Mára népbetegséggé vált a túlsúly, ami nem csupán annak köszönhető, hogy nem mozgunk, nem diétázunk és nem táplálkozunk egészségesen. Természetesen fentiek hiánya valóban nem elhanyagolható, ám azokat a kilókat, melyekről most szó lesz, egy kicsit másképp kell leadni.

Amikor túl sok a stressz, akkor eszünk. Freud szerint ez az orális-fixáció a csecsemőkorra vezethető vissza, mert amikor a gyermek felsír, azonnal a szájába kapja az ételt vagy a cumit. Később, amikor közlik a gyermekkel az asztalnál, hogy “addig nem állsz fel az asztaltól, míg meg nem etted” vagy úgy beszélnek róla, hogy “az a kis angyal, aki mindent megeszik”, akkor az agy beépíti ezeket az információkat, és bizonyos helyzetekben ehhez a megoldáshoz nyúl. Ebbe a témakörbe tartozik továbbá a körömrágás, a dohányzás, a ceruza végének rágcsálása is. Feszült helyzetekben mindig kell lennie valaminek a szánkban, hogy ezzel nyugtassuk magunkat úgy, ahogy édesanyánk is tette velünk csecsemőkorunkban.

Amikor fájdalom, bánat, unalom, feszültség érzése bujkál bennünk, gyakrabban nyitogatjuk a hűtőajtót. Ha a tányérról az utolsó falatokat is bevillázzuk a szánkba, pedig már nem kapunk a levegőt a hatalmasra duzzadt gyomrunktól, mind negatív minták. Annyira automatikus, hogy hiába ismerjük fel, tanácstalanul állunk előtte, mert nem tudjuk, miként kezelhetjük ezt a problémát. A megoldás bennünk van, hiszen a gond is onnan ered. Ilyenkor nem vagyunk urai önmagunknak, az érzéseinknek, hanem újra gyermekké válunk, akinek mások “mondják meg”, miként és mennyit kell ennie. Nem szabad engednünk, hogy ezek a berögződések egész életünkben főszerepet játszanak. Ha nem boldogulunk velük magunk, kérjük szakember segítségét.

Az a túlsúly, ami negatív párkapcsolati tapasztalások következtében alakul ki, egyfajta védekezési mechanizmus. Az adott nő/férfi nem képes megélni nőiességét/férfiasságát, fél attól, hogy következő kapcsolatában is megsérülhet, ezért “védőburkot” növeszt magára, nehogy mások vonzónak találják, mert akkor bizony előfordulhat, hogy újra csalódás éri.

Meg kell gyógyítanunk a lelkünket és tudatosítanunk kell magunkban, hogy mi is megérdemeljük a boldogságot.

A szeretetlenség, magány is kiválthat evési kényszert, ami szintén a fiatalkori csokival történő vigasztalással magyarázható. Ha gyermekkorban a család filmnézés közben együtt eszegette a szotyolát vagy a pattogatott kukoricát, ezek fogyasztásával visszaidézhető a boldog, társas gyerekkor, amikor nem egyedül kellett a kanapén ülve filmet nézni. A szeretetlenség témakörébe tartozik önmagunk nemszeretése, ami szintén evésre buzdít és beindítja az ördögi kört, hiszen minél többet eszünk azon szomorúságunkban, hogy túlsúlyosak vagyunk, az bűntudatot generál bennünk, ami újabb tábla csokoládé elfogyasztására sarkall bennünket.

Nincs más megoldás, el kell fogadnunk magunkat, és egészségünk megőrzése érdekében abba kell hagynunk az értelmetlen csokoládéfalást. A valós éhségen kívüli evés nem természetes vegetatív folyamat, tehát nem a testünk, hanem a tudatalattink generálja, és nincs az az önsanyargató diéta, mely megoldaná a jojó-állapot problémáját. Érdekesség, hogy gyomrunk az emésztéshez magához vonja a vért az agyból is, ami azt eredményezi, hogy gondolkodásra használt szervünk letompul, így nem kell foglalkoznunk a minket gyötrő gondokkal.

Magunkba nézve azt is érdemes megvizsgálnunk, hogy mennyi mindent nem mondunk ki, fojtunk magunkba, “nyelünk le”, illetve hogy mekkora mértékben merjük felvállalni önmagunkat, hiszen ezek a visszafojtott, kimondatlan gondolatok, vélemények is folyamatosan hizlalhatnak bennünket.

Ahhoz, hogy a testünk egészséges legyen, elsősorban a lelkünket kell meggyógyítanunk. 

Kiemelt kép: pixabay.com