Kislány. Nem volt meglepetés, amikor a doktornő áhítattal megsúgta a Titkot. Megmosolyogta, sosem gondolt másként ő sem a mi gyermekünkre.

Egyébként Ficánka már most igazi Nő. Az ultrahang során mindenkit levett a lábáról különleges humorával, lényének finomságával, pedig még van ideje megszületni, bőven. Elfogult szülők vagyunk bizonyára –  de ez így is van rendjén. Olvadozunk a gyermekünk sejthető vonalainak láttán; egy-egy komolyabb rúgás pedig felér a mennybe-menetellel. Immár napi szinten megy a mesélés, a zenehallgatás, a kommunikáció pedig első pillanattól természetes vele. Mi vagyunk az a csapat, akik minden fontosat – és néha kevésbé fontosat – megbeszélünk egymással. Van válasz is – és ha nem érthető, csak az anyai szűklátókörűség okozhatja 🙂 . Kislányunk – ha rajtunk múlik -, nem felkészületlenül érkezik majd a világba. Világszeretetre, önelfogadásra és önvédelemre neveljük tudatosan – mert ezt bizony sejtjeiben kell hordoznia egy ártatlan tekintetű, ifjú hölgynek ahhoz, hogy boldog lehessen, és biztonságban érezhesse magát. Már most mesélünk neki az élet sokszínűségéről, és arról – a Papa erről különösen sokat -, hogy bárkivé válhat, nem kell megfelelnie semmilyen külső elvárásnak. Mindenhogyan gyönyörű lesz – egyediségével, megismételhetetlenségével, a benne áramló ÉLETTEL.  AZ UTÁNOZHATATLAN FICÁNKA!

Hihetetlen, de igaz – csak a 20. század “újítása” annak a ténynek az elfogadása, hogy a Pocaklakóval igenis lehetséges a kölcsönös kommunikáció. Lelki köldökzsinór van közöttünk, amely szabadon áramoltatja az érzelmeket, a különböző, fejlődéshez elengedhetetlen információkat. Amit az Anya megél – abból táplálkozik a Gyermek, legyen szó fizikai, vagy érzelmi-mentális “falatokról”. Az anyaméhben eltöltött időszak élményei erős hatással vannak a későbbi ÉLETRE, emlékezetünk őrzi a szimbiózis hozadékait.

A mi esetünkben izgalmas megfigyelni: ha lágy, finom zene szól, a mi Kislányunk azonnal örömtáncba kezd, míg a kemény, sokkoló hanghatásokra elbújik, meg se rezzen, igyekszik minél észrevétlenebb maradni. Az első ultrahang során – még csak tizenhárom hetes volt -, vad integetéssel üdvözölte szüleit, máskor meg – alig később –  pajkos mosollyal rejtette akkor már látható nemiségét, egy vad, szédült tánc kíséretében. Huncutkodik első pillanattól –  úgy tűnik, a teljes női viselkedéspaletta máris rendelkezésére áll. Flörtöl a szüleivel – ez van! Immár bizonyított tény, hogy az anya hangulatai, megélt érzései a magzathoz is tapasztalatként érkeznek. Ezért is fontos, hogy igyekezzünk minél harmonikusabban megélni az “áldott állapot” időszakát, előtérbe helyezve a gyermek pozitív irányú fejlődését. Aztán persze az ember lánya ráébred – ez nem mindig könnyű, sőt. Lesznek kihívások, stresszhatások, feltörő zokogások, amelyeket első megközelítésben talán bűntudattal kísérünk – de nem ez a tudatos hozzáállás.

Azt éreztem meg, miközben küzdöttek bennem a felelősség és a kimerültség csápjai – hogy a legfontosabb: őszintének maradni, felvállalni, hogy lehet időnként nehéz, persze, de bármikor dönthetünk a talpra állás mellett. És ha erről mesélek Neki, érzem, megnyugszik. A mesék titka is ez – azt sugallják: GYŐZHETÜNK!, akkor is, ha látszólag épp ellenünk fordul a világ.

Hogyan zajlanak a mindennapok? Egyre több relaxációval, meditációval, pocak-beszélgetéssel, érintéssel, időnként puszi-túladagolással, meséléssel, zenéléssel és – nagyon fontos! – szívből jövő kacagással! Ez utóbbira a legéberebb a kedves – sem a csoki, sem a szülők kétségbeesetten jóízű tangózása az ultrahang során nem olyan inspiráló számára, mint a mama öröme, ezt már megtapasztaltuk. Nagyon támogató az anyai önszeretet tekintetében is a Kicsi Lány. Máris nevel minket, gyarló szülőket – egy folyton ragyogóbb jelenlét felvállalására. Köszönjük, Ficánka – ajándék vagy nekünk.  

Forrás: mese.fenyhordozok