Születésünk körülményei nagyban befolyásolhatják későbbi sorsunkat – derül ki több felmérésből is. Noha korábban tagadták a tudósok – a művészek már régóta állították, hogy igenis emlékezhetünk a saját születésünkre…

Salvador Dali festőművész néhány korábbi festményében is láthattunk már bizonyos részleteket, amelyről maga a művész azt állította: ezek az ő magzati korában megélt élményeit, álomképeit testesítik meg. A művész szerint pedig mi magunk is fel tudjuk idézni a saját emlékeinket születésükről, ha megpróbáljuk őket lerajzolni. Ehhez egy csendes, békés helyre érdemes elvonulnunk, és ott meditálni, elmélyülni egy kicsit. Próbáljuk meg elképzelni, hogy vajon milyen lehetett a mi saját születésünk? Idézzük fel először is a szereplőket: leginkább édesanyánkat és saját magunkat lássuk gondolatban magunk előtt. Majd ezt követően kezdjünk el rajzolni valamit: bármit, ami az eszünkbe jut, és ennek kapcsán most ebben a nyugodt pillanatban felötlik bennünk.

Nem szükséges valósághű, fényképszerű ábrázolás módhoz ragaszkodnunk – mint a szülőszoba, vagy kórterem – egyszerűen csak hagyjuk, ahogyan az érzéseink jönnek maguktól, és hagyjuk általuk vezetni a kezünket. Vagyis, ha például egy kinyíló rózsa jut az eszünkbe, akkor azt vessük a papírra – ha pedig egy sodró folyót látunk lelki szemeink előtt, vagy egy szűk ösvényen való futást, esetleg egy alagutat, – akkor azt jelenítsük meg papírunkon.

Ez egy rendkívül hasznos gyakorlat, mely segít felidéznünk, felszínre hoznunk a saját születésünkkel kapcsolatos érzéseket, emlékeket. Ez pedig nem csak akkor hasznos, ha azok éppen nem kellemesek, netalán fájdalmas emlékeket társítunk ehhez az igen erős, első élményünkhöz – hiszen magzat – és csecsemőkorunk átélt, és tudatalattink során megőrzött emlékei agyunkban tárolódnak, és bizony befolyásolni képesek későbbi sorsunkat, még akkor is, ha ez az esetek legnagyobb részében nem tudatosul bennünk.

A tudatalattinkat – az egyszerűség kedvéért – érdemes úgy elképzelünk, mint egy bennünk rejtőző, ám jó mélyre elzárt kincses ládát, amely telis-teli van értékes megőrzött kincsekkel – magzati kisgyermek – sőt újszülött vagy magzati korunkból, de akár még jelen inkarnációnkat megelőző, korábbi életünkből is. Ám ez a ládika jól el van zárva, a kulcsa pedig még jobban el van rejtve – éppen azért, mert ezek az emlékek számos bajt is okozhatnának bennünk, lelkünkben – ha mind egyszerre felszínre kerülnének. Ezért természetesen nem is emlékezhetünk valamennyire, és ez így van jól. Születésünk történetét és az ott megélt élményeket éppen ennél fogva nem is tudjuk igazán jól szavakba sem önteni, azonban le tudjuk rajzolni, ha igazán elcsendesedünk és magunkba mélyedünk.

Minél kisebbek vagyunk azonban, annál könnyebben megy a visszaemlékezés. A kisgyermekeknek például nincsen szükségük ilyesféle trükkökre: ők még könnyebben „meglelik” a „titkos ládika” kulcsát, és szavakba is tudják önteni az élményt a maguk módján. Sok kicsi olyan részleteket is fel tud idézni születése emlékeiről, amelyeket édesanyja elmondásaiból nem is tudhat vagy hallhatott. Egy kisgyereket ugyanis, ha megkérdeznek születése emlékeiről, egyiküktől sem hallhatunk vissza olyan általános dolgokat, hogy „fehér köpenyes bácsik sürögtek körülöttem”, vagy, hogy „anyukám pocakjában voltam” és hasonlók. Ők többnyire ilyesmiket mondanak: „fájtam és nagyon féltem” – ez például egy komplikációs szülést megélő kicsi visszaemlékezése. „Nem akartam jönni, de kihúztak és zuhantam bele a lámpafénybe” – egy vákuumos szüléssel született kicsi vallomása volt ez például. Egy másik kicsi, akit pedig burokrepesztéssel hoztak a világra, ő eképpen emlékezett: „úszkáltam a vízben, de azután a medencéből leeresztették a vizet”.

Születésünk megélt élményei azonban hogyan befolyásolják felnőttkori sorsunkat?

A ma már 46 éves Enikő nem vállalt saját gyereket, mert már óvodás korától kezdve úgy vélte: „a születés olyan szomorú… sírnom kell tőle”. Jóval később, már kamaszkorában mesélte el neki az édesanyja, hogy több magzat elvesztése után sikerült csak kihordania őt, ám Enikővel való várandóssága idején nagyon sokat sírt, és gyászolta Enikő korábban elveszített testvéreit, a meg nem született babákat, miközben rettegett jelenlegi magzata életéért. Ezt persze, a még óvodás kislány nem tudhatta, ám mégis úgy érezte: a születés nagyon fájdalmas és rossz dolog – ugyanis az ő tudatalattija erre emlékezett, hiszen a magzat – mint egy hiperérzékeny kis radar – úgy reagál édesanyja érzéseire, majd a saját megszületését követően a felnőttkori életében vissza is tükrözheti azokat.

Több ízben is megfigyelték, hogy azok a babák, akiket mesterségesen hoztak a világra, későbbi életük során gyakrabban váltak olyan felnőttekké, akik jobban szeretnek külső segítségre hagyatkozni, ahelyett, hogy önnön erejükből oldanák meg a dolgokat, a felmerülő problémákat. Ez persze nyilván csak egy általánosítás, és bizonyára sok kivétel is akad, azt azonban mégis a pszichológusok nagy része ma már elismeri, hogy igen sok testi és lelki probléma mögött negatív, igen korai – akár magzat – vagy születéskori negatív élmények, vagy traumák húzódnak meg.

A ma felnőtt, 27 esztendős Timi például azzal a problémájával fordult szakemberhez, hogy képtelen arra, hogy az életében bármilyen területen is kitartó legyen – legyen az egy tanfolyam, iskola, hivatalás vagy egy párkapcsolat. Az új dolgokba mindig hatalmas lelkesedéssel veti bele magát – majd azután az első adandó akadálynál megtorpan, és pánikszerűen kimenekül a helyzetből és továbbáll – ahelyett hogy a problémát kézbe venné és inkább a megoldásra fókuszálna.

Tanácsadójának első dolga volt afelől érdeklődni páciensétől, hogy próbálja meg felidézni, és mesélje el neki, hogyan született? Timi erre igencsak zavarba jött, és nem értette, hogy vajon hogyan is lehet ennek köze a mostani problémájához.

Majd azonban amint felidézte, amit édesanyja mesélt neki a születéséről, azaz, igencsak gyakran elhangzó történetet, hogy elakadt a szülőcsatornán és mesterségesen „szippantották ki”, már rögtön érteni kezdte, hogyan is jön ide ez a téma. A tanácsadó pedig megerősítette: annak a megrázó emléke, hogy leblokkolt a szülőcsatornában, és nem tudott onnan tovább haladni, benne maradt,mint emlék a tudatalattijában és ez az élmény azóta, egy rossz, negatív mintaként van jelen számára, s mintegy „belső programként” szavak nélkül azt közvetíti Timinek az első akadálynál, hogy itt most meg kell torpannia.

Ez akkor vajon azt jelenti, hogy – ha éppen fájdalmas és nehéz születésünk volt – akkor vajon végzetünk, hogy nehéz és fájdalmas sors vár majd ránk később?

Nem kell, hogy ez így legyen! Szelíd technikákkal, oldásokkal ugyanis lehetőségünk van enyhíteni az egykori, tudatalattinkban őrzött traumák emlékeit, sőt utólagos módszerek segítségével akár teljesen meg is gyógyíthatjuk, fel is oldhatjuk őket.

Ilyenkor a fájdalmas emléket coach, vagy kineziológus szakember segítségével is leküzdhetjük, de az is nagyon sokat segít, hogy ha képzeletben újra átélve a rossz élményt, az átélés vagy a meditáció során kijavítjuk a fájdalmas részleteket – például oly módon, hogy egy kellemesebb emlékkel helyettesítjük azt be. Ugyanakkor természetesen az is nagyon fontos, hogy lélekben mindenkinek megbocsássunk, aki bármilyen módon részese volt a születésünknek: elsősorban édesanyánknak, az orvosnak, vagy és leginkább pedig egykori önmagunknak.

Képek forrása: collective-evolution.com; shivbars.com; farrelpatel.com