A három műnem az epika, a líra és a dráma. Ezek közül a dráma alá tartozó irodalmi művek nem túl kelendőek, sok kiadó rizikónak tartja. Könyvtárosként is tapasztalom, hogy félnek tőle. Vajon miért? Pedig a színpadra állított darabok már sokkal népszerűbbek. Kicsit e téma körül elmélkedem.
A Wikipédia így vezeti be a dráma műnemét:
A líra és az epika mellett a három alapvető műnem egyike, az alapvetően párbeszédekre (dialógusokra) épülő, többnyire színházi előadásra szánt irodalmi alkotások (drámák, drámai művek, illetve színművek) összefoglaló elnevezése. A dráma az általa kínált művészi hatást úgy kívánja elérni, hogy konkrét, egyedi figurák cselekvéseit jelenidejű formában mutatja be, így mutatva fel azok általános érvényű jelentéstartalmait.
A kifejezést, a műnem sokszínűsége és az irodalmon túlmutató jelentősége miatt elsősorban gyűjtőfogalomként érdemes használni. A dráma elméletével, a színműírás és a színművészet elméleti kérdéseivel foglalkozó irodalomtudományi terület a dramaturgia. A tágan értelmezett színház világán túl a dráma megjelenik az oktatás és a terápiás tevékenység keretei között is (drámapedagógia, drámaterápia).
A dráma szó az ógörög dran (cselekedni) szóból ered. A szót a köznapi használatban mindenféle feszültséggel teli, nagy indulatokat mozgató eseményre is használjuk (családi dráma, drámai pillanatok stb.).
Azért is foglalkozom a kérdéssel, mert én kifejezetten szeretek drámát is olvasni. Sokkal átláthatóbbak a párbeszédek, hiszen minden megszólalásnál ott az adott szereplő neve. Az elején szereplősorolás található, és az instrukciók kiemelten vannak a párbeszédek közé ékelve. Én vizuális típus vagyok, ezekkel segít rendes képet kapnom még a figyelmetlenebb pillanataimban is. A formátumot ráadádul külön szeretem.
Lehet, szájbarágósabb, de sokat könnyít olvasás közben. Vannak, akik nagyon szeretik a barokk körmondatos leírásokat, mint amilyeneket mondjuk Jókai is nagy szeretettel alkalmazott, de én például a végemet járom, ha mondjuk húsz oldalon keresztül írja le egy író, hogyan néz ki a mező. Ilyen a drámában nincs. Teret ad a fantáziának.
Ha az olvasási szokásokat veszem alapul, leginkább könnyed regényeket olvasnak szívesen, a verseskötetekre is úgy kell rávennem az embereket, hogy próbálkozzanak meg egy-egy elolvasásával. Drámát nem is merek ajánlani, a kortárs drámák kevesen vannak. Nagy felüdülés volt számomra, mikor Závada Péter Je suis Amphitryonját megláttam. Valahogy óvakodnak a kiadók ettől, mert nem tudják eladni, több ilyen választ is kaptam. De akkor jön a költői kérdés: ha az emberek egy része szeret színházba járni, ami a kulturális kereteken belüli szórakozás, kikapcsolódás része, miért nem kíváncsiak sokan a szövegkönyvekre?
