Kilenc hónap a távolban – Kántor Zoltán és a leventesors

Kántor Zoltán még tizenöt éves sem volt, amikor egy szép napon, néhány társával együtt elvitték leventének. Több mint hetven év távlatából is fel tudja idézni az eseményeket. A múltidézés közben itt-ott elakad a szava, könny szökik a szemébe. Nem csoda, hiszen gyermekfejjel meg kellett élnie nem csak a családjától való elszakítást, de a második világégés végének zavaros eseményeit és a béke első hónapjait.

– 1945. február másodikán Vásárútról vittek el bennünket. A faluban volt egy leventeparancsnok, leszerelt katonatiszt, aki a nyilasokkal intézte a fiatalok elvitelét. Az albári állomásról Komáromba kerültünk, ahonnét Győrbe szállítottak. Ott egy éjjelt töltöttünk a finánclaktanyában. Másnap a magyar vezérség fölsorakoztatott bennünket, s megkérdezték, hogy ki jelentkezik a Hunyadi páncélosokhoz. Természetesen, senki sem akart oda menni közülünk. S akkor a paszományos hadnagy úr mérgében azt mondta az őrségnek, akik töltényeket pattogtattak, hogy lőjétek agyon őket, ezeket a büdös k… felvidéki kommunistákat. Gondoltam magamban, micsoda szépen megtisztelnek bennünket.

Az első éjszakát a lépcsőkön töltöttük, a tetvek barátságát élvezve. Utána még kaptunk egy légiriadót, bevagoníroztak bennünket és vittek Hegyeshalom fele. Indultunk Németországba. Hannoverben megkaptuk a német öltönyt és gyakorlatoztattak bennünket. De persze, senki sem értette, mit mond az idősebb katonatiszt. Később el is sírta magát, hogy milyen lehetetlenek vagyunk, hogy nem értjük, amit mond. Ott is többször éltünk át légitámadást és bombázást. Egy bizonyos idő után gyalogosan masíroztattak bennünket. Mentünk vagy napi negyven-ötven kilométert. Nem tudtuk, hova tartunk, éjjelente az erdőben aludtunk. Mi heten alkottunk egy csapatot és a légiriadókat mindig igyekezetünk kihasználni szökésre. Ám húsz-harminc kilométer után mindig visszatereltek bennünket a többiek közé. Egyszer át akartunk kelni az Elba folyón is, mert az a hír járta, hogy ott van egy rés, amin még szökni lehet, de onnan is visszafordultunk. Láttuk ugyanis, ahogy az SS-katonák hajtották a foglyokat. Pléhdoboz volt a nyakukban, és a füvet tépték, azt ették. Aki nem bírta már a menetelést, azt vezényszóra egy buldog kutya behúzta az árokba, és ott agyonlőtték a szerencsétlent. Amikor az elcsigázott rabok egy csörgedező patakra bukkantak, rögtön megrohanták, inni akartak belőle. Hát bizony ott, a víz fölött lőtték őket agyon… Ez annyira megrendített bennünket, hogy inkább lemondtunk a szökésről. Láttuk azt is egyszer, ahogy két leventét, akik krumplit loptak, agyonlőttek, hogy a többieket elrettentsék.

Húsvét a bombatölcsérben

Vándorutunk során sok légiriadót megéltünk. Az egyik német városban volt olyan is, ami hajnalban indult és délig is eltartott. Rengeteg civil áldozatot szedett. Miután egy kicsit lecsendesedett, keletnek vettük az irányt, amit a fákon lévő moha alapján határoztunk meg. Az egyik állomáson alkalmunk volt személyvonatra ülni. Húsvéthétfő volt éppen. Malwinken falujába érkeztünk meg. Mivel két vadászgép közelített, ezért fedezéket kerestünk, el akartunk bújni, de szerencsétlenségünkre egy bombatölcsérbe estünk. S abban szépen meg is fürödtünk. Sárral és olvadt hóval, hideg vízzel volt tele. Olyan kora tavaszi időjárás lehetett, mint most. Csuromvizesen, dideregve másztunk ki a gödörből, és szaladtunk, amerre láttunk. Megvolt a húsvéti öntözés, csak egy kicsit másként, mint ahogy addig szoktuk. Estére aztán beszöktünk egy gazdasági udvarra és ott a szalmán próbáltunk megszárítkozni. Másnap pedig „megtámadtuk” a falusi péket. Szegény, csak nézte, hogy nem egyesével visszük a kenyeret, hanem kettőt-hármat is.

Az amerikaiak akkor már támadásokat indítottak. Ahogy jött be a faluba az amerikai hadsereg – teherautókkal, tankokkal –, mi éljenezni kezdtünk. Erre föl ők elkezdték ledobálni nekünk az autókról a rágógumit, a nápolyit, a csokit. Az egyik teherautóról a katona nyújtott felém egy tízórais csomagot, amiben keksz, cigaretta és konzerv volt. Amikor elértem, elkapták a kezemet és felrántottak a járműre. Már mentek a faluból kifele, s én egyre csak könyörögtem, hogy engedjenek el. Le is engedtek a teherkocsiról, csak előtte még telepakolták a kezemet, megraktak minden jóval. Az egyik tiszt pedig megjegyezte, hogy a bátyja lesz a faluban parancsnok, és ő telefonon elintézi vele, hogy mi itt maradhassunk ebben a faluban. Estére jött is a katonatiszt bácsi, egy bizonyos Horváth József. Az édesapja disszidált Amerikába, szépen beszélt magyarul. Felrakott bennünket a dzsipjére és már vitt is az ideiglenes szállásunkra. Amint belépünk, azt láttuk, hogy a katonák a fotelekben ülnek, és bakancsos lábukat felrakják az asztalra. Ezen megdöbbentünk. Amúgy az amerikai „fogságban” kellemes sorsunk volt, hiszen bőven el voltunk látva szeretetcsomagokkal. Életünkben először ott ettünk pudingot. Nem is tudtuk, hogyan együk. Rákentük a kenyérre.

Másnap egyesével-kettesével gazdákhoz kerültünk, attól függően, mekkora segítségre volt szüksége. A munkáért cserébe szállást és ételt kaptunk. Egészen augusztus végéig maradtunk ott. Az egyik asszony, akinek négy lánya volt, nem is akart elengedni. Nem bánta volna, ha idővel elveszem az egyiket. Nagy volt a férfihiány abban az időben, sokan elestek a fronton.

Gyötrelmes út hazafelé

Visszakerültünk Hannoverbe, ahol egy lágerben átestünk a fertőtlenítésen, aztán szabadon mozoghattunk. Sem a magyarok, sem a csehek nem akartak befogadni, de még a szlovákok sem, hiszen alig beszéltük a nyelvet. Később fokozatosan vonatra ültettek bennünket, s előbb átvettek bennünket az angolok, majd az oroszok. Prágában, a Letňany táborban kötöttünk ki, és kezdődött újra a rabszolgamunka. Három hétig csak babfőzeléket kaptunk, és szemetet kellett hordanunk. Egy napon az egyik sofőr felhívott a kabinjába, mert hallotta, hogy mi magyarul beszélünk. Rákérdezett, hogy hova valók vagyunk, és bevallotta, hogy ő is magyar. De a lelkemre kötötte, hogy ezt senkinek se mondjam el, mert nem szabad magyarul beszélni. És szomorú hírt közölt velünk. Azt mondta, hogy a szülőfalunkból már mindenkit kitelepítettek, nem fogjuk megtalálni a szüleinket, ha haza is megyünk. Már akkoriban ilyen hírek terjengtek…

Három hét után Pozsonyba, a Disznómezőre kerültünk. A pozsonyi állomáson felsorakoztattak bennünket és fegyveres kísérettel mentünk. Ahogy a villamosok sínpárja van a járda mellett, láttam, hogy jön felénk valaki. Egy magas, intelligens kinézetű férfi, aki halkan azt mondta nekem, ne nézz rám, a kérdésemre felelj. Megkérdezte, hova valók vagyunk, és megígérte, hogy iparkodik minél előbb értesíteni a szüleinket. De ő is csak azt tudta mondani nekünk, amit oly sokan, hogy innen úgyis Oroszországba visznek bennünket…

Új „szálláshelyünkön” a padlón aludtunk, fekhely nem volt. Három nap múlva a cintoríni állomáshoz jött egy fekete gőzös és megállt a vonat. Láttam, hogy valaki indul felénk. Hirtelen felkiáltottam: Gyerekek, jön az apám! Hozta a csomagot, amit csak a dróton keresztül tudott hozzánk bedobni. Az őr volt olyan rendes, hogy elfordult, hogy ezt megtehesse, és válthassunk pár szót. Három hét múlva szétengedtek bennünket, november 27-én jöttem haza. Hatan voltunk testvérek, én a legnagyobb. Nagyon hiányoztam, hiszen abban az időben már a hatéves gyerekre rá lehetett bízni valami kis munkát. Ha mást nem, hát libát őriztek, fát hordtak be. Tízévesen az apám már a szántást is rám bízta.

Negyvenhat januárjában kezdtem tanulni az asztalosmesterséget, bár eredetileg autószerelő szerettem volna lenni. Talán hárman élünk még azok közül, akiket egyszerre vittek el leventének a faluból. A fiaimnak és az unokáimnak szoktam elmesélni, min mentünk keresztül.

Lejegyezte: B. Vida Júlia

(Megjelent a Szabad Újság március 23-i számában.)


Hasonló cikkek