet, vagy eltűnnek az országból. Az biztosan kijelenthető, hogy erről a konfliktusról a két nép között, még hosszú évtizedeken át szólni fognak a hírek.

forrás

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook

 


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek