Ahogy számos posztszovjet országnak, úgy Moldovának sem sikerült függetlenedése eddigi bő harminc éve alatt elérnie a politikai, gazdasági és biztonsági stabilitást. Szokványos oroszbarát-nyugatbarát belső harcain túl, földrajzi fekvése is nehezíti helyzetét; Ukrajna és Románia közt marakodnak rajta szűk és tágabb értelemben vett regionális szomszédjai. Igen csak bosszantó lehet továbbá az országnak, hogy bár centik választják el a tengeri kijáró lehetőségétől, Fekete-tengeri partszakasszal mégsem rendelkezik, azt mind Ukrajna birtokolja. Egyelőre. Határain belül pedig lassan majdnem olyan feszültek a viszonyok, mint az orosz hadművelettel sújtott szomszédjában. Területe három részre szakadt szinte a függetlenedése napjától; a központi vezetés székhelye a jelenleg inkább Nyugat és románbarát moldovai terület, Kisinyov fővárossal a központjában; az egyértelműen Moszkva irányába elköteleződött keleti szárny, az orosz katonai jelenléttel biztosított Dnyeszter Menti Köztársaság; s a déli területen elterülő, autonómiával rendelkező Gagaúz Köztársaság a maga különleges ortodox vallású, türk nyelvű, kun gyökerű népességével, akik szintén elsősorban Moszkva felé kacsintanak. Erbsz Adrienn geopolitikai elemző elemzése
Már jócskán az ukrajnai háborút megelőzően jól látható volt, hogy Moldávia sorsa nem lett véglegesen elrendezve a Szovjetunió szétesését követően. Sokszínű népessége éppen ennyire sokféle irányba tekint, ezt az alap megosztottságot azonban kilátástalanná elsősorban a külső erők súlyos befolyása teszi. A társadalmi és a politikai életen belül sajnos nagyon hasonló állapotokat figyelhettünk meg a szomszédos Ukrajnában is a háború kitöréséig, s így nem meglepő, hogy őt követően a legkockázatosabb területként Moldovát és a Baltikumot tekinthetjük a térségben. Moldova lehet a következő felboruló dominó az orosz határ körül, ez pedig az ukrajnaihoz hasonló háborúval is járhat, mely új erőviszonyok kialakulását fogja jelenteni a térségben és menekültek ezreit minden irányba. Amellett, hogy az országból 1990-ben kivált de facto állam, a Dnyeszter Menti Köztársaság ügye még mindig súlyos kardként lóg a levegőben, újabban a gagaúzok is egyre kevésbé érzik magukat komfortosan a Moldova nyújtotta keretek között. A területi kérdések Hegyi-Karabah-hoz és Ukrajnához hasonlóan Moldovában sem mondhatók rendezetteknek, a konfliktus kiújulása az oroszok közeledésével pedig egyre életszerűbb.
A Dnyeszter Menti Köztársaság a Szovjetunió felbomlásával, orosz támogatással katonai összecsapások útján vált ki a frissen függetlenedett Moldovai Köztársaságból, s mostanra teljesen önálló parlamentje, törvényhozása lett, állam az államban alapon működik. Közel fél milliós lakossága nagyjából egyenlő arányban orosz, ukrán és moldáv, így a hivatalos nyelveik is ezek. Intenzív Moszkvával az együttműködésük, szinte napi téma az Oroszországi Föderációhoz történő csatlakozás. Fontos tényező még, hogy fél milliós lakosságából 213 ezer orosz állampolgár is, így az ország két hivatalos zászlóval rendelkezik, a második az orosz.
Azt is látni kell, hogy a Moldován belül fellelhető négy jelentős és elkülönülő politikai erő súlyos összefeszülése nem teszi lehetővé a kompromisszumot, a stabilitást, s így a fejlődést, megelégedést sem. A lassan két éve kormányon levő, elsősorban román, brüsszeli és amerikai támogatást élvező Sandu kormány – ahogy ukrán kollégái sem – nem hajlandó figyelembe venni sem az ellenzék, sem a Dnyeszter-melléki és a gagaúz területek kormányainak elképzeléseit. A PAS (Cselekvés és Szolidaritás Párt) kormányt megelőző, oroszbarát Dodon-kormány a maga korrupt és bürokratikus mivoltával szintén az ország fejlődését akadályozta. Transznisztria moszkvai háttérrel maga mögött nem is tud és valójában nem is akar tárgyalni esetleges közös jövőről, hiszen az elmúlt harminc évben sem jártak egy úton. A gagauzokat pedig tulajdonképpen nem kérdezi senki mit is akarnak, olyannyira nem, hogy az autonómia vezetése és a moldáv miniszterelnök közt jóformán semmilyen kapcsolat nincsen, s egyre távolodnak is az álláspontok minden területen.
Az ország így a kívülről és belülről egyaránt generált, végzetes ellentétjeinek csapdájában vergődik évtizedek óta, s mindezt csak tovább tetőzi súlyosan hanyatló gazdasági helyzete. Ma Moldávia borzasztó nagy függésben él. Egyfelől függ a nagyjából 1 millió külföldön (EU és Oroszország területén) dolgozó moldáv vendégmunkás hazautalásaitól, ez körülbelül az ország GDP-nek a 20%-át teszi ki. Másfelől, nyersanyagok híján energetikai ellátása teljesen Oroszországtól függ. A Moody’s adatai alapján a függőséget csak tovább növeli, hogy az országnak körülbelül 6 millió dolláros tartozása van az orosz Gazprom felé, melyet a ki nem fizetett Dnyeszter Menti Köztársaság gázfogyasztásából termelt ki. S bár a románokkal van egy kis közös földgáz vezetékük, de az inkább szimbolikus jelentőségű.
A Moody’s erőteljesen leminősíti Moldovát a korrupció, a politikai bizonytalanság, a gyenge adminisztratív kapacitás, a bürokratikus érdekek, az energiaimport-függőség, az orosz politikai és gazdasági nyomás, az agrárexporttól való nagy függőség és a megoldatlan helyzet miatt Moldova Dnyeszteren túli régiójában. Az ország érthető módon nem a befektetők álma, kitörési lehetőségei nem túl kedvezőek. A koronavírus járvány miatti gazdasági zuhanás és az energiaárak drasztikus emelkedése pedig lassan kivérezteti Európa legszegényebb, EU várományos országát.
Sok ideig a puffert Ukrajna jelentette azon orosz törekvésekkel szemben, melyeknek fókuszában Moldávia visszaintegrálása állt az orosz érdekszférába, azonban, ahogyan az orosz hadsereg egyre közeledik a határvonalakhoz, Ukrajna „felfogó ereje” is kezd halványodni. Egyelőre a moldávok nem rendelkeznek Oroszországgal közös határral, de a legbizonytalanabb területnek számító Transznisztria mára csupán két-háromszáz kilométernyire van az előre nyomuló orosz hadsereg jelenlegi állásaitól.
Még 2020-ban írt elemzésemben Moldávia kapcsán kifejtettem, hogy Oroszország részéről reális stratégiai lépés lehet a közeljövőben, hogy ukrán területfoglalás árán eljusson a Dnyeszter Menti Köztársaságig, s ezzel újabb de facto területtel gazdagodjon. Akkor ez sokak számára még elképzelhetetlen lett volna, magam is visszafogottan elemeztem ezt a lehetőséget, mára azonban realitássá vált. Ráadásul meglepő fordulat kellene ahhoz, hogy az oroszok ne foglalják el a teljes fekete-tengeri ukrán partszakaszt, ezzel dél-keletről körül ölelve, súlyos hurok kerülne Moldáviára is, s a DMK körülbelül harminc éves status quo-ja új irányt venne. Tiraszpol már amúgy is tárgyal az Oroszországi Föderációhoz való csatlakozásáról a Kremllel, de ehhez Moszkvának elengedhetetlen legalább egy szárazföldi, vagy tengeri határ a területtel.
Ki kell még emelni a kivált de facto köztársaság területén állomásozó orosz katonai alakulatokat, akik nagy mennyiségű fegyvert tárolnak a területen – elsősorban lőszereket – még a szovjet időkből, a közel 20 tonna mennyiségű lőszer és egyéb katonai felszerelés értéke egyes információk alapján több milliárd dollár, felrobbanása esetében pedig egy 10 kilotonnás hozamú nukleáris robbanás pusztításához hasonlítják a keletkezett kár nagyságát. Éppen ezért az ott állomásozó orosz haderő egyik fő feladata ennek őrzése. Egyébként az oroszok nem is kifejezetten titkolják annak a lehetőségét, hogy ha szükségét érzik – provokációkra gondolnak DMK területén – akkor beavatkoznak, Szergej Lavrov külügyminiszter fogalmazott úgy, hogy Moszkva a területen élő lakosságot és ott állomásozó 2000 katonáját, ha kell az ukrajnai speciális hadművelet földrajzi kiterjesztésével fogja megvédeni.
Természetesen egy ilyen forgatókönyv új feleket is bevonna a jelenleg még csak Ukrajnát érintő háborúba közvetve, vagy közvetlenül; elsősorban Moldovát és Romániát, s utóbbi kapcsán már igencsak puskaporossá válna régiónk, elég csak NATO és EU tagságára, illetve amerikai rakétavédelmi rendszereire gondolnunk. Vajon Bukarest hagyná, hogy Moszkva lecsapja a kezéről a régóta visszaáhított Moldovai Köztársaságot? Ha hagyja, az orosz érdekszféra szépen visszatér földrajzilag is térségünkbe, ha nem még valószínűbbé válhat egy háború kitörése Európában Oroszország és a Nyugat közt.
Mindazon túl, hogy Kisinyovnak óriási feladatot jelent az ország egyben tartása a Dnyeszter Menti Köztárság miatt, most újabb súlyos problémával kell szembenéznie. A gagauzok komoly tüntetésekbe kezdtek az ország déli részén található autonóm területükön, komoly kormányellenes hangulat uralkodik az erősen oroszbarát népesség körében. Annak ellenére, hogy mindenki a DMK és Moldova közti szembenállásban látta a jövő konfliktusát a térségben, most elképzelhető, hogy az ország mindössze 5,6%-át kitevő Gagauz Autonóm Területnek is jelentős szerepe lesz Moldova esetleges szétesésében. De ki ez a kis nép, aki ekkora bonyodalmat képes okozni Kelet-Európában?
A gagauzok a legnépszerűbb elmélet szerint a Balkán-félszigetről származó, kun eredetű népcsoport, amely elsősorban a mai Moldova, Bulgária és Ukrajna területén telepedett le. Az 1990-es években, a Szovjetunió szétesésével Gagauzia is elsődlegesen az önállóságra törekedett, ahogyan a többi posztszovjet állam is, azonban ez nem nyert támogatást Kisinyov részéről. A Dnyeszteren túli háborúval párhuzamosan hasonló függetlenedési törekvéseket figyelhettünk meg a gagauzoknál is, melyeket a DMK is segített. Az évekig tartó bizonytalanságot követően, 1994 decemberében végül a moldovai parlament elfogadta a Gagauzia különleges jogi státuszáról szóló törvényt, amely a többségében gagauz lakosságú régiónak autonómia jogokat biztosított. Ez azonban nem jelentett komolyabb pozitív fejleményeket a gagauz-moldáv kapcsolatokban (leszámítva, hogy elkerülték a háborúskodást).
A gagauzok nem támogatják a moldáv vezetés nyugati törekvéseit, s ragaszkodnak a Moszkvával való jó kapcsolatok fenntartásához, ennek bizonyítására olykor meglehetősen merész lépésekre is elszánják magukat, amitől a kisinyovi vezetésnek égnek áll rendszerint a haja. 2014-ben például az autonóm köztársaságban népszavazást tartottak, amelyen a választók 98%-a támogatta az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz (akkor még Vámunió) történő csatlakozást, és a Moldovától való esetleges kiválás lehetőségét is felvetetették. A moldovai hatóságok természetesen törvénytelennek nyilvánították a népszavazást, s annak eredményét nem vették figyelembe.
Gagauzia lakossága nem túl nagy, a 2014-es népszámlálás alapján 134132 főt vettek jegyzékbe. Ennek hozzávetőlegesen 82%-ka gagauz, 5-5% bolgár és moldáv, a maradék orosz és ukrán. Az autonómia nyelvileg is kellően összetett és változatos, három hivatalos nyelv van: gagauz, moldovai és orosz. A gagauz nyelv türk eredetű, így nem csoda, hogy a kis népcsoportot Törökország is kellően támogatja, s időről-időre kiáll mellettük. A lakosság többségének a gagauz, vagy az orosz az anyanyelve. Az orosz nyelv egyfajta közvetítő nyelvként is funkcionál, nagyjából úgy, ahogyan a Szovjetunió területén is annak idején. Az oktatás és a hivatali munka is javarészt orosz nyelven folyik. Az autonómia területén az orosz nyelvű média dominál, miközben a gagauz nyelvű irodalom mennyisége is növekszik, előbbi a háború kitörése óta komoly feszültség Kisinyov és Komrat közt.
Gagauzia gazdaságát mindig is az agrár-ipari szektor uralta, amely a régió GDP-jének hozzávetőlegesen a 70%-át teszi ki, emiatt a térség jóléte jelentősen függ az időjárástól. A jelenlegi nagy szárazság súlyos deficitet okozott az autonómia gazdaságában. A gagauz mezőgazdasági termékek fő exportpiaca Oroszország, s a gyümölcsöző kapcsolatokat alátámasztva Moszkva hozzáférést biztosított piacaihoz a gagauz termelők részére a 2014-es élelmiszerembargót követően is, amely az Európai Uniós szankciókat támogató Moldovát viszont érinti. Ennek köszönhetően Moldovával szemben a gagauzok továbbra is exportálhatnak élelmiszert Oroszországba.
Gagauziában hetek óta folyamatosak a tüntetések, a lakosság elégedetlen a rendkívül magas gázárakkal, attól félnek, hogy télen nem tudnak majd fűteni, emellett az élelmiszer árak és más fogyasztási cikkek árai is az egekbe szöktek – 33% felett az infláció. Elsősorban gazdasági okai vannak annak, hogy az emberek az utcára vonultak, azonban nem leplezik ellenszenvüket a kisinyovi vezetéssel szemben sem. Saját vezetésükkel, Irina Vlah baskánnal sem teljesmértékben elégedettek a lakosok azonban. A tüntetésekre válaszul, vagy csak éppen azokkal véletlenül egy időben a moldovai rendőrség különleges erői gyakorlatot kezdtek augusztus 18-án a gagauz autonómia közigazgatási központjában, Komrat városában. Az időpont szinte egybe esett a szuverén Gagauzia kikiáltásának 32. évfordulójával.
A hivatalos tájékoztatás szerint a gyakorlat fő célja a terroristák elleni küzdelem módszereinek kidolgozása, ám ez nincs összefüggésben a területen tapasztalható kormányellenes tüntetésekkel. Ám mivel Gagauziában már hetek óta folyamatosak a kormányellenes tüntetések – amelyeken gyakran az elnök és a kormány lemondását, valamint előrehozott parlamenti választások kiírását követelik – érthető miért gondolják azt sokan, hogy a központi kormány még mielőtt a folyamat kicsúszna az irányítása alól, a hatalom ilyen jellegű demonstrálásával próbálja meg csírájában elfojtani a lehetséges súlyosabb zavargásokat.
Mindenképpen figyelembe kell vennünk azt a kontextust, amibe belehelyezkedik a különleges erők Gagauziába vezénylése. Az ukrajnai háború súlyos biztonsági kockázatot jelent Moldovára és a jelenlegi irányvonalat képviselő vezetésre. Az Európai Unióval egyre reménytelenebbül kokettálni próbáló ország az elmúlt hónapokban számos olyan törvényt fogadott el Moldovában, amely ellenérzéseket váltott ki a lakosság oroszbarát részében. Többek között betiltották a Szent György-szalagot (mely az oroszok Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelemének egyik fő szimbóluma), az orosz televíziós híreket is korlátozták az orosz nyelvhasználattal együtt.
Sandu a Nyugatot követve szankciókat vezetett be Oroszország ellen a kereskedelem, a légi közlekedés és a banki tranzakciók terén. A moldáv miniszterelnök többízben utalt arra felszólalásaiban, hogy számos politikai erő Moszkvával szövetkezik, s itt gondolhatott a DMK vezetésére, a jelenleg bírósági eljárás alá vont korábbi oroszbarát elnökre, Dodonra, de a gagauzokra is minden bizonnyal. A börtönben várakozó Dodont Sandu egyébként háború szításával is vádolja. Kisinyov – ahogyan Grúzia és Ukrajna is – EU és NATO tagságban reménykedik, azonban ennek esélye egyelőre több okból is elképzelhetetlen. Kérdés, hogy így az ország nem hozott-e idő előtti áldozatokat egy beígért, de akár a jövőben sosem beteljesített ajánlatért? A grúz és ukrán példa nem éppen biztató. Érdemes ellenséggé tenni Oroszországot, amíg a Nyugattal még nincs kézzel fogható, garanciákat jelentő eredménye a barátságnak?
A gagauzok aggodalommal konstatálták, hogy a központból váratlanul oda vezényelt különleges erők amellett, hogy fel voltak fegyverkezve, páncélozott járműveket is felvonultattak. A lakosság és a helyi politikai erők jelentős része inkább megfélemlítésként könyvelte el a kormány lépését, mintsem mindentől független gyakorlatozásnak. A tüntetéseken pedig egyre komolyabb követelésekkel állnak elő az emberek, például a Moszkva és Moldova közti kapcsolatok javítását is szorgalmazták, illetve arra is figyelmeztettek, hogy a gagauzok nem hajlandók megszakítani együttműködéseiket sem Oroszországgal, sem a többi FÁK állammal. Az autonómia továbbá követeli, hogy Kisinyov kezdjen tárgyalni Moszkvával a gázszállításokról, október 2-án pedig Gagauziában minden szintű képviselői kongresszust tartanak. Itt a tervek szerint egy nyilatkozatot adnak ki, mellyel az EBESZ-hez, Oroszországhoz és Törökországhoz fordulnak majd segítségért egy szerintük reális román offenzíva elkerülése érdekében. A gagauzok attól tartanak, hogy Odessza orosz kézre kerülése esetén Bukarest magához akarja majd csatolni az egész Moldovai Köztársaságot.
Ennél a pontnál pedig mindenképpen fel kell vetnünk egy lehetséges orosz-román alkut az ország kettéosztásáról; Transznisztria és Gagauzia Oroszország fennhatósága alá, a román lakta moldovai rész – Besszarábia ezen területei – pedig visszakerülne Romániához. A gagauzok egyre jobban tartanak attól, hogy a jelenlegi moldáv vezetés az országot román kézre fogja adni, ám ez esetben megpróbálhatnak élni a gagauz autonómiáról szóló törvénybe foglalt jogukkal, mely rögzíti önrendelkezési jogukat arra az esetre, ha Moldova elveszíti szuverenitását.
Itt még egy fontos eshetőségre kell figyelnünk. Kevesen tudják, hogy Románia területén, a Duna-delta vidékén él egy több ezres orosz ortodox kisebbség, a lipovánok. A terület, melyen tömörülnek, a román-ukrán határhoz és a gagauz területekhez is igen közel található, magyarul orosz szempontból szépen összeköthető földrajzilag. Azt is számításba kell vennünk, hogy lipovánok élnek Ukrajna odesszai régiójában is, központjuk Vilkove város nem messze fekszik a moldáv és román határtól, s a város közel 70%-ka orosz lipován. Az ortodox óhitű kis népcsoport a cári Oroszországból menekült a Duna-delta vidékére és azóta is szigorúan tartják hagyományaikat, nyelvüket, vallásukat. A lipovánok, ahogyan a gagauzok az orosz törekvéseket segíthetik elő a térségben, amiknek egyik fő célja, hogy Oroszország újra kijuthasson a Duna-delta vidékére, ahogy azt a történelem során már láttuk megvalósulni.
A Sandu-kormány nem a legjobb időkben vette át Moldova vezetését, az ukrajnai háború és a közelgő tél súlyos történelmi idők elé állította őket. Egyelőre azonban nem látni, hogy bármennyire is a helyzet magaslatán állna a vezetés, sőt egyre inkább az ukrán utat járja: olyan nyugati ígéretekre hagyatkozva hoznak meg súlyos következményekkel járó döntéseket, mint az EU és NATO csatlakozás; bíznak a nyugati támogatás elsöprő erejében – mind gazdaságilag, mind katonailag; nem közelednek a lakosság jelentős része által támogatott ellenzék felé egy lépést sem, továbbá egyáltalában nem veszik figyelembe az ország transznisztriai és gagauz területein élők akaratát. A kompromisszum hiányát pedig szigorú korlátozó intézkedésekkel pecsételik meg, amely miatt tüntetések, elégedetlenség, elnyomás érzés tör fel. Láttuk, hogy ez Ukrajna esetében hova vezetett, hiába várja a hőn áhított nyugati integrációt, a katonai kiállást, az ország előbb szétszakadt, majd Oroszország bevonult és területeit napról-napra foglalja el. Vajon a moldáv vezetés le tudta szűrni a tanulságot, vagy ugyanaz az út vár rá, mint Ukrajnára? Jelenleg az utóbbi tűnik inkább reálisnak sajnos.
Kisinyovank időben és megfontoltan kell felkészülnie a jövőre, melynek a legvalószínűbb forgatókönyve, hogy Oroszország a Fekete-tenger partján keresztül eléri Tiraszpolt, s ezáltal határos országokká válnak. Moldávia helyzete, ahogyan Ukrajnáé sem könnyű, azonban nem minden posztszovjet államnak kellett teljes mértékben elköteleződnie Nyugat, vagy Kelet felé, láthatjuk, hogy a legjobban működők éppen azok, akik igyekeznek egyik tyúkszemére sem erősen rálépve, de egyik oldalára sem beállva a másik ellen létezni; itt felhozhatjuk relatív példáknak Azerbajdzsánt, Örményországot, vagy Közép-Ázsia egyes országait. Természetesen ezekben az államokban is vannak instabilitást okozó tényezők, de egyik esetében sem látjuk azt a teljes elköteleződést orosz, vagy amerikai irányba, mint a Nyugat mellé beállt, mindent, ami orosz kizáró, szétzúzott Grúzia, Ukrajna, illetve a teljesen orosz befolyás alatt álló Fehéroroszország esetében. Sem a grúz, sem az ukrán, sem a belarusz példa nem lehet jó út a szuverenitásra törekvő Moldovának, hiszen egyik nagyhatalom sem az ő érdekeit fogja szem előtt tartani, hanem a sajátját, így az sem okoz feltétlenül krokodilkönnyeken kívül mást, ha esetleg egy háborúban megsemmisül valamelyikük.
Amennyiben tetszenek a külügyi és geopolitikai elemzések hírcikkek sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet és támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon
