Az egoizmus ezzel szemben, vagy mellett egy olyan attitűd, amikor  elsődleges szempont az Én érdekeinek érvényesítése.

Amíg az egocentrikus embert csak eléggé lassan, vagy hosszú idő eltelte után ismerjük föl, addig az egoista ember szinte azonnal megmutatkozik.

Mi az a releváns különbség ami eltér, s ami egyezik a két különböző beállítódásnál?  

Az egocentrikus ember úgy keresi a pozitív,- és negatív jellemzőket embertársaiban, ahogyan éppen pillanatnyi szükségletei diktálják. Meg is találja, használja, amíg érdekei, vagy személyes boldogulása, boldogsága ezt diktálja neki. Szeret játszani, bókolni, kedveskedni – mindaddig álomvilágban élni, amíg hagyják neki. Ha érzékeli, hogy nem talált kellő visszhangra akkor menekülőre fogja; nem szereti, ha áttetszővé válik.   

Az egoista  mások kárára is érvényesíti akaratát, átgázol, leigáz, megsemmisít akár erkölcsileg, de olykor fizikailag is, csakhogy elérje céljait. Érdekérvényesítése kifinomulttól a durva megoldásokig minden fokozatban elképzelhető. 

Ezek a viselkedési anomáliák nincsenek előre megtervezve, belső indíttatásból jönnek létre, a személyiség olyan alkotó elemei, ami nem tudatos, inkább egyfajta tudattalan érdekérvényesítési mód. Ezek a tulajdonságok a szocializáció során alakulnak ki, nem velünk született, vagy genetikailag kódolt vonások.  Csakhogy idővel e megoldási módszerek a személyiség részévé válnak, más eszközei nem lévén az illetőnek. 

Hogyan mutatkoznak meg a kézírásban ezek a jellemzők? 

Mindkét jelenség az eszköztelenséggel van összefüggésben, illetve azzal, hogy gyors és látványos sikerre törekszik az illető. Az őszinteség nem lehet eszköze, mert attitűdjei között ez a tulajdonság nem szerepel. Számára ez túl bonyolult, vagy túl egyszerű lenne. Nem tételezi fel azt, hogy önmagáért szerethető, ezért pózol, játszik, csal. Kishitű, csalóka ábrándokkal.

Az első kézírás az egocentrikus karakter mintapéldánya, amelyben tettenérhető a nárcisztikusság, a megjátszott érzelmi túlfűtöttség, mint legszembetűnőbb jelenségek. Ezek a “bevált” viselkedési módszerek az írásban is harsányan megmutatkoznak: a karakter önkéntelenül otromba megnyilvánulásai különösen az ösztönszférában.  A betűk kezdő-és végvonalai, a hurokképzések úgy az alsó, mint felső zónában arra világítanak rá, hogy manipulatív, érzelmi vámpírszerű jelek sokaságával  állunk szemben, melyeknek homályos céljai kifürkészhetetlenek, csupán  érzékeljük, hogy verbális megnyilvánulásai nem őszinték, valami nem helyénvaló. 

A második kézírás az egoizmus mintapéldánya. Ebben az esetben a kézírás erősen középzóna domináns, olyannyira, hogy a felső- és középzónás betűk szinte eltűnnek.

A középső zóna az Én kifejeződése: hogyan viszonyulok a többiekhez, a világhoz, milyen az önmagamról alkotott képem, milyen képet alkotok a többiekről, a világról. 

Esetünkben a kézírás azt fejezi ki, hogy alkotója a világ közepe, szolgálója a mindenség, minden-és mindenki csakis utána következhet. Manipulatív eszközeit úgy fejleszti ki, hogy “áldozatait” mintegy becserkészve, gyenge pontjaikat kifürkészve eléri, hogy a szálakat kézben tartva mintegy alárendelt státust alakítson ki ellenük. Szellemi-és ösztön igényei minimálisak, legfontosabb számára az emberek kézben tartása,  akár félelem, akár behódolás, akár a személyes “varázsa” miatt. Ez élteti, és mindig talál megfelelő alanyokat kisded játékaihoz. A kézírás megtervezett, hatásvadász elemei: a középzóna szögesedései, a nagyon lassú írásdinamika, az önteltségig fokozott rajzoltság a nárcisztikus Én kifejeződése,  az erős írásnyomaték, a vastagon képzett betűk a keménység, céltudatosság, könyörtelenség megtestesítői.

Csak nagyon ritkán lehet találkozni a fentihez fogható, ennyire vegytisztán negatívan értékelhető viselkedési attitűdökkel bíró, és elemezhető kézírásokkal. Általában mindannyiunkban előfordulnak negatív- és pozitív előjelű tulajdonságok, melyek hol egyik, hol a másik malmára hajtják a vizet.