„Kedves ismerős nekem Béres József”– beszélgetés Gáspár Tibor színművésszel

Cseppben az élet címmel mutatta be nemrég a televízió Dr. Béres József, a Béres Csepp feltalálója életéről készült filmet. A főszereplővel, Gáspár Tiborral az egyik színpadi fellépése előtt beszélgettünk a Miskolci Nemzeti Színházban. 

Vona Ildikó/ PannonHírnök: Hogyan fogadták a nézők a Béres Józsefről szóló alkotást?

Gáspár Tibor: Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, láttam a filmmel kapcsolatban, aminek nagyon örülök. Különösen azért, mert egy színész életében, így hatvan környékén ajándék a Jóistentől, hogy a korának megfelelő főszerepet kap. A filmek általában középkorú vagy fiatalemberekről szólnak, s ott van egy-két gyárigazgató, kórházigazgató, nagypapa, azokat játsszák az idősödő színészek, de itt magát Béres Józsefet kellett megformálni, akivel teljesen azonos a korom. Örülök, hogy ilyen nagysikerű a film, és már ismételték is a Duna Televízióban. Kedves ismerős nekem Béres József. Soha nem találkoztuk személyesen, de ismerős volt az ő egész létezése, ahogyan képviselte az éket a repedező rendszerben. Emlékszem, még gimnáziumba jártam, amikor minden este néztük a híradót, hogy mi van a Béres-perrel, szurkoltunk neki. Sok közös dolgot fedeztem fel. Vidéki ember, a nép egyszerű gyermeke, mint jómagam is. Hatalmas élmény, boldogság volt a filmet forgatni, s most, hogy vetítik nagy örömmel veszem észre, az emberek fölismernek, és az jól esik.

– Rád gondolt rögtön a rendező?

– Már forgattunk, amikor megkérdeztem: miért én? Ráadásul casting nélkül. Lényegében egyik munka hozta a másikat. Volt egy bemutató három évvel ezelőtt Anyám és más futóbolondok a családból címmel, abban játszottam egy magyar apát. Az alkotók, Kabay Barna, Petényi Kata, Gyöngyössy Bence elmondták, hogy ennek bemutatójára ők is eljöttek; már készültek a Béres-filmre, összenéztek és mondták: ott van! Rögtön rám gondoltak, majd miután elkészült a forgatókönyv, fölhívtak.

Jelenet a kincsem című filmből
A Kincsem c. film főszereplői: Gáspár Tibor, Nagy Ervin, Petrik Andrea (Fotó: MTI)

– Szintén nagy siker a Kincsem című film, abban viszont eléggé ellenszenves karaktert alakítasz…

– Ott kétkörös volt a casting, amire nagyon felkészültem. Elhatároztam, én nem fogok labanckodni. Egyszerű apa leszek, akinek van egy bűne: az 1848-as szabadságharc leverését követő megtorlás alatt gyilkolt. A lánya szerelmes a riválisába, akit meggyilkolt annak a fiába. Eldöntöttem, azt fogom hangsúlyozni, hogy Otto von Oettingen egy apa, akinek vannak problémái. Az elképzelésem egyezett a rendező szándékával. A második castingra már jelmezben mentünk, s ott el is dőlt a szerep sorsa. Egyik munka hozza a másikat. Nemrég például felhívott Herendi Gábor rendező, mert lenne párnapos munka a nyáron, egy kórházigazgatót kellene játszanom. Most ilyen széria van. Érett férfikoromban kapom meg a szerepeket, amik fiatal koromban elmaradtak.

– Mi szeretsz jobban lenni, színházi vagy filmszínész?

– Nehéz ezt összehasonlítani. Másik bolygó a filmszínészet, mint a színházi színészet, de ugyanabban a csillagrendszerben. Mindig a Naphoz képest pörgünk. Nagyon szeretek forgatni, de talán a színház picit kedvesebb számomra. Mindkettő az emberhez, az emberábrázoláshoz húz, csak más logikával, más gyártási, illetve próbafolyamattal. A színház kicsit kegyetlenebb, nehezebb. Egy jó teátrumban a dolgok nem mennek könnyek, mert ami könnyen megy, az annyit is ér. Miskolcon hála Istennek mindenben – a mesétől az operáig, a vígjátéktól a drámáig, a színműtől az operettig – megpróbálják az embert középpontba helyezni. Embert ábrázolunk, az pedig bonyolult dolog. Nem figurák vannak, mint a báb- vagy rajzfilmekben, hanem személyiségek, karakterek, s nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek.

– Visszajöttél Miskolcra, hiszen a pályád elején már játszottál itt…

– Igen, itt kezdtem a pályám 1980-ban, és nyolc évet töltöttem el.

– Utána mi volt az a vándorlás? Több színház, de mindenhol csak egy-két évad…

– Azt ne felejtsük el, hogy rendszerváltás volt. Felkerültem a budapesti Nemzeti Színházba, ahonnan az igazgatót, Csiszár Imrét eltávolították, aztán mentem Békéscsabára, ott is eltávolították a direktort, majd Zalaegerszegre, ott szintén. Ahová mentem egy időben mindenhol eltávolították az igazgatót, vagy én mentem el magamtól. Utána szerződtem vissza Békéscsabára, ahol 16 évig voltam; most is ott lakom, élek, ott van kutya, galamb, ház, kert.

Béres József film nyitókép
Béres József letartóztatása a Cseppben az élet c. filmben (Fotó: MédiaKlikk)

– Milyen visszatérni Miskolcra, ifjúságod színhelyére?

– Tizenegy éve jártam itt vendégként, Mózest játszottam (Madách Imre: Mózes – a szerk.) Csiszár Imre rendezésében. Aztán hat évvel ezelőtt hívtak újra – akkor már kilenc éve voltam Nyíregyházán –, alapvetően én hűséges típus vagyok, ahhoz a színházhoz, társulathoz, ahol éppen vagyok. Öröm Miskolcra visszajönni, mert jól érzem itt magam.

– Fontos, hogy jól érezd magad valahol?

– Persze! Nagyon szeretem az emberi kapcsolatokban, a közösségi létben, ha nyitva vagyunk egymás felé, toleránsak vagyunk és meg tudjuk beszélni, ha bármilyen problémánk van. A miskolci társulat efelé húz, s efelé vezeti a művészeti tanács a társulatot. Aki ennek nem tud megfelelni, nem marad itt. Nagyon egészséges szelekció, fluktuáció van ebben a színházban, és egy érett, erős társulat kezd kialakulni. Az érettséget a fiatalokra is értem, akik már évek óta itt vannak, kipróbáltak és tudnak ebben a közösségben létezni. Én ezt egy nagyszerű társulatnak tartom. Nem udvariasságból mondom, tényleg jól érzem magamat Miskolcon.

– Hogy tetszenek a darabok, amikben játszol? Minden szereped nagy feladat, hiszen mindegyik más karakter…

– Na, ez az! Ezért van itt az ember! Óriási lehetőség – és persze kihívás – számomra, hogy nem vagyok egyforma a szerepeimben. A Hello, Dolly! musicalben Horace Vandergelder, vagy most próbálom Sir Bazilt a Luxemburg grófjában, vagy korábban volt az Eltört korsó, ahol az ember mindig más tud lenni. 62 éves leszek, s amíg képes vagyok meghallani az ajánlatot, amit a rendező vagy a kollégák mondanak, azt hasznosan be tudom építeni a szerepeimbe, addig biztos, hogy csinálni fogom ezt a pályát, és lehetőség szerint itt.

– Többször megfigyeltem, nagyon jól állnak neked a kissé bogaras, morgós figurák is…

– Ez olyan dolog, vagy akár vehetjük a Kincsem filmet is, ahol labancot játszottam. Biztos vagyok benne, egy idő után már nem azt látták, mint a Tenkes kapitányában – ahol két tábor létezett: a labancok és a kurucok –, hanem pepita volt Otto von Oettingen szerepe, mert ő megszenvedte a saját emberi drámáját is. Onnantól kezdve már a nézőnek ismerős és tud vele menni. Ez alkati dolog, ami bennem van. Az én testvérem, amikor megnézte a Béres-filmet azt mondta: elképesztő, hogy milyen melegség, szerethetőség van bennem. Azt nem lehet instruálni, sem eljátszani, hanem egyszerűen van. Megy veled a néző és szeret. Ez egy olyan adottság, amiről jobb is, ha a színész nem tud, hanem egyszerűen csak éli, mert akkor nem kell „alakítani”, hanem az ember csak van, és a személyisége az, ami azt a karaktert képviseli.

– Említetted a bátyádat, ő Gáspár Sándor színészművész. Gyerekkorotokban voltak nagy ökörködések otthon?

– Persze, természetesen! Nagyon későn alakult ki, hogy színészek leszünk. Valamikor a gimnázium vége felé nálam is, nála is. Vidéki gyerekekként mi szombat-vasárnap dolgoztunk otthon, segítettünk; volt háztáji, kukoricatörés, disznóetetés. Befogtak bennünket a szüleink rendesen, hála Istennek, mert például a Béres-filmben nem esik ki semmi a kezemből; jól bánok a kapával a krumpliföldön, de tudok motort, motorcsónakot is vezetni. Ilyen szempontból kiváló felkészülés volt az életre a vidéki lét. Sőt, itt a szakmában nekem sohasem kellett kaszkadőr. Szép gyerekkorom volt, aztán a gimnáziumban Bácskai Mihály tanár úr hívott, és úgy lettem én is diákszínpados. Evidensnek mondható, mert egyik évből jött a másik. Én mindig egy évvel később a testvéremnél: a bölcsődétől a diplomáig mindenütt ugyanaz, ugyanúgy, csak egy évvel később.

Görög László - Czakó Júlianna Gáspár Tibor
Jelenet a Játék a kastélyban c. miskolci előadásból (b-j) Görög László. Czakó Julianna, Gáspár Tibor (Fotó: Vona Ildikó/ PannonHírnök)

– Van olyan szerep, amit szívesen eljátszanál, de eddig még nem sikerült?

– Nem hiszek a szerepálmokban. Nem volt és most sincs. Általában abból rosszul jönnek ki a színészek, mert ő azt képzeli magáról és azt szeretné. Én megértem, de nem akarok ebbe a hibába beleesni. Jobban szeretem, ha valamit belém látnak és fölkérnek rá, hogy: erre gondoltunk. Mert akkor azt ezerrel tudom képviselni, mindent megteszek a megvalósításért, hiszen belém látták.

– Mit tudhatunk a jövő évadról?

– Lehár Luxemburg grófjában én leszek Sir Bazil, aztán Molière Don Juanjában Sganarelle – Don Juan szolgája –, és következik még egy Ibsen: Vadkacsa, ezekben játszom majd Miskolcon.

(Főcímfotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)


Vona Ildikó

Híradások, beszámolók művészeti, színházi, zenei eseményekről, valamint interjúk készítése ismert művészekkel.

Hasonló cikkek