Talán nem véletlenül foglalkozik az ember azzal a kérdéssel, hogy a környezetét óvnia kellene. A rómaiakat a Tiberis szennyvízcsatornává tétele terheli, a görögöket a Földközi-tenger délkeleti medencéjének erdőirtásai, s már alig maradt olyan nép, mely ne került volna szembe a saját cselekedeteinek környezeti következményeivel.

Bármilyen jelentősek is voltak ezek a környezeti beavatkozások, amik egyes helyi társadalmak összeomlását is okozhatták, a következményeik megmaradtak helyi szinten. A nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás, majd az ipari forradalom világméretűvé terjesztette a környezet elszennyezését és az erőforrásainak túlhasználását.

A XX. század vége felé közeledve érték el az emberi tevékenységek hatásai azt a szintet, amikor a környezetért érzett felelősség és aggodalom világméretűvé duzzadt, s nem lehetett nem észrevenni az emberiség közös sorsát.

Rachel Carson 1962-ben megjelent „Néma tavasz” című könyve talán a legelső olyan mű, mely befolyásolta az ökológiai gondolkodás kialakítását, s elindította a környezetvédő mozgalmak létrejöttét. Ez az olvasmány a mezőgazdaság kemizációjának fénykorában íródott, amikor még mindenki pozitívan tekintett az intenzív mezőgazdaság lehetőségei felé. Carson az emberi egészségre és az élővilágra leselkedő veszélyekre hívta fel a figyelmet.

A hetvenes évek elejétől a Római Klub jelentései bombázták a közvéleményt és a kormányokat a jövőre vonatkozó fenyegetésekkel. A Római Klub első jelentése- mely a „Növekedés határai” címet viselte, Dennis Meadows és 16 társának munkájaként a Klub első legnagyobb hatású jelentése volt.

Az általuk kidolgozott „World 3” modell ugyanis azt vizsgálta, hogy mi történik 2100-ig, ha a világ népessége, s az iparosodás során a környezet használata és szennyezése az akkori ütemben nő tovább. Pontosabban világossá tették, hogy ez a folyamat a népesség és a gazdaság hirtelen és ellenőrizhetetlen összeomlásához vezethet. Bár hozzáfűzték azt is, hogy ha az emberiség összefog, és közösen változtat, akkor nem törvényszerű ez az összeomlás, illetve ha az emberiség által generált problémák (pl. éghajlatváltozás) hatásainak orvoslásához lesz még elegendő természeti és humán tőke.

A jelentés hatalmas ellenzést váltott ki a kormányok többségéből, különösen a növekedéspárti politikusokból. De a problémát már nem söpörték szőnyeg alá. A környezetterheléssel először az ENSZ -„Konferencia az Emberi Környezetről” -foglalkozott, Stockholmban, 1972-ben. A kulcskérdés a gazdasági növekedés környezetre gyakorolt hatása volt. A nemzetközi találkozót a gazdag és szegény országok nézetkülönbsége jellemezte. A fejlett világ a társadalmi-gazdasági viszonyoktól függetlennek tekintette a környezet állapotát, a fejlődők pedig a szegénységet szabták meg a romló környezeti állapot okának, s ezért ők is az ipari fejlődés fontosságát hangsúlyozták.

Így zárult a konferencia az ENSZ Környezeti programjának (UNEP) megalakításával. Itt döntötték el ugyanis, hogy minden június ötödike lesz a „környezetvédelem világnapja”. Azaz semmilyen áttörést nem hozott a konferencia a környezeti problémákra, sőt mi több a problémák világméretűvé nőttek, s egyre jobban mérhetővé, érezhetővé váltak.

Az ENSZ 1983-ban a „Környezet és Fejlődés Világbizottság” felállítását határozta el, aminek vezetésével Gro Harlem Brundtland, akkori norvég miniszterelnököt bízta meg. Innen a Brundtland Bizottság név. A Bizottság közel négyévi munka után hozta nyilvánosságra a „Közös jövőnk” című jelentését , 1987-ben.

A „Közös jövőnk”

Az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottsága, más néven Brundtland-bizottság, 1987-ben tette közzé a „Közös jövőnk” című jelentést. Fenntartható fejlődésnek nevezte azt a fejlődési módot, amely a jelenlegi szükségleteket úgy elégíti ki, hogy nem veszélyezteti a jövő generációinak szükséglet kielégítését.

A Bizottság egy háromlábú székként képzelte el a fenntartható fejlődést, melynek három lábát a környezet-, a gazdaság- és a szociálpolitikai képezi. Ezek a pillérek pedig kölcsönösen feltételezik egymást, ezért a fenntarthatósági politikákban is kiegyensúlyozottan szükséges megjeleníti őket.

A Bizottság a három pillér integrációját a következő módon képzelte el:

„Az egyenlőtlen fejlődés, a szegénység, a népesség növekedése súlyos túlélési gondokat okoz, amelyek példátlan módon terhelik bolygónk termőföldjét, erdeit, vizeit, és más természeti erőforrásait. A szegénység és a környezetkárosodás lefelé futó spirálja pazarolja a lehetőségeket és az erőforrásokat, köztük főleg az emberi erőforrásokat. Elemzéseink és ajánlásaink alapja a szegénység, az egyenlőtlenség és a környezetkárosodás közötti összefüggések feltárása és megismertetése. Mára a gazdasági növekedés új korszakára van szükség. Olyan növekedésre, amely erőteljes, ugyanakkor társadalmilag és környezetileg egyaránt fenntartható”.

A logika tehát: ha nő a gazdaság, lesz pénz a szegénység felszámolásra, több ember jut munkához. Ha a szegények gazdagodnak, nem zsákmányolják ki a környezetüket. Ha nő a gazdaság, lesz pénz a környezeti problémák megoldására is. Ha a szegények jövedelemhez jutnak, akkor jó fogyasztók lesznek, és ettől még jobban nő majd a gazdaság. Ahhoz, hogy a növekvő gazdaságból és fogyasztásból származó környezeti terheket megpróbálják eltüntetni, a növekedés minőségének megváltoztatását látták szükségesnek:

„A fenntartható fejlődés többet jelent egyszerű növekedésnél. A növekedést tartalmában kell megváltoztatni, kevésbé anyag- és energiaigényesé kell formálni úgy, hogy hatása igazságosabban érvényesüljön”.

A jelentés mindezek végrehajtásához intézményes és szemléleti változásokat javasolt. Talán a legfontosabb üzenete az, hogy a környezet és fejlődés minden kérdését egy rendszerben, azok összefüggésében kell kezelni, s a bajok részleges forrása, hogy összefüggő ügyeket elkülönült, szektorális politikákkal kívánunk kezelni.

Az elkülönített szakpolitikák helyett integrált politikát, s szektorokat átívelő intézményrendszert javasolt a jelenés, mely végső soron felismerte, hogy a népesség növekedése ugyan jelentősen bővíti az emberi erőforrásokat, de a növekvő létszám, és ennek következtében a növekvő erőforrás szükséglet aggályokat vet fel a jövőt illetően.

Míg a természet sokfélesége a fejlődés lehetőségeit kínálja az emberiség számára, addig az emberi cselekedetek hatására ezek a lehetőségek csökkennek a pusztítás miatt.

A dokumentum kulcskérdésként ismeri fel az energia, különösen a fosszilis energiaforrások szűkösségét, és az abból származó környezetszennyezést. Valamint előrevetíti az éghajlatváltozás lehetőségét is. Foglalkozik a városiasodás kihívásával is, amely felveti az ellátás jövőbeli kérdéseit, míg felhívja a figyelmet arra, hogy míg a tudományban és technológiában új utakat kell keresni, addig ügyelni kell a lehetséges kockázatokra is.

A jelentés voltaképpen nem mondott ki egy fontos dolgot: a növekedés lehetősége a környezet eltartó-képességének függvénye. A jelentés nem vette figyelembe, hogy az emberiség már átlépte a környezeti rendszerek eltartó-képességének határát, és nem lehet sürgetni a növekedés még nagyobb ütemét ilyen körülmények között. Hibázik abban is, hogy csak a szegénységet vádolja a rossz környezeti állapot kialakításával, miközben hallgat arról, hogy a világ néhány gazdag embere, nagyságrendekkel nagyobb környezeti terhelést jelent indokolatlan igényeinek kielégítése által. Míg a világon nagyon sokan (a világnépesség 60%-a) a szükségleteiket sem képesek kielégíteni, addig mások a luxus igényeiket a végtelenségig és tovább fokozzák.

Riói Konferencia

A „Közös jövőnk” jelentés tartalmának egy része a Riói Konferenciában, s az ott elfogadott dokumentumokban kelt életre.

Elfogadták a “Feladatok a XXI. századra” nevű nemzetközi programot, a fenntartható fejlődéssel foglalkozó nemzetközi együttműködés alapelveit, valamint a földi biológiai sokféleség és az éghajlat védelmét célzó egyezményt és a tartamos erdőgazdálkodás alapelveit.

172 ország részvételével és úgy 30 ezer résztvevővel az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferenciáján, 1992-ben, a tervek rendkívül nagyra törők voltak, szerették volna elfogadtatni az un. Föld Chartát (Earth Charter), amelyben a világ vezetői jogilag is elkötelezték volna magukat a környezeti problémák megoldására. Bár úgy ahogyan ma, akkor sem volt érett a világ a dokumentum elfogadására.

Azonban elfogadták az un. Riói Nyilatkozatot, mely általános alapelveket részletez, mint pl., a környezet és fejlődés kérdéseinek integrált volta, a fejlődéshez való jog a jövő nemzedékekre való tekintettel is, az államok együttműködésé­nek szükségessége a környezet egészségének helyreállításában, a környezeti információk nyilvánossága és a társadalmi részvétel fontossága, vagy az elővigyázatosság elve.

A „Feladatok a XXI. századra”  című, négy részből álló dokumentum első része a környezet és fejlődés általános problémáit taglalja, a második rész a környezet egyes elemeinek védelmével foglalkozik, a harmadik rész a társadalmi és gazdasági tényezőket tekinti át, míg a negyedik rész a megvalósítás, vég­rehajtás eszközeit sorolja fel.

Az éghajlatváltozásról és a biológiai sokféleségről hozott egyezmények váltak ismertté az elfogadott, jogilag is érvényes egyezmények közül, az egyezmények megkötését a részes felek rendszeres konferenciái követik a mai napig.

153 ország csatlakozott az Éghajlatváltozás Keretegyezményhez, aminek célja az üvegházhatású gázok csökkentése volt, amelynek konkrét mértékéről csak az un. Kiotói Jegyzőkönyvben sikerült megállapodni, ahol viszont az egyezményt aláírók közül már nem mindenki tett kötelező csökkentési vállalásokat! Különösen az USA vonakodása érintette és érinti legrosszabban a nemzetközi közösséget, hiszen Kína után ő a legnagyobb kibocsátó.

A Biológiai Sokféleség Védelméről szóló egyezmény a biológiai változatosság gyors hanyatlása miatt jött létre. Az utóbbi időben felgyorsult, a normális evolúciós ütemhez képest ezerszeres a fajok kihalása, amely már a konferencia idején is ismert tény volt. Az Egyezmény újdonsága talán az, hogy felismerte azt, hogy nem elegendő csak egyes fajokat, s néhány területet védeni, hanem az élővilág védelmére mindenhol szükség van. Arra vonatkozóan is kísérletet tettek, hogy a genetikai változatosság hasznosításából származó bevételekből, ha ezt egy másik ország hasznosította, a hasznosításba vont faj, fajta tulajdonosa, az illető ország, közösség is részesüljön. Az egyezmény kimondja azt is, hogy másik ország biológiai sokféleségét veszélyeztető tevékenységet nem lehet végezni.

A johannesburgi Világ-Csúcskonferencián a fejlett országok felajánlották, hogy nemzeti össztermékük 0,7%-át a fejlődő országok környezeti problémáinak leküzdésére fordítják. Még a környezetkímélő technológiák átadásáról is nyilatkoztak, de beteljesületlen maradt.

Rió után

Az ENSZ 1992-ben döntött arról, hogy létrehozza az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottságát, melynek fő feladata az elfogadott dokumentumokban foglalt kötelezettségek, illetve teendők végrehajtásának rendszeres értékelése. Az elmúlt két évtizedben számos nemzetközi fórumot tartottak a fenntartható fejlődés megvalósításának elősegítésére, illetve egy-egy konkrétabb témakörben (nemzetközi fejlesztési együttműködés, élelmezés-ügy és az éhínség leküzdése, emberi jogok, világkereskedelmi rendszer stb.).

Rió után tíz évvel újabb konferencia megrendezését határozta el az ENSZ, Johannesburgban. A konferencia célja az eltelt tíz év értékelése, az elfogadott kötelezettségek felülvizsgálata és az új feladatok kijelölése volt. Rióhoz hasonlóan itt is egy nyilatkozat került elfogadásra -Johannesburgi Nyilatkozat a Fenntartható Fejlődésről – mely megállapította, hogy a környezet állapota tovább romlik, illetve a szegénység felszámolása már csak azért is elengedhetetlen, mert a szegénység eleve rossz környezeti viszonyokat feltételez.

Az általánosságokon, politikai jellegű deklarációkon kívül néhány teljesen konkrét célkitűzésben is megállapodtak:

• 2015-re egészséges ivóvízhez jut az ezt nélkülözők fele
• 2020-ig a káros kémiai anyagok termeléséből és használatából származó káros egészségügyi és környezeti kockázatok csökkentése
• 2015-ig a halállomány fenntartható szintre való visszaállítása
• 2005-ig nemzeti fenntartható fejlődési stratégiák
• 2010-ig biodiverzitás csökkenésének megállítása
• Szegények energiához juttatása és a megújulók részarányának növelése
• 10 éves fenntartható termelés és fogyasztás keretprogram
• Kiotói Egyezmény ratifikációja
• Multilaterális megoldások a globális problémákra

A felsoroltak közül a Kiotói Jegyzőkönyv ratifikációja megtörtént, ami csak részsikernek számít az USA csatlakozása nélkül. Sok ország nem készített fenntartható fejlődés stratégiát 2005-ig. Magyarország sem.  2007-ben, majd 2012-ben sikerül ezt megtennie.

Nem úgy tűnik, hogy a biológiai változatosság hanyatlását meg lehetne állítani, vagy a túlhalászatot érdemben korlátozni lehetne. A vízhez való jutás egyre nagyobb gond lesz, már csak a világon folyó nagy népvándorlás, a városiasodás miatt is.

Az ENSZ Fenntartható Fejlődési Konferenciára Rióban, 2012 júniusában került sor, melynek fő célja az elmúlt 20 év folyamatainak értékelése volt. A zöld gazdaság, és a szegénység elleni küzdelem kérdésére koncentráltak a résztvevők, arra, hogy hogyan lehetne a zöld gazdaság élénkítésével munkahelyekhez és jövedelemhez juttatni a szegényeket.

A gazdasági és pénzügyi válság adta ezek aktualitását, ami erőteljesen rámutatott arra, hogy a világnak komoly lépéseket kellene tenni a fenntartható fejlődés irányába. Ráadásul számos, korábban elfogadott cél határideje is elérkezett. De itt is látszott, hogy a célokat aligha sikerül teljesíteni. Sem a biológiai sokféleség hanyatlását, sem az ÜHG kibocsátás növekedését nem sikerült megállítani…

A fenntarthatósági elvek és célkitűzések érvényesítéséhez megfelelő intézményi keretekre lenne szükség, amely biztosítja a nemzetközi programok, szervezetek közötti koordinációt, a végrehajtás számonkérését, elősegíti a kormányközi és a nem-kormányzati szervezetek együttműködését. A gyökeresebb intézményi reform, a fenntartható fejlődés követelményeinek tényleges integrálása és ezen az alapon a sokféle szervezet és program összhangjának biztosítása ismét elmaradt.

Folytatjuk…