Kuba – Castrok nélkül is él tovább a forradalom?

62 év után véget ért Kuba legmeghatározóbb politikai testvérpárjának uralma a szigetországban, a Castrok hatalmának lezárulása mindenképp egy éra végét jelenti, de..

Vajon milyen irányt vált – ha egyáltalán vált – Kuba ezután?

Két meghatározó esemény is történt a múlt hétvégén tartott havannai VIII. Pártkongresszuson; a Castro család hosszú uralmának vége és egy új gazdasági irányvonal elfogadása. Raul Castro lemondása a Kubai Kommunista Párt elsőtitkári posztjáról éppen hatvan évvel a Disznó-öbölbeli katonai hadművelet után történt, április 16-án, illetve majdnem pontosan tíz évvel testvére lemondása után ugyanerről a posztról. Szimbolikus dátumot választott, vajon van szimbolikus jelentése is, hogy éppen az Egyesült Államok titkosszolgálati műveletére mért megsemmisítő csapás 60. évfordulóján mondott le a kubai forradalom egyik utolsó élő emblematikus alakja?

Az alkalmat ki is használta, hogy még egyszer hivatali pozíciójában odaszúrjon az Egyesült Államoknak és figyelmeztesse; Havanna nyitott a kölcsönös együttműködésre, de csak szuverenitása tiszteletben tartása mellett.

Kétségtelen, hogy Fidel Castro függetlenségi harca Kuba történelmének egyik legmeghatározóbb eseménye volt, hiszen azt több száz évnyi spanyol gyarmati sor, majd nem sokkal kedvezőbb amerikai félgyarmati státusz előzött meg. Az vitán felül áll, hogy 1959-től Fidel Castro teljesen megváltoztatta országa politikai életét, kormányzásuk megítélése azonban mind a mai napig megosztja a világot. Az USA akkori elnyomó politikája a szigetországgal szemben a lakosokból egyértelműen ellenszenvet váltott ki, nem véletlenül fordultak segítségért és szövetségért az Egyesült Államok hidegháborús ellenfeléhez, a Szovjetunióhoz. Ez az állapot, finomabb árnyalatokkal ugyan, de mind a mai napig létezik.

2006-ban Fidel hatalma – rossz egészségügyi állapota miatt – átszállt testvérére, Raulra, aki 2008-ban meg is nyerte az elnökválasztásokat. Raul akkor úgy döntött, hogy javítja az Egyesült Államok és Kuba kapcsolatait, ám a nem túl jelentős enyhülést követően komoly nehézségekbe ütközött a Trump adminisztrációval történő munka során. Az utóbbi években Washington további súlyos szankciókkal sújtotta Kubát – például megakadályozták a kubai dohány és alkohol behozatalát, vagy a Western Union használatát – s még a koronavírus okozta gazdasági károk sem lágyították meg az amerikaiak szívét Havannával szemben.

A Raul Castro helyére 2021. április 19-én kinevezett Miguel Díaz-Canel 2018 óta tölti be Kuba elnöki posztját, sorban ő a 17. Ugyan a Castro korszak valóban véget ért, ám a párt új első emberétől egyelőre nem várni nagyobb változást, hiszen mindig is a Castro testvérek elkötelezett híve volt. Eddigi politikája gyakorlatilag nem különbözik a Castro fivérek által meghirdetett politikától, legfeljebb reformkészebb és fiatalosabb.

Valójában az amerikai-kubai kapcsolatok alakulása erősen függ attól, hogy az újonnan megválasztott amerikai elnök, Joe Biden mit tervez tenni a kétoldali ellentétek enyhítése érdekében. Az elmúlt évszázad alatt összegyűjtött tapasztalatok alapján természetes, hogy a kubai emberek nem bíznak az Egyesült Államokban, így az is világos, hogy amerikaibarát politikával nehéz lenne sikereket elérni az országban. Addig, amíg Kuba egy kicsit is tart attól, hogy az USA bele kíván folyni az ország belső életébe, politikájába – ahogyan azt a forradalom előtt tette – inkább nem fogják közel engedni magukhoz Amerikát. Azonban azt is látni kell, hogy az idősebb kubaiak természetesen továbbra is hűek Castro antiimperialista, és Amerika-ellenes elképzeléseihez, de a fiatalabb generációk számára már kevés tartalommal bírnak az olyan jelszavak, mint: „socialismo o muerte – szocializmus vagy halál”.

Biden, mint a külpolitika mozgatórúgójaként is funkcionáló alelnök, az Obama-korszakban részt vett az amerikai-kubai kapcsolatok normalizálásában. A Trump-kormány által bevezetett további szigorító intézkedéseket Biden fellazíthatja bizonyos fokig, visszatérve valamelyest Barack Obama politikájához. Ez főként a kereskedelmet és az utazási korlátozásokat érintheti – az idegenforgalom támogatásával és a szigetország területén történő amerikai befektetésekkel komoly fellendülést adhatnak az országnak, ami természetesen kapcsolataikat is tudná javítani, illetve befolyásukat is növelné.

A kubai gazdaságra erőteljes hatással van az Egyesült Államok által bevezetett embargó. 2020-ban a kubai gazdaságban három faktor együttes jelenléte miatt 8-11%-os csökkenés volt tapasztalható – ez a három tényező a világjárvány, az amerikai szankciók és az idegenforgalom nagymértékű csökkenése (75% -os visszaesés, ami nagyjából 2,5 milliárd dolláros hiányt jelent). Optimistább gazdasági elemzők szerint azonban meglepően hamar – várhatóan 2021-ben helyreáll a rend, 2%-os GDP növekedést is jósolnak. Ennek oka szerintük elsősorban az orvosi és gyógyszeripari termékek és szolgáltatások virágzása, illetve a nikkel iránti külső kereslet növekedése.

2020-ban az államadósság becslések szerint a kubai GDP 59,3%-a volt, számítások szerint 2021-ben 59%-ra csökkenhet, az infláció 2020-ban elérte a 3,5%-ot, és 2021-ben 4,5%-os növekedésre számítanak. Annak ellenére, hogy a hivatalos adatok alapján a munkanélküliségi ráta alacsonynak minősül (2,2% 2018-ban).

A kubai lakosság életszínvonala ma továbbra is nagyon mélyen van, ráadásul egyes elemzők szerint a hivatalos adatok nem egyeznek meg a valósággal és a tényleges munkanélküliek száma legalább kétszerese az elismertnek. Az azonban kétséget sem vonhat maga után, hogy a koronavírus káros hatásai az ország költségvetését jelentősen meghatározó turisztikai szektorban súlyosan tovább ronthatta a munkanélküliek arányát. Az ország helyzetének bizonytalanságát csak tovább növeli, hogy Kuba erősen függ az élelmiszer- és energiaimporttól, mivel azok jelentős részét – élelmiszer-fogyasztásának 80% -át – külföldről importálja. Nem véletlenül van hiány sokszor az alapvető árucikkekből.

Azzal, hogy Miguel Díaz-Canel elnöki posztját követően megkapta a legmagasabb pozícióinak számító első párttitkári titulust is, komoly potenciálokat kapott a kezébe. Az új felállás egyértelműen növeli a döntéshozatali jogkörét, ami pedig elősegítheti a kiterjedtebb gazdaságpolitikai reformok megvalósítását is. Ez reményteli lehet a jelenleg stagnáló, meggyengült gazdasági helyzetet nézve.

Díaz-Canel egy mondatban foglalta össze reformpolitikáját egy korábbi bizottsági ülés keretein belül: „minden kedvező, ami ösztönzi a termelést, megszünteti a bürokráciát és előnyös a termelők számára!” S valóban, azon túl, hogy szükség van a mezőgazdaság liberalizálására, valamint a kis- és középvállalkozások támogatására a nagyvállalatokkal szemben, fontos a folyamatok fölött elhatalmasodott bürokrácia optimalizálása is.

Visszatérve a Joe Bidentől remélt enyhítésekhez, melyek segítenének fellendíteni a kubai gazdaságot, látni kell azt is, hogyha az amerikaiak csökkentenék a szigorító intézkedéseket Havannával szemben, azok nem csak a szigetország javát szolgálnák. Keveset beszélnek arról ma, hogy az Egyesült Államok déli határain gyülekező bevándorlók jelentős részét teszik ki a kubai gazdasági menekültek. Így februárban a szövetségi bevándorlási adatok szerint annak a 71 021 menedékkérőnek, aki Mexikóban várta, hogy az amerikai hivatalok feldolgozzák kérelmét, 16%-a kubai volt. Ezáltal válnak a kubaiak az Amerikába vágyó migránsok harmadik legnagyobb csoportjává, megelőzve a salvadoriakat, s csak a guatemalai és a hondurasi bevándorlók kerülnek elébük. Kuba gazdasági helyzetének tovább romlása az amerikai határokon uralkodó feszültséget, illetve a bevándorlással foglalkozó hivatalokra és szociális ellátó rendszerekre nehezedő nyomást is növeli, így Washington számára szintén lényeges kérdés Kuba mértékletes szankcionálásának visszaállítása.

Az 1965-ös, az 1980-as és az 1994-es kubai-amerikai migrációs válság is akkor robbant ki, amikor a kubai gazdaság válságba került, és az életszínvonal csökkent. Ráadásul mindhárom időszakban fokozottan korlátozták az Egyesült Államokba történő legális bevándorlás lehetőségeit. Ma is mindhárom faktor jelen van az egyenlethez, hiszen a Trump által bevezetett – járványhelyzetre hivatkozó – határzárás és a bevándorlást szigorító intézkedések legjavát, az ezen a fronton jóval liberálisabbnak számító Biden, nem törölte el. Az 1994-es kubai migrációs válság akkor ért véget, amikor Bill Clinton aláírta Kubával a biztonságos és legális migrációt biztosító megállapodást. Azóta a viszony ismét romlott, 2017-ben a Fehér Ház leépítette az amerikai havannai nagykövetséget, illetve a Clinton féle megállapodásban rögzített bevándorlási kvótákat is jócskán csökkentették. Jen Psaki, a Fehér Ház sajtótitkára nemrégiben azt mondta, hogy a Kubával kapcsolatos politikát jelenleg ugyan felülvizsgálja a kormány, de nem kiemelt fontosságú ügyként tartják nyilván. Biden azonban választási kampányában megígérte, hogy újra tárgyalja a kérdést hatalomra kerülése esetén.

Fidel és Raul Castro közel hatvankét éves uralma alatt az amerikai-kubai kapcsolatok ellenségesek és jegesek voltak, Barack Obama elnök alatt megindult valamiféle rövid olvadás, de ez nem tartott sokáig. Elsődleges nagyhatalmi szövetségese maradt a Szovjetunió, majd kis szünetet követően az Oroszországi Föderáció, ami alapvetően ki is zárja a jó kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. A Castro kormányok hatalma és befolyása sokszor Kuba határain túlra is kiterjedt, s gyakran komoly fejfájást okoztak az USA számára, mikor szovjetbarát, baloldali erőket támogattak Latin-Amerikában az Egyesült Államokkal szemben.

Oroszország által az Eurázsiai Gazdasági Unió piacai is nyitottak a kubai üzleti vállalkozások előtt – Kuba tavaly év végén megfigyelő státuszt kapott a társulásban – ám a gazdasági válságból való kilábaláshoz Moszkva segítsége közel sem elég. A gazdasági együttműködés volumene összehasonlíthatatlanul alacsonyabb, mint a szovjet időkben volt. Moszkva számára rendkívül fontosak a jó kapcsolatok Kubával, ám leginkább csak azért, hogy az Egyesült Államok határaitól néhányszáz kilométerre kihelyezett előőrssel rendelkezhessen. A jó kapcsolat fenntartásához azonban pénz is kell, amiben jelenleg az oroszok is szűkölködnek. Ebben partner a Kubát szintén támogatásáról biztosító Kína, aki pénzügyi befektetésekkel tud segíteni a szigetországon. Az Egyesült Államokkal szemben csak az együttes orosz-kínai támogatással van esélye Kubának fenntartania a Castrok által elért forradalmi eredményeket, függetlenséget.

Annak ellenére, hogy számos politikai kihívással meg kell küzdenie a Kubai Kommunista Pártnak, abban szinte teljes konszenzus van, hogy a fő csatát a gazdasági hadszíntéren kell megvívni. Ma súlyos válságban tengődik az ország, mely előbb-utóbb elégedetlen forrongásokban tud testet ölteni. Raul Castro nem véletlenül választotta 2018-ban Díaz-Canelt, illetve jósolta meg a 2021-es pártkongresszuson megszavazott első párttitkári kinevezését is. Nagy valószínűséggel a Castro testvérek a forradalom eszméjét tovább éltető politikust láttak benne, aki képes az eszme megmentéséért reformokat is véghez vinni. Kérdés, hogy a Castrok jóváhagyása ellenére a pártstruktúrában tapasztalható, változásokkal egyet nem értő, régi gárda mennyire fogja tudni akadályozni munkája hatékonyságát. Egy biztos; számos kihívással kell szembe néznie Kuba új vezetőjének – amerikai szankciók, világjárvány, gazdasági válság, a pártstruktúra és a gazdaságpolitika megreformálása – minderre megoldást találni egyszerre áldás és átok lehet egy vezetőnek. Függ a kimeneteltől.

Nyilvánvaló, hogy 1959 óta hatalmas átalakuláson ment át a kubai forradalmi kormány, Raul Castro 2008-as hatalomátvételétől kezdve számos fontos reformot vezetett be. Abban biztosak lehetünk, hogy az egypártrendszer és az ideológiai megfontolások nem fognak változni még jó darabig, ám olyan lényeges intézkedések már történtek, mint a kisvállalkozások megjelenése, a magántulajdon engedélyezése, beleértve a házak és autók adásvételét, vagy a mobilinternet. Sokan vélekednek már most is úgy, hogy az ifjabbik Castro reformerként vonul majd be a kubai történelembe. Raul többször megfogalmazta, hogy ahhoz, hogy meg tudják őrizni a forradalom eszméjét, szükség van a nagyvolumenű reformokra. Ezeket ő maga el is kezdte, ám az út legnehezebb részére Miguel Díaz-Canelt választotta ki. Raul megkezdte, Díaz-Canel folytatni fogja Kuba államszocializmusból államkapitalizmusba történő átformálását a fennmaradás érdekében.

Egy szó, mint száz „Viva la Revolucion!” és „Somos Continuidad!”, azaz marad továbbra is a két lózung – „Éljen a forradalom!” és „Folytonosság vagyunk!” – csak már forradalmárok nélkül.

forrás:

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek