Ki, és miért ártott Malina Hedvignek?

Miről tanúskodik Malina Hedvig tizenkét éves kálváriája? Ki mindenki tehet a jogainak és emberi méltóságának megsértéséről? Miért engedte mindezt a nyilvánosság? S mit kell tennünk, hogy soha többé már ne ismétlődhessen meg mindez? Ezeket a kérdéseket boncolgatta a Lámpa alatt különkiadása.

Tizenkét évvel ezelőtt jelent meg a hír, hogy megvertek egy fiatal diáklányt, azért, mert magyar. S ebből 12 év alatt az önálló Szlovákia egyik legszörnyűbb története vált.

Roman Kvasnica, Hedvig ügyvédje azt állítja, a beszélgetésre készülve elővette újra Hedvig aktáját, hogy elolvassa, és ettől újra elöntötte a rémület attól, mennyire a jogot mellőzve tud Szlovákia viselkedni és attól, hogy milyen talpnyalói vannak a politikai hatalomnak az állami szervekben. Robert Fico és Robert Kaliňák csődjeként értékeli ezt a 12 évet, akik úgy döntöttek, hogy Hedvig megverése nem történt meg, és ezt követte a rendőri szervek és az ügyészek engedelmessége, ami rendkívül kíméletlen volt vele és a családjával szemben.

Tipikusan szlovák reakció az ügy lezárására, hogy az ügy a magyar ügyészség döntésével fejeződött be, miszerint nem lehet már bizonyítékokat szerezni arra vonatkozóan, hogyan történt az eset.

Robert Kaliňák 2006. szeptemberében tartott sajtótájékoztatóján elhangzott információk összezavarták az embereket. Egyrészt nagyon meggyőzőek voltak azok számára, akik nem ismerték Hedvig aktáját, másrészt nem lehetett azokkal polemizálni, harmadrészt pedig ezek a politikusok a hatalom megtestesítői voltak és az újságíróknak nem volt lehetőségük összehasonlítani az információikat a valódi helyzettel. Valószínűleg úgy ítélték meg, jót tenne nekik, ha ezzel a témával kiállnának a nyilvánosság elé, hogy a koalíciójukat – elsősorban a külföld felé – legalizálják, és így jó benyomást tegyenek a polgárokra.

Kaliňákék kezdettől fogva arra a megállapításra építették a Hedviggel szembeni vádjukat, hogy Hedvig a mobiloperátor szerint a szóban forgó időben nem telefonált. Pedig ő csak alternatívaként beszélt erről, azaz, hogy vagy valakivel beszélt, vagy telefonon beszélt, mivel az agyrázkódás miatt nem emlékezett pontosan. S a vele szembeni egész hazugságvád erre épült.

A későbbiek során a grafológus szerinti egyező írásmód Hedvig blúzán és a borítékon, amelyben postán az iratait valaki elküldte, a nyálból vett DNS-mintaelmélet, a leblokkolt bankkártya (az erről szóló jelentést szerinte a rendőrség meghamisította) vagy az eltulajdonított óra elmélete mind azt a cél szolgálták, hogy bizonyítsák: Hedvig hazudik. Ám Hedvig nem adta fel annak ellenére, a megfélemlítés ellenére sem. Nem adta fel a küzdelmet, pedig az összeesküvők megelégedtek volna annyival is, ha bevallja, valamiben nem mondott igazat. Azt már belátták, hogy teljesen nem tudják őt megtörni. Pechjük volt, mert egy olyan becsületes lányra akadtak, aki kibírta a nyomást.

12 év elteltével a nyilvánosság nagy része még mindig nem tudja, mi hogyan történt, ezt támasztják alá a médiában megjelent írások is. Miről szól tehát az államhatalommal való visszaélésnek ez a 12 éves története, s mint mond el rólunk polgárokról, beleértve az orvosokat, pszichiátereket, újságírókat is?

Kvasnica szerint rettenetes, mivel Hedviget gyakorlatilag elüldözték Szlovákiából. Megverték, kinevették és megfélemlítették, a kíméletlen bulvársajtó támadta, az emberek vulgáris kijelentésekkel illették az utcán, és csak kevesen álltak vele szóba. „Ez a szörnyű, hogy Hedvig azt élhette át, amit egykor a zsidók.” – mondta végezetül az ügyvéd.

Forrás: ma7.sk