Külpolitikai irányváltás Iránban?

Iráni elnökválasztás: Milyen irányváltásra számíthatunk az iráni külpolitikában?

iran

E hét péntekén elnökválasztást tartanak Iránban, mely Biden európai turnéja, a NATO és a G7 csúcstalálkozója, illetve az első orosz-amerikai elnöki tárgyalás sziporkázó fényében kevésbé hangsúlyos téma a nemzetközi sajtóban. Mindazonáltal mégis fontos döntés előtt áll az iráni nép, az új elnök személye a belpolitikai életen túl részben meghatározza a következő évek közel-keleti folyamatait, illetve a nemzetközi közösségek is Teherán viszonyát. Mindenképpen új jelölt fog hatalomra kerülni, hiszen a pozíciót eddig betöltő Hassan Rouhani az iráni alkotmány szerint nem indulhat már a jelenlegi választásokon, lejárt az elnöki mandátumára kijelölt lehetséges hivatali ideje (két elnöki ciklus – 8 év).

Az iráni választási törvények alapján négy évente tartanak elnökválasztást, a győztes elnyeri a második legmagasabb tisztséget, közvetlenül a legfelsőbb vezető után. A perzsa ország elnöke egyben a végrehajtó hatalom fejévé is válik, aki felelős az alkotmány betartásáért, kinevezi a minisztereket, mindazonáltal elszámoltatható a kormány intézkedéseivel kapcsolatban, és felelős a költségvetés tervezéséért és végrehajtásáért. Az iráni születés és az elkötelezettség az ország irányába alapvető elvárás a jelöltektől, ahogyan az iszlám hithűség is. A jelentkezők közül a választásokat is ellenőrző legfőbb hatalmi testület, az Őrök Tanácsa választja ki az alkalmas jelölteket, akikre ezt követően a választások során szavazni lehet majd. A győzelemhez 50% + 1 szavazat szükséges, ha egyetlen jelölt sem kap elég szavazatot, akkor a következő hétvégén – jelen esetben június 25 vagy 26 – csak a két legtöbb szavazatot elért jelölt között tartanak újabb választásokat.

Az alkotmánnyal összhangban, Irán legfelsőbb vezetője a legfőbb vallási vezető – az ajatollah – az ő pozíciója egy életre szól. A jelenlegi ajatollah, Ali Hoszajni Hámenei, aki 1989 óta látja el ezt a tisztséget. Az elnöki pozíció inkább világi – szoros összhangban a vallási vezetővel, ő képviseli az országot a nemzetközi porondon, illetve miniszterelnöki tevékenységi körrel is rendelkezik. Iránban az elnököt egyfajta közvetítőnek tekintik bolygónk világi vezetői és a mindenekfelett álló, iráni vallási elit között. Az elnök sok tekintetben hozzájárul a kiegyensúlyozott külpolitika kialakításához, illetve lényegi szerepe van #Teherán geopolitikai törekvéseinek kialakításában.

Iránban hosszú évek óta két táborra lehet osztani a jelölteket és szavazókat is: reformisták és konzervatívok. Előbbiek támogatnak egyfajta részleges gazdasági és külpolitikai liberalizációt, utóbbiak döntéseiket teljesmértékben a vallási értékek, az alkotmányos rend, a katonai biztonság és a nyugattól való szuverenitás megőrzésére alapozzák. A reformisták számára kevésbé szerencsésen sültek el az eddigi választások – bár Rouhani elnököt a konzervatívok közt inkább a mérsékeltebbek közé szokták besorolni – 1980 óta (Khomejni forradalma óta) mindössze egy kifejezetten reformpárti elnöke volt az országnak.

A mostani választásokon sem jósolnak nekik nagy jövőt, annak ellenére, hogy az elmúlt pár év külpolitikai hatásai nem feltétlenül kedveztek a konzervatív vezetésnek. Trump nyílt, Irán-ellenes politikája végül a nukleáris megállapodás felbontásához vezetett, majd ennek következtében számos új amerikai szankció kártékony hatása alá került az iráni gazdaság. Mindezt tovább rontotta az országot rendkívül drámaian sújtó koronavírus járvány is, mely miatt Irán mind a morbiditási, mind a mortalitási skálán az élre került világszinten. Úgy tűnik, hogy a növekvő infláció és a csökkenő lakossági jövedelmek sem tudtak elegendő muníciót adni a reformisták kezébe, pedig több tüntetésen is követelték már 2017 óta Rouhani elnök távozását.

Az ötszáz fölötti elnökjelöltből mindössze hét találtatott alkalmasnak a jelenlegi választáson való indulásra az Őrök Tanácsa döntése alapján. A jóváhagyott elnökjelöltekből kettő reformista, öt pedig konzervatívnak számít, nézzük őket sorban:

1. Ebrahim Raisi – a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Konzervatív

2. Mohsen Rezai – az Iszlám Forradalmi Gárda volt parancsnoka, jelenleg az Irán legfelsőbb vezetője alatti tanácsadó testület titkára. K

3. Saeed Jalili – a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács volt titkára. K

4. Amir Hossein Kazizade Hashemi – a Majles (parlament) elnökhelyettese. K

5. Alireza Zakani – korábbi parlamenti képviselő, jelenleg a Majlis Kutatóközpont elnöke. K

6. Mohsen Mehralizade – volt alelnök. Reformista

7. Abdolnaser Hemmati – a jegybank volt vezetője és korábbi alelnök. R

A közvélemény-kutatások szerint Ebrahim Raisi nyeri a választásokat, jócskán megelőzve vetélytársait – a harmadik televíziós vitát követően egyes felmérések alapján 60% fölötti lett a támogatottsága, a többiek a 10%-ot sem érték el. A 60 éves Raisi a konzervatívok közt ultrakonzervatív klerikusnak számít, aki jelenleg Irán legfőbb igazságszolgáltatójaként elhivatottan küzd a korrupció ellen. Az összes jelölt közül ő élvezi a leginkább Irán legfőbb vezetőjének, Ali Hámenei ajatollahnak a támogatását. Nem ez az első elnökválasztás, ahol megméretteti magát, 2017-ben Hassan Rouhanival szemben nem sikerült győznie. Az eddigi kampányt elnézve a másik négy konzervatív jelölt Raisi sikerét elősegítve reformista ellenfeleik támadását helyezték a fókuszba, Raisit nem igazán illetik kritikával. Ebrahim Raisit szélsőségesen konzervatív és nyugatellenes politikusnak szokták a nemzetközi médiában beállítani, ám győzelme korántsem jelenti a nukleáris megállapodás 5+1(ENSZ Biztonsági Tanács + Németország) +Irán formátumú leállítását. Korábban ugyanis már bejelentette, hogy támogatja a tárgyalások folytatását, bár az iráni álláspont bizonyos változásai azért nem zárhatók ki az új elnök hivatalba lépésével.

Talán a legérdekesebb aspektusa nemzetközileg a választásoknak az amerikai-iráni kapcsolatok tekintetében van. Az világos, hogy az új washingtoni adminisztráció nem kíván visszatérni a Trump féle abszolút Irán-ellenes politikához, sőt – ha nem is túl jelentősen – tesz erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a szankciókat Teherán ellen visszavonhassa. AZ USA és a Nyugat általánosságban azt feltételezi, hogy Irán kénytelen lesz kapcsolatba lépni velük egy működő közösnevező céljából. Azonban az ilyesfajta nyugati gondolkodás miatt Teherán számára rendkívül kedvező döntések is születtek már, melyekről a nukleáris tárgyalások kezdetén szó sem volt.

Az egyeztetések kezdeti stádiumában – még 2013-ban – Irán felfüggesztette az urándúsítást, később de facto e fölött szemet hunytak tárgyaló partnerei, s az alku témája már a robbanófejek gyártásának tiltása lett. Teherán a tárgyalások során látványosan próbálja a 5+1 tűréshatárát feljebb tolni, s egyelőre elnézve az iráni atomprogram elmúlt tíz éves fejlődését, ez remekül sikerül is neki. Washington és Európa nem képes kiismerni az évezredek tapasztalatára épülő, hagyományos iráni tárgyalási módszert, mely ravaszságával, konokságával, hoszzú távban gondolkodásával igyekszik kivívni nemzeti érdekeit.

A Biden adminisztráció részéről igencsak érdekes lesz az iráni választások utólagos értékelése és elismerése, hiszen ahhoz, hogy tárgyaljanak szükség lesz az új elnök legitimitásának elfogadására. Azonban az utóbbi hetekben az amerikai külügyminisztérium súlyosan bírálta az iráni választások körüli eseményeket, véleményük szerint az iráni vezetés kénye-kedve szerint zárja ki az általuk nem elfogadható jelölteket, pedig az iráni népnek szabadon kellene megválasztania vezetőit. Ha Assad, vagy Maduro esetében lehetséges legitimitásuk megtagadása, Iránnal a helyzet sokkal bonyolultabb nagyobb térségbeli befolyása, ereje és háttere miatt.

Még egy lényeges tényezőt nem szabad elfelejtenünk az iráni-amerikai tárgyalásokon, mely komolyan megnöveli Irán alkupozícióját. Ez pedig az egyre erősödő kínai és orosz partnerség. Irán és Oroszország között őszinte barátságról beszélni – már csak, ha azt a tényt vesszük figyelembe, hogy egymás vetélytársai az energetikai piacon – nem lehet, azonban taktikai együttműködésekben brillírozni képesek. A szíriai, vagy a kaukázusi (hegyi-karabahi konfliktus) együttműködéseik kiválóan mutatják munkakapcsolataik termékenységét, illetve haditechnikai és katonai kooperációik magas szintjét.

Kína ennél már jóval szélesebb spektrumú, stratégiai együttműködésbe vágta a fejszéjét a mecénásra éhező irániakkal az elmúlt években. Mára olyan politikai, gazdasági, pénzügyi, infrastrukturális, katonai és energetikai kapcsolatok jöttek létre a két ország között, melyek háló szerűen szővik Teheránt Pekinghez. Erre pedig csak ráerősít az egyre szorosodó orosz-kínai nagyhatalmi együttműködés. Mindezzel a háttérrel Irán legalább olyan magabiztosnak érezheti magát, mint valamikor Észak-Vietnám – a Szovjetunióval és Kínával a háta mögött – az amerikai támogatás ellenére vesztes oldalra került dél-vietnámiakkal szemben.

Mindezt figyelembe véve, Raisi jól ismert nyugatkritikus politikája, ha nem is lépteti vissza az általa is támogatott tárgyalásokból Iránt, szinte biztosan egy dacosabb iráni álláspontot ültet majd szembe a világ vezetőivel – elsősorban a nyugatot képviselő amerikaiakkal, britekkel, franciákkal és németekkel. Az ajatollah elkötelezett támogatása pedig, mindennek tudatában, egyértelműen jelzésértékű; Irán marad a kemény és határozott céljainál a jövőben is, ami az ő szemszögéből nézve inkább egyfajta globális küldetés, mint nemzetstratégia. Az iszlám kiterjesztésének szent feladata lengi be minden politikai, regionális, vagy katonai döntését.

Rouhani elnöksége alatt is láthattuk, hogy Irán nem kíván mindenáron megállapodni újra Bidennel, s nem fogja az amerikai feltételeket egyöntetűen elfogadni azért, hogy Washington visszatérjen a megállapodáshoz, s feloldja ezáltal súlyos szankcióit. Az amerikaiak két feltételhez ragaszkodnak; az első, hogy Irán vonja vissza támogatásait az olyan közel-keleti fegyveres szervezetektől, mint a Hezbollah, vagy a Hamasz, illetve állítsa le proxy háborúit és csökkentse szíriai katonai jelenlétét. A második pedig, hogy Teherán állítsa le nukleáris fegyverkezési programját, ami – figyelembe véve, hogy a már megengedett feltételek is túl mutatnak a békés atomprogramon – lehetetlen követelésnek tűnik.

Ahogy Rouhani hivatali ideje alatt is folyamatosan növelték a nukleáris kapacitást, Raisi alatt még inkább erre számíthatunk, őt keményvonalasabbnak értékelik ezen a téren is. Ugyanakkor Iránnak ahhoz, hogy ne kötelezze el magát teljesen Kína irányába, és keresni is tudjon hatalmas mennyiségű olajával – hiszen jelenleg Kína vásárolja szinte csak meg, ráadásul áron alul a szankciók miatt – szüksége lenne a szigorító intézkedések feloldására. Irán az eddigi stratégiáját fogja valószínűleg követni a tárgyalások folytatásában is; annyit lazít elképzelésein mindössze, amennyi feltétlenül szükséges a szankciók feloldásához, így meg tudja tartani az elérhető legnagyobb mennyiségű, még kivívható nukleáris infrastruktúrát, amit idővel próbál majd hivatalosan és fű alatt is növelni, illetve fegyverkezési programmá alakítani.

Sokan azt sem tartják kizártnak, hogy Raisi elnöki indítása mögött Hámenei ajatollah utodlási tervei vannak, hiszen a perzsa ország legfelsőbb vezetőjének egyre romló egészségügyi állapota 82 évesen, nem tűnik túl perspektivikusnak. Az ilyen elképzelések tükrében különös jelentőséggel bír, hogy Hámenei maga is betöltötte ajatollahi posztja előtt az elnöki tisztséget 1981 és 1985 között. Az elnökséggel Raisi komoly tapasztalatokra tenne szert az államvezetés világi ágaiban, melyekkel egy sokkal szélesebb látókörű ajatollahhá válhatna. Raisi nem ajatollah, a hujjat al-islam címet viseli, amelyet a középszintű iszlám tudósok kapnak, és az ajatollah rang alatt van. Érdekesség még, hogy Hámeini volt a mentora a szeminárium utolsó évében.

Raisi elnökségével nagyvolumenű változásokra a külpolitikában nem kell számítani, Rouhani pragmatikus, ám de konok irányvonalának tovább erősítését fogja nagy valószínűséggel folytatni. Az olyan kérdésekben, mint a kínai szövetség – beleértve az Egy Övezet – Egy Út kezdeményezést – az orosz szövetség – beleértve az Eurázsiai Gazdasági Uniót – szíriai, libanoni jelenlét, a közel-keleti szerepvállalások, vagy a szaúdi-iráni kapcsolatok fejlesztése, nem valószínű, hogy Iránon múló, hirtelen és karakteres változásokat fogunk látni.

Inkább a belpolitikai lépések lehetnek látványosabbak, hiszen a Covid-19 és az amerikai szankciók miatt alaposan meggyötört, kivéreztetett iráni gazdaság egyelőre fuldoklik a növekedő inflációban és munkanélküliségben. Raisi győzelme esetén valószínűleg még nagyobb beruházásokat hajtanának végre az olyan égető problémákkal küzdő területeken, mint az infrastruktúra fejlesztése, a vízgazdálkodás, az elektromos áramhálózatok kiépítése és fejlesztése, illetve az egészségügy. Raisi korábban a belpolitikai/gazdasági döntések fontosságára célzott egyik kampánybeszédében is: “Minden kormánynak, amely átveszi a hatalmat, törekednie kell az elnyomó szankciók megszüntetésére, de gyakorlati intézkedésekre is szükség van a szankciók semlegesítésére.” Számos iráni vezető politikus szerint a szankciókat azok megkerülésével, vagy a helyi termelés fellendítésével lehet semlegesíteni.

Érdekes és lényeges tényező, hogy a két reformista jelölt – Abdolnaser Hemmati és Mohsen Mehralizadeh – Irán török ajkú kisebbségéhez tartozik, s ha még néhány fontos faktort emellé helyezünk, még inkább fontossá válik. Egyrészt ki kell emelni, hogy a török elnök több alkalommal és eléggé kendőzetlenül fejezte már ki, hogy igényt tartana (Azerbajdzsán nevében) Irán azeriek lakta északi területeire. Másrészt a tavaly őszi karabahi háború következményeként a kaukázusi térségben – Irán északi határainál – nőtt a török katonai befolyás, s Ankarának a pániszlamizáción túl, a pánturanizmus is szent célként lebeg a szeme előtt. Harmadrészt, az előbbiekhez csatolandó, hogy Irán mai lakossága rendkívül sokszínű; ha nyelvileg nézzük két nagy csoportra oszthatjuk az országot: az iráni nyelveket beszélőkre – ezek a perzsák és kurdok leginkább – és a türk nyelveket beszélőkre – ezek az azeriek, türkmének és más kis népek. Az országban a legnagyobb kisebbség az azeri, akik száma Iránban több, mint az anyaország Azerbajdzsánban: pontos adatok híján – ahogy az a veszélyfaktort jelentő kisebbségeknél már csak lenni szokott – 15 és 40 millió közé teszik az azeriek számát Irán északi területein.

Azonban hiába az esetleges külső mobilizálási szándéka az iráni türk etnikai közösségeknek, azok ezen a téren meglehetősen passzívnak mutatkoztak eddig. Maga Hámenei ajatollah is azeri származású például, s az országban nem is jellemzőek a szeparatista elképzelések. A két jelölt sem kampányol túl erősen a türk kérdéssel, bár kétségkívül származásuk motiválhatja a választásokon a lakosság ezen részét, akik alapvetően is az aktívabb szavazók közé tartoznak. Egy kisebb összefeszülés volt eddig a kampány során, mikor is Raisi és Mehralizadeh összeszólalkoztak az azeri-türk kérdés kapcsán az egyik televíziós vita folyamán. A vitás kérdés az volt, hogy Raisi szerint azeriül beszélnek északon, míg a reformisták jelöltje szerint türk nyelven.

Lényeges látni azt is, hogy Iránban nem létezik olyan hivatalos kifejezési forma, hogy nemzeti kisebbségek, az országban mindenki iráni lakosnak számít. Egyedül a keresztény (örmények), a zsidó és a zoroasztriánus vallás híveit illetik a vallási kisebbség megnevezéssel – ők a lakosság 0,6%-át teszik ki. Az mindenesetre kétségtelen, hogyha nem is a ma problémája, de a jövőben az ekkora számú etnikai csoportok külső megtámogatással feszültséggeneráló faktorokká válhatnak Irán belpolitikai életében és regionális helyzetében. A következő évek választásai során, bizonyosak lehetünk benne ilyen feltörekvő török ambíciók mellett, hogy egyre inkább előtérbe fognak helyezkedni a türk-iráni együttélés lehetséges problematikái.

Az Iránban, június 18-án tartandó elnökválasztás eredménye lényeges az ország, a régió, sőt az egész világ helyzetének alakulása szempontjából, ám mivel a legfőbb tisztségviselő személye nem változik, hatalmas irányváltásokra nem kell számítanunk. Ahogy ők maguk fogalmaztak; Irán atompolitikája, amelyet Hámenei ajatollah, legfelsőbb vezető határoz meg, nincs összekapcsolva a belső fejleményekkel, az új kormány ugyanazt a politikát tartja majd fenn, mint a korábbi. Irán sajátos elképzeléseit konokul viszi előre, ha kell ellenségek által körül fogva, ha kell egy nagyhatalommal szemben, ha kell riválisokkal összefogva. Hiába a perzsák – ha nem is birodalomként – fent tudták tartani kultúrájukat mind az arab, mind az orosz, mind a brit hódítások viszontagságai alatt is, miért tartanának a mai erőviszonyoktól?

forrás

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek