Szabó Máté már rendezett egy Déjà vu előadást, 2005 tavaszán, Egerben, ahonnan sokan átjárnak színházba Miskolcra is. Ha közülük valaki megnézi az új produkciót, nem lesz „láttam már” érzése
A párizsi Théâtre du Campagnol 1981-ben különleges bemutatót tartott. A francia történelem 50 évén át kalauzolta a nézőket, szavak nélkül, csak zenére és táncra építve. 1983-ban a nagysikerű produkció nyomán film született Ettore Scola rendezésében és következtek további színpadi változatok, nemcsak Franciaországban – természetesen mindenhol az adott ország történelmi eseményeiből válogatva, amellett, hogy mindenhol megjelentek a helyieket befolyásoló világtörténelmi fejlemények is.
A tartalom tehát kisebb részben eleve meghatározott, nagyobb részben az alkotókra bízott. Nincs két egyforma jelenetsor, nincs két egyforma zenei anyag, még ugyanazon országban sem. A válogatás az elmúlt 120 év „szomorú vagy felemelő epizódjaiból” (a színlap szerint Ari-Nagy Barbara dramaturg, Bodor Johanna koreográfus és Szabó Máté munkája) pedig természetesen meghatározza, milyen lesz az egész produkció hangulata. A helyszín Miskolcon „egy elképzelt közösségi hely, talán egy kávézó” (Prágában például, ahol két különböző rendezést láttam, egy táncterem volt). De mégsem ez jelenik meg először a színpadon, hanem… pár másodperc eltelik, míg rájön a néző, miért olyan ismerős, amit lát (ez is déjà vu): hiszen ez a Miskolci Nemzeti Színház előcsarnoka, ahol a száj-és orrmaszkos nézőtéri dolgozók fogadták nem sokkal ezelőtt, mint most ott fent a most még a közönség szerepében érkező szereplőket, és nini, hiszen ténylegesen ők a fogadók ott is, mint akikkel mi találkoztunk. Meghökkentő, de remek ötlet, máris tudjuk, nem kell kimondani, érezzük, hogy az előadás a mi életünkről szól.
Ettől a pillanattól kezdve viszont elkerülhetetlenül szerepet kap az a tényező, ami nagyban befolyásolja, mit és mennyit ért tudatosan a néző, s mit érez inkább: az életkor. Hátrányban vannak a legfiatalabbak, az idősebb és a közép korosztályhoz tartozók sok mindent maguk is átéltek, a színpadon megjelenő jelzések, utalások a fiataloknak esetlegesen fejtörést okoznak. Észlelhető is, amint a köröttünk ülők időnként „fordítanak”, egy-két szóval magyaráznak másoknak, de nem zavaró, inkább az érdeklődés egyértelmű jele. Az összeválogatott zenékre, dalokra is igaz ez, vannak, akiknek ismerős szinte mind, vannak, akik most találkoznak először jó részükkel, de az mindenkinek természetes, hogy lássunk bár egészen megrendítő vagy egészen mulatságos eseményeket, végig szól, körbefog mindent és mindenkit a zene, végigkíséri az emberi életet. Megindul a történelmi események folyama és a tánc mindent mindennel összeköt, bár nem is mindig tisztán tánc ez, hanem időnként inkább talán mozgásművészet. Nem gondolunk egy pillanatra sem arra, ki színművész és ki táncos, a társulat majdnem teljes létszámban fellépő színészei és a színház tánckara egyenrangú, a színészek mindent megtesznek, hogy szavak nélkül is közvetítsék a gondolatokat, érzelmeket, a táncosok most kicsit előtérbe igyekeznek hozni színészi képességeiket. Csapatmunka – elsőrangú (mégis megemlíteném Seress Ildikó az előadás egészéből nem kirívó, de a tekintetet gyakran odavonzó humorát).
Az előadás, bár minden pillanatában ott van a történelem és a magánélet is, a világháborútól az űrrepülésig, a Nagy Imre pertől a rendszerváltásig, egykor volt házibuliktól napjaink szórakozási formáiig és sorolhatnák hosszasan még, mégsem valamiféle történelmi lecke. Erős a közösségi érzés, hogy igen, mindannyiunknak köze van mindenhez, amit itt látunk, miközben személyünkben szólít meg, saját emlékeinket idézi, önmagunk helyét is mutatja.
Ahogyan a 2005-ös egri produkció óta a világ és nyilván a rendező maga is változott, úgy változott a Szabó Máté fémjelezte Déjà vu. Ezért nyugodtan kijelenthetem az elgondolkodtató, néhol megrendítő, de sok mosolyra is alkalmat adó produkcióról, hogy jamais vu (* sosem látott).
fotó: Éder Vera
Kövessen minket: Facebook
