Suzanne Collins a 2003-as évek óta publikál regényeket folyamatosan, és már az első, magyarul még meg nem jelent könyvsorozatával is sikerült felkerülnie a New York Times bestseller listájára, világsikert azonban később aratott az Éhezők Viadala-trilógiával, melyeket sikeresen filmvászonra is adaptáltak. Bizonyára sok rajongó szeme felcsillant, mikor bejelentették, hogy a lezártnak tekinthető trilógia egy új résszel bővül ki, méghozzá ezúttal egy előzménytörténettel. Mint minden ilyen esetben, a könyv létrejöttének értelme itt is megkérdőjelezhető, hiszen például előre tudjuk, hogy a főszereplő mindenképpen túl fogja élni az eseményeket. De hogy is sikerült pontosan az Énekesmadarak és kígyók balladája?
Története szerint éppen a 10. Éhezők Viadala idején járunk, amikor Panem vezetősége úgy dönt, az akadémiáról kinevez mentornak 24 diákot, hogy azok segítsék az arénában küzdő, körzetekből kiválasztott gyerekeket. A cél az lenne, hogy nagyobb nézettséget generáljanak az eseménynek, hiszen a Kapitólium így igyekszik büntetni a korábban ellenük fellázadt körzeteket, így emlékeztetik őket, hogy súlyos bűnt követtek el a múltban. A főszereplő ezúttal Corionalus Snow, aki végzős hallgató az akadémián, és egyben az egyik kiválasztott mentor is. Abban reménykedik, hogy a Kapitóliumban mindenhol ismert családi neve miatt majd valamilyen jó körzetből kap egy kiválasztott gyereket, de csalódnia kell, mert a szegénységéről híres 12. körzet lányát kapja meg, Lucy Grayt. Corionalus tudja, hogy egyetlen esélye, ha a lány jól szerepel a Viadalon, ehhez azonban mindent el kell követni, hogy támogassa a Lucyt. Hamarosan különös szövetség szövődik közöttük.
Kockázatos lépés volt a későbbi Snow elnököt megtenni főszereplőnek, azonban itt korántsem azzal a félelmetes, vaskezű vezetővel találkozhatunk, akit később megismerünk, hanem egy jóval fiatalabb verziójával. Corionalus okos, rátermett, azonban tele van kétségekkel, muszáj neki jól teljesítenie a Viadalon, hiszen családja megmaradt része – nagyanyja és unokatestvére – olyan szegény, hogy káposztalevesen és babon élnek, egy új kivetett adó miatt pedig lehet, hogy hamarosan elveszítik a lakásukat is. Corionalus már-már majdnem kedvelhető is lenne vagy sajnálható, de igazából a mellékszereplők billentik el igazán pozitív irányba a mérleget.
A második körzetből a háború alatt felkapaszkodott Plinth család sarja, Sejanus, egyfolytában dilemmában van, hiszen hiába lett belőle is Kapitóliumi, az oda született gyerekek nem fogadják el teljesen, és ő is idegennek érzi ott magát, szíve inkább igazi otthonához húz. Az ő folyamatos küzdelme az érzéseivel sokkal jobban átérezhető, mint a főszereplőé.
A 12. körzeti lány, Lucy Gray pedig még talán izgalmasabb, érdekesebb is, mint az eredeti trilógiában Katniss Everdeen. Egy igazi tűzrőlpattant, szabad szellem, mellette éles eszű és rettentően ravasz. Coriolanus és a lány közötti kapcsolat elmélyülése a regény lelke, de itt is inkább Lucyt illeti az érdem, mint az ambiciózus fiút.
Az Énekesmadarak és kígyók balladájában ezúttal egy új, külső szemszögből nyerhetünk betekintést az – itt még kezdetleges − Éhezők Viadalába, annak lebonyolításába, formálásába, sőt, kitalálójára is fény derül; ebben a regényben fektetik le azokat az alapokat, melyekben a későbbi trilógiában találkozhatunk. Az Éhezők Viadala itt még csak egy esemény, később lesz belőle igazi show. És a Kapitóliumban sem mindenki a támogatója, a diákok közül is nem egyen ellenzik.
Összességében a regény jól sikerült, még akkor is, ha kicsit talán túlságosan hosszú, Corionalus jellemfejlődése pedig nem megy teljesen végbe benne. Ugyanakkor lehetőséget kínál arra, hogy visszatérjünk egy olyan világba, amelyet szerettünk, és olyan karaktereket mozgat a regényben, akikért érdemes izgulni.
Habár ez a történet is bőven tekinthető lezártnak, nem lepődnék meg, ha érkezne majd még egy rész Corionalus főszereplésével.
Collins, Suzanne. Énekesmadarak és kígyók balladája. Agave Könyvek, Budapest, 2020, 448 oldal.
