Hogyan szerettem bele Ausztriába?

Jó pár évvel ezelőtt, nyáron kezdődött. A lassan és nehezen megszokható forróság nyáron a pesti panelban elviselhetetlenné vált. Nappal 35 fok, éjjel 26 a lakásban. Folyik a veríték éjjel nappal, de nem csak rólam, a legjobban a gyerek szenved. Hiába minden, a lakás ablakai egy oldalra nyílnak, léghuzatot lehetetlen csinálni, a reluxa nem segít, éjjel a falak ontják magukból a napközben ügyesen elraktározott meleget. Ja, és ha ez még nem lenne elég, természetesen az folyékonnyá melegedett aszfalt hozzáteszi a magáét.

Az egész család szenved, kialvatlanul kóválygunk egész nap. Hétvégén elmenekülünk vidékre, a nagyihoz, ahol pár fokkal jobb a helyzet, de korántsem megfelelő. Ráadásul a munka, iskola, lakás, minden Pesthez köt bennünket.

Egy gyerekkori barátnővel beszélgetek egyik nap, meséli, hogy az áltam is ismert nagynénje néhány éve Ausztriában él, egy kis faluban. Egy nagyobb családi házban panziót működtet, sok magyar ismerős megfordult már nála. Lelki szemeim előtt tétován rémlik fel az osztrák táj, hegyek, zöld rétek, tehenek, akiknek egyik oldalon rövidebb a lábuk – másként ugyan hogyan áldogállnának olyan magabiztosan a hegyoldalon?! Havas hegycsúcsok, hűvös szél… Öööö… na még egyszer: havas hegycsúcsok, hűvös szél… Hol lakik a nagynéni? Bőröndöt elő! Interneten gyorsan kapcsolatot teremtünk, persze, van hely náluk, július szezonon kívüli időszak Ausztriában.

Alig hét órás utazás után megérkezünk. Első meglepetés: a hegyek között vagyunk, az Alpokban, ám a völgyben lustán nyújtózkodó faluban ugyanolyan meleg van, mint a nagy magyar Alföldön. 37 fok, amit több órás autóút után többnek vél az ember. Nem baj, a rég nem látott nagynéni örömmel fogad bennünket, kicsit rendbeszedjük magunkat és feltérképezzük a falut. Tetszik a rendezettsége, az emberek kedvesek, rámosolyognak a sosem látott idegenre is és Grüß Gott-al köszöntik. A nap viszonylag gyorsan elbújik a hegyek mögött, mi még a kertben beszélgetünk. Második meglepetés: nincsenek szúnyogok. Ja, ez extra szolgáltatás, ezt a klímát nem annyira szeretik, de mégis kellemes, hogy nem kell az esti beszélgetés közben félőrült módjára hadonászni, majd a mégis sikeres bevetésben résztvevő szúnyogok nyomát véresre vakarni. Aztán lassan, a sötétség sűrűsödésével arányosan konstatálom, hogy hűl a levegő. Jól van, nem vészes, bizonyára fáradtak vagyunk a hosszú úttól, csak azért fázunk. El is köszönünk a vendéglátóktól, és rövidesen az ágyba esünk, észrevétlenül gyorsan alszunk el.

Harmadik meglepetés: hajnalban arra ébredek, hogy fázom. Az utóbbi hetekben hozzászoktunk, hogy egyetlen lepedővel takarózunk. Ámde ez most kevés. Felkelek, előkeresem a szekrényből a tartalék plédeket, betakargatom az egész családot, mert mindenki fázósan álmodva kucorog a saját takarója alatt. Visszafekszem és konstatálom: tulajdonképpen én nyáron, éjjel, nagyon szeretek fázni. Ezzel a gondolattal és lendülettel el is alszom újra, hogy másnap jóval nyolc óra után ébredjek. Hetek óta, de ha a nyarakra gondolok, évek óta nem aludtam ilyen hosszan. Egész nap azon gondolkodom, hogyan menekíthetnék magammal haza egy kis éjszakai hűvös-nyugalmat. Eltelik a hétvége, gondolkodásom eredménye nulla. Azaz mégsem. Rájövök, hogy ha a nyári hajnal hűvösét nem vihetem haza, nekünk kell idejönni.

Pontosan egy év múlva, a következő nyáron költöztünk, 5 éve élvezzük a nyári éjek nyugalmát. Munka, iskola, lakás – minden ide köt bennünket. Az ismerősök gyakran kérdezik, miért élünk Ausztriában? Nem, nem azért, mert otthon erkölcsi és morális válságba taszított a politika és a napi szinten tapasztalható korrupció. Nem azért, otthon mert az emberek (egyébként érthetően) zaklatottak és idegesek. Nem azért, mert ott csak adót csalva lehet meggazdagodni. Nem azért, mert itt biztonság van, minden értelemben, és nem azért, mert itt biztos lehetek benne, hogy a fizetésem minden hónap első napjaiban a számlámon lesz. Nem azért, mert itt nem éhbérért robotolok és nem kell három állást vállalnom ahhoz, hogy megéljek. Nem azért, mert itt a főnökök segítőkészek, emberségesek, mert itt az egyénre való odafigyelés fontos. Nem azért, mert itt a gyerekeimnek van jövője, és ehhez nem kell kockás ingben suliba mennie. Nem is azért, mert kalandvágyó és nyughatatlan természetem van