Kár volt ágyúval lőni Fehéroroszországot

Az elmúlt egy évben Alexander Lukasenko, fehérorosz elnök ötödjére látogatta meg orosz kollégáját, s a napokban végre napvilágra került, miért is tárgyal ilyen sűrűn a két államvezető. A szeptember 9-én aláírt 28 pontos szövetségi programtervezet mögött összesen három év intenzív tárgyalás áll (összességében azonban 1999 óta tartanak az egyeztetések), a teljes dokumentum elsődleges célja pedig a gazdasági integráció elmélyítése Oroszország és Fehéroroszország között – Erbszt Adrienn  külügyi elemzése

Annak ellenére, hogy a két állam aktív résztvevője a Moszkva égisze alatt működő Eurázsiai Gazdasági Uniónak – Kazahsztán, Kirgizisztán és Örményország mellett – mégis szükségét látták a kétoldalú gazdasági kapcsolatok további nagyszabású fejlesztését is. A politikai integráció kérdése mindössze csak pár mondat erejéig került szóba, ám ilyen kolosszális mértékű, gazdasági összefonódás mindenképpen megköveteli a stabil, hosszútávú politikai kapcsolatokat. Mindebből kifolyólag biztosak lehetünk abban, hogy a két ország közti mindennemű kapcsolat új, még erősebb szintre fog lépni.

Nem könnyű időszak van Alexader Lukasenko mögött; koronavírus, gazdasági zuhanás és még komoly fenyegetést jelentő ellenzéki tüntetések és mozgalmak is tarkították hatalmának harmadik évtizedét. A sokakat váratlanul ért belpolitikai válság megrengette az addig betonbiztos lábakon álló elnök hatalmát, s a legtöbben Lukasenko bukását jósolták. A 2020-as minszki események némi hasonlóságot mutattak a 2013-ban kezdődő ukrajnai válsággal, mely végül máig tartó, véres polgárháborúba torkollott. Jelen esetünkben is adva van egy oroszbarát elnök, aki biztosítja Moszkva részére a nagyfokú orosz befolyást országa területén, s adva van egy ellenzéki mozgalom, akik nyugati támogatással az ország európai integrációját sürgetik, ezzel egyenes arányosan az orosz érdekszférából történő kilépést. Mindez természetesen mégsem ennyire egyszerű Minszk esetében, magam részéről ezért sem tartottam valószínűnek Lukasenko bukását.

Először is a fehérorosz népet az oroszokkal sokkal egységesebben köti össze a közös múlt, a közös történelem és hagyományok. Olyan ellentétekről, mint amilyenek az Ukrajna területén élő ukránok és oroszok között hosszú évtizedek óta léteznek, nem beszélhetünk. Elég, ha csak a II. Világháború idejére gondolunk, amikor is a Sztyepan Bandera vezette Ukrán Nacionalisták Szervezetét az ország keleti részén élő oroszok náci kollaboránsnak tartották, míg a nyugat-ukránok nemzeti hősként tisztelték, s ez ma sincs másképp. Ilyen mélyen gyökerező indulatokról, feloldhatatlan ellentétekről nem beszélhetünk az oroszok és belaruszok között. Ráadásul az ukrajnai eseményeknek a mindmáig megoldatlansága, s az ukránokat ért hatalmas veszteségek – területi veszteségek (Krím, Donbasz), háború, több tízezer halott és sérült, elszabadult politikai korrupció, bűnözés, cenzúra, kisebbségi elégedetlenség, belpolitikai bizonytalanság, az EU és NATO csatlakozás be nem következése, az orosz gazdasági és energetikai kapcsolatok leépülése – nem szolgálnak jó példával egy népnek sem a térségben.

A fehérorosz helyzetet leginkább bonyolító tényező sok tekintetben maga az ország vezetője, aki a tüntetések kirobbanásáig jellemzően kettős játékot játszott az Európai Unió és Oroszország között, s így az általa hagyott réseket be tudták tölteni azok az ellenzéki erők, akik megjelenése az elmúlt harminc év legnagyobb belpolitikai válságát eredményezte az országban. Kétségtelen, hogy Lukasenko összességében inkább az orosz elképzelések mentén tevékenykedett eddig is, s meglehetősen keményen szembe tudott fordulni, ha kellett Brüsszellel, ha kellett Washingtonnal, s meglehetősen kemény kritikával illette mindig is a Nyugatot. Mindazonáltal, aki figyeli a fehérorosz és orosz politikai történéseket és a hazai sajtót, könnyen észrevehette, hogy a válságot megelőző években Minszk sokszor maga is tett azért, hogy a lakossága eltávolodjon Oroszországtól. Lukasenko sokszor tört borsot Putyin orra alá öntörvényűségével és megbízhatatlanságával. Szinte érezhető volt a tavaly augusztusi elnökválasztás előtt – aminek következtében a tüntetések megindultak ellene – hogy ha az orosz kapcsolatok gyengülését nem használja ki a Nyugat, akkor Moszkva lesz az, aki előbb-utóbb lerángatja a belarusz elnököt trónusáról.

A tüntetések kezdetben hatalmas tömegeket mozgattak meg a nagyvárosokban, azonban egészen hamar kifulladtak. Az eseményeket súlyosbította csak a világjárvány, melynek köszönhetően nem a minszki kormány volt az egyetlen, aki komoly tüntetésekkel kellett szembe nézzen – USA, Franciaország, Kuba és Kirgizisztán csak pár olyan példa, ahol komoly tiltakozások alakutak ki a járvány okozta gazdasági, vagy társadalmi problémák miatt.

Viszonylag egyszerű levezetni mi is történt Fehéroroszországban a tüntetések megindulásával. A Nyugat lecsapott a lehetőségre, hogy talán pont most jött el a megfelelő alkalom arra, hogy még egy országot fordítson át a maga oldalára a posztszovjet államok közül. Azonban Moszkva is felkapta a fejét a közelgő veszélyre, s természetesen a maga csatornáin keresztül ő is mindent megtett, hogy megtartsa szövetségesét. Nem lehet kétségünk afelől, hogy az oroszok hatalmas erőfeszítéseket tettek azért, hogy Lukasenko megőrizhesse hatalmát. Amit nem sikerült nyolc éve Kijevben elérnie a Kremlnek, annak itt sikerülnie kell – ez az orosz ukáz. A körülmények mindehhez pedig sokkal adottabbak Belaruszban: Egyfelől itt kedvezőbb az oroszok számára az alaphelyzet, másfelől egy meggyengült Nyugattal kell szembe szállniuk (Afganisztán, megosztott Európai Unió és USA, lazuló szövetség), harmadrészt talán érlelődött némi tapasztalat is a színes forradalmak leküzdésében.

Lukasenko támogatottsága erősebbnek bizonyult az ellenzéknél, aminek az élére nem sikerült megfelelő, sokak által támogatható vezetőt tenni, így végül elhaltak próbálkozásaik. Itt fontos kiemelni, hogy Janukoviccsal ellentétben, Lukasenkonak sikerült maga mellett tartania a rendvédelmi szerveket, beleértve a rendőrséget, a katonaságot és a szolgálatokat is. Ennek eredményeként az ellenzék képviselői ma többnyire az olyan oroszellenes országokban építik politikai stábjaikat, mint a Baltikum és Lengyelország. Más kérdés, hogy ez ugyancsak hibás taktikának bizonyult az ellenzék részéről (még ha nem is volt más választásuk), hiszen ezen országok példája sem mutatkozik túl kecsegtetőnek egy átlagos belarusz számára. A „habzószájú oroszellenesség” nem illik a belarusz társadalom gondolkodásába, nem véletlenül próbált ebben a témában nagyon óvatosan fogalmazni eddig az ellenzéket vezető Julia Tyihanovszkaja is. Amit Ukrajnában, Lengyelországban, vagy a Baltikumban ki lehet mondani az oroszokkal szemben, Fehéroroszországban nem ildomos és politikailag nem is túl perspektivikus.

Ugyan Lukasenko átvészelte a Majdan fenyegető szelét, helyzete mégsem biztos. Jelenleg úgy tűnik, hogy a sok nehézség leküzdése nem megerősítette, hanem éppen ellenkezőleg, megrendítette a bizalmat az irányába, illetve leköteleződött Oroszországnak, aki esetében eddig előszeretettel próbálgatta a tűréshatárokat. A többvektoros külpolitikája, amely Oroszország, az Egyesült Államok, az Európai Unió és részben Kína között próbált folyamatosan egyensúlyozni, ellehetetlenedett. Mostanra kapcsolata Washingtonnal és Brüsszellel – amelyet gondosan épített ki az elmúlt években – élesen megromlott, ellenségessé vált. Ráadásul a kereskedelmet, a bankszektort és pénzügyi ügyleteket, illetve több beruházást is érintő Európai Uniós és amerikai szankciókhoz csatlakozott ötödik legnagyobb kereskedelmi partnere is, Ukrajna, s ez még egy nagy csapást mért az így is földre zuhant fehérorosz gazdaságra. A Ryanair repülőgépével kapcsolatos incidens pedig ténylegesen elszigetelte a világtól az országot.

Mára – akarva akaratlanul – az egyetlen mentsvára Moszkva maradt a Lukasenko vezette kormánynak, s jelenleg ő képviseli azokat a fehéroroszokat, akik azt szeretnék, hogy az ország maradjon szoros szövetségben Oroszországgal. Az elnök által készíttetett felmérések szerint a lakosság több mint 70%-ka ez utóbbi híve, és csak 30% nyitna nyugat felé (pár éve ugyanilyen felkérésre kevesebb, mint 50% támogatta az orosz közeledést, akkor még olyan adatokra volt szüksége). Bár a statisztikák megbízhatósága meglehetősen csuszamlós téma, a tavalyi tüntetések eredményei is inkább az utóbbit támasztják alá. Azonban Moszkva részéről hiba lenne, ha hagyná, hogy a belarusz emberek fejében összekapcsolódjon az oroszbarátság Lukasenko személyével, hiszen sokan vannak, akik az oroszok felé lojálisak, mégsem elégedettek a „Bátyka” politikai tevékenységével. A Kreml már valószínűleg régóta azon dolgozik a háttérben, hogy megtalálja a megfelelő, Moszkvához lojális utódot. (Alexander Lukasenkot hazájában Bátykának szokták nevezni az emberek, jelentése nagyjából: mindenki apukája.)

De nézzük, miről is szól a jelenlegi megállapodás, hiszen – annak ellenére, hogy nem kényeztettek el minket a részletekkel – az világosan látszik, hogy a két ország közti kapcsolaton túl, geopolitikai szempontból is lényeges szerződésről van szó. Moszkva olyan kedvezményeket biztosít a megállapodás alapján Minszk számára, amelyek megvalósulása esetén hosszú időre nem lesz gondja a fejfájás csillapító pirulákra nyugati szomszédja miatt. A fehérorosz gazdaság ugyan leginkább az orosztól függ, mégse hatnak rá kedvezően a Nyugat által elfogadott szankciók, ráadásul a koronavírus gazdasági hatásait is súlyosan megérezte az ország. Egy ilyen nehéz helyzetben mentőövként szolgál a gazdasági integráció elmélyítése a két ország közt, hiszen a 28 beütemezett programpontban hitelekről, alacsonyan fixált energiahordozó árakról, egységes gazdasági tarifákról olvashatunk.

Putyin arról adott tájékoztatást, hogy országa kész a 2022-es naptári év végéig 630-640 millió dolláros kölcsönt nyújtani Fehéroroszország számára, amire valószínűsíthető, hogy rá fog bólintani Minszk. Az egyik leglényegesebb és a belaruszok számára legelőnyösebb döntés értelmében fixálták a gáz 127 dollár/1000 köbméterenkénti árát, ami az európai viszonylatokat nézve igencsak kedvező. Az európai gázszerződésekben szereplő Gazprom tarifák eltérőek – számos tényezőtől teszik függővé az árakat – de hozzávetőlegesen 200 dolláros átlagárral lehet számolni ezer köbméterenként. Nincs még egy olyan ország a világon, aki ilyen alacsony áron kapna orosz olajat és gázt. A két államfő megerősítette, hogy 2023 decemberéig, a tervek szerint létrehozzák az egységes gáz-, olaj, illetve olajtermék és villamosenergia piacot.

A gazdasági integráció tovább mélyülése sokakban felveti a kérdést, hogy nem jelenti-e ez a két ország előbb-utóbbi összeolvadását? Jelen állás szerint nincs szüksége erre Oroszországnak, sokkal előnyösebb egy önálló, de biztos szövetséges ország a számára, még ha folyamatosan az egyik szemét rajta is kell tartania a nyugati befolyás terjeszkedése miatt. Egy független partner a nemzetközi szervezetekben számos haszonnal jár, míg bekebelezése súlyos konfliktusba torkollhatna nemzetközi szinten, ami minimum további szorongató szankciókkal járna Moszkva számára. Az azonban kétségtelen, hogy az egyre sűrűbben szőtt gazdasági kapcsolatok még mélyebben biztosítják be Oroszország pozícióit a fehérorosz államban.

Fontos megemlíteni, hogy Belarusz eddig is a legintenzívebb kétoldalú kapcsolatokat az oroszokkal tartotta fent, csak az elmúlt tíz év adatait nézve Moszkva közel 50%-át teszi ki a fehéroroszok teljes kereskedelmi forgalmának. Moszkva legnagyobb kereskedelmi partnere a Független Államok Közösségében Belarusz, a világon pedig a harmadik legnagyobb. A fehérorosz gazdaság legnagyobb befektetője is az orosz állam, illetve kapcsolataikat tovább rétegezi a megszámlálhatatlan mennyiségű és szintű együttműködés a politikai szférától a tudományos, katonai, humanitárius és egyéb síkokig. Mindezen kapcsolatok további elmélyítése, illetve a jogi és politikai környezet megteremtése a még gördülékenyebb összhang eléréséért megteremti annak a lehetőségét, hogy ha szükséges lesz netalántán Moszkva számára Belarusz beolvasztása, könnyedén véghez vigye a teljes integrációt.

Az új megállapodás szerint egységesítik a gazdaságpolitika olyan területeit, mint az ipari és agrárszféra, közös vállalkozások létrehozásán keresztül egyszerűsítik a két ország közti export működését, egységesítik a jogszabályokat a gazdaság kulcsfontosságú területein, illetve harmonizálnak olyan szabványokat, melyek eddig esetleg hátráltatták az akadálymenetes kereskedelmet. A folyamat olyan területekre is ki fog hatni, mint a munkajog, társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer, ezek összefésülésével hasonló, vagy akár azonos jogokkal rendelkezhetnek majd a két állam lakói mind Oroszországban, mind Fehéroroszországban. Ezen felül szó esik a valutarendszer egységesítéséről, illetve biztonságpolitikai gazdasági együttműködésekről, mint a terrorizmust elősegítő pénzmosási folyamatok együttes üldözése.

A katonai együttműködések eddig sem voltak szerények, ám erre a területre is nagyobb hangsúlyt fognak fektetni. Putyin a tárgyalást követő sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy megállapodtak egy közös védelmi tér kialakításáról. A NATO jelenléte a belarusz és orosz határok mentén, illetve az ellenséges viszony a balti országokkal és Lengyelországgal egy platformra sodorja a két országot a biztonság terén. Ez orosz katonai bázisok megjelenését jelentheti belarusz földön többek között, a közös hadgyakorlatokról nem is beszélve. Lukasenko korábban megemlítette, hogy S-400-as légvédelmi rakétarendszer vásárlása is szóba került már, ami jelentősen növelné Oroszország védelmi potenciálját nyugati határain túl, ráadásul Moszkva állítólag Szu-30-as vadászgépeket is áthelyzne szomszédja területére. A fehérorosz fegyveres erők egyébként mondhatni piaci árak alatt kapják az orosz fegyvereket, és minden okuk megvan arra, hogy készüljenek a további új, orosz haditechnikák érkezésére. Minden okuk, hiszen nem az ő védelmüket szolgálná elsősorban, hanem Oroszországét a NATO-val szemben.

A jól működő katonai együttműködések ékes példája éppen az integrációs tárgyalások végeztével kezdődött. A Zapad (Nyugat) nevű hadgyakorlat négyévente zajlik le Oroszország nyugati határinál. A NATO tagországok közvetlen közelében, a napokban is zajló katonai esemény célja kétségkívül az orosz katonai képességek növelése az Észak-atlanti Szerződés Szövetségével szemben. Különösen lényeges orosz stratégiai szempontból, hogy Belarusz bevonásával az orosz határokat bő 600 kilométerrel ki lehet tolni nyugat felé, egészen a lengyel határig. Természetesen a Nyugat orosz agressziót kiált, míg Moszkva a NATO erőszakos keleti terjeszkedésére adott válaszokról beszél, az a gondolkodás azonban, hogy az egyik fél csak tehetetlen elszenvedője a másik agressziójának meglehetősen naivnak tűnik. A nyugati szövetségesek is rendszeresen tartanak hadgyakorlatokat az orosz határok közelében, akár a Fekete-tengeren, akár északabbra – így legutóbb a Defender Europe hadgyakorlat során 16 európai ország borzolta a Kreml kedélyét. Lukasenko egyébként a Zapad-2021 hadgyakorlati szemlét követően arról beszélt, hogy országa 2025-ig egymilliárd dollár értékű fegyvert szeretne beszerezni Oroszországtól. Nyilvánvaló, hogy a belarusz költségvetésnek erre most a legkevésbé van kerete, de valószínűleg Moszkva képes lesz egy mindkét fél számára kedvező konstrukciót felkínálni, hiszen megkívánja az orosz érdek, hogy magas hatékonyságú haditechnikával lássák el pufferzónaként is használható szövetségesüket.

Putyin annak az eshetőségét is felvetette, hogy a későbbiekben akár egy közös államközi, szövetségi parlamentet is létrehozzanak a még hatékonyabb együttműködés érdekében. Ez láthatóan viszont már túlmutatna a gazdasági integráción.

Minszk számára rövidtávon érzékelhető hatásokról beszélhetünk, míg Moszkva elsősorban stratégiai befektetésként tekint az új megállapodásra. A fehérorosz kormány tisztában van vele – még ha politikai szinteken nem is ezt kommunikálja – hogy a nyugati szankciók hatására komoly visszaesésre kell számítsanak elsősorban az európai kereskedelemben érintett piacokon, leginkább az olajtermékek, dohányipari termékek és káliumsók hozta nagymértékű bevételek fognak csökkenni. Ráadásul Kína is rendkívül óvatosan hátra húzódott, nem jött kisegíteni hiteleivel és beruházásaival a fehéroroszokat, talán hagyja érvényesülni orosz szövetségesét a hozzátartozó érdekszférában, talán nem rentábilis befektetni egy ennyire szankcionált európai országba, talán mindkettő. Nem szabad elfeledkezni arról a tényről sem, hogy az orosz-EU kölcsönös szankciók és embargó következtében számos, korlátozás alá eső európai élelmiszeri terméknek Fehéroroszország jelentette a kiskaput, az átcsomagolások felett pedig többnyire szemet hunyt Moszkva és Brüsszel egyaránt. Jelen politikai feszültség megköveteli, hogy az ilyesfajta trükközéseket is felszámolják, ennek pedig vesztesei az európai vállalatok, az orosz fogyasztók és az ügyletet lebonyolító belaruszok lesznek.

Mindezek kiküszöbölésére nem marad más opció, mint az oroszok kínálta megoldások. Ráadásul annak ellenére, hogy a tüntetések elhaltak, a társadalomban komoly feszültség uralkodik a rendszerrel szemben, s ezt csak tovább fogják érlelni a gazdasági válságok. A történéseket nyomon követve, Moszkva rendkívül jól időzítve felismerte, hogy számára előnyös lehetőségekkel is járhat a belarusz válság, ha jól mozgatja a szálakat. Az eddig megbízhatatlan és önfejű, irányíthatatlan Lukasenko kiszolgáltatottá vált a számára, s végre kikényszerítheti az 1999 óta zajló integrációs-szövetségi tárgyalások eredményeit. Az orosz közvéleményben csak a szavak emberének kikiáltott Bátyka talán most, a szoruló hurok hatására tettekben is megmutatja a testvéri kapcsolatok fontosságát, legalábbis az oroszok ezt várják. Lukasenko számára pedig egy időre biztosan nem ellenségeskedés tárgya lesz Moszkva, hanem az a szövetséges, aki ha kell megvédi diplomáciai, fegyveres és gazdasági szinten is. Egyelőre minden esetre úgy tűnik a Belaruszért vívott Nyugat-Kelet csatát az oroszok nyerték, de kétségtelen, hogy nekik volt ez létfontosságú küzdelem.

A mai állás azt mutatja, hogy a Nyugat nem jól mérte fel a fehérorosz politikai és társadalmi helyzetet, aminek következtében elbukott az a cél, hogy Belaruszt Európa felé fordítsák Oroszországtól. Nyugati szemszögből ennél azonban még rosszabb történt, hiszen Brüsszel és Washington egyértelmű elköteleződése a nem elegendő támogatottsággal rendelkező fehérorosz ellenzék mellett, illetve a Lukasenko kormányt sújtó szankciók bevezetésével mondhatjuk, hogy egyenesen Moszkva markába lökték Minszket. Azzal, a ma diktátornak kikiáltott Lukasenkoval az élen, aki egyébként 1999 óta dolgozik az orosz-fehérorosz integráció feltartóztatásán és a többvektoros külpolitika fenntartásán. Vajon így akarta a Nyugat? Vajon Moszkva nyerte ezt a kört? Ma úgy tűnik; nem és igen.


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek