Ha az emberek csendben maradnának, automatikusan elkezdene működni az agyuk.

Természetesen nem arról van szó, hogy alapvetően nem használjuk az agyunkat, hanem sokkal inkább arról, hogy nem akarjuk használni. Tekintettel arra, hogy emberek vagyunk, rendelkezünk problémákkal. Régi sérelmekkel, megoldatlan helyzetekkel, fájdalommal, melyekkel nem akarunk foglalkozni, mert nem esne jól, ha gondolkodnánk rajtuk, így rettegünk a csendtől. Amint úgy alakul, hogy magányunkban ránk telepszik a némaság, azonnal bekapcsoljuk a tévét, a rádiót, a kedvenc zenénket, felhívunk valakit, üzenetet írunk, közösségi, vagy híroldalakat böngészünk, és sajnos olyanok is akadnak, akik alkohol vagy drog után nyúlnak.

A zaj nem a fülünknek, hanem az elménknek kell, hogy véletlenül se jussanak eszünkbe a problémáink, hiszen azok fájdalmat okoznak, eszünkbe idézik, hogy nem tökéletes az életünk, rossz a munkahelyünk, a párkapcsolatunk, nem úgy élünk, ahogy szeretnénk, úgyhogy, amint lehet, eltereljük a figyelmünket.

Mindenkinek szíve joga úgy cselekedni, ahogy neki kényelmes, ám az biztos, hogy ha “nem használjuk” az agyunkat, azzal önmagunkat akadályozzuk a továbblépésben. Az életünk megreked, a problémák feldolgozatlanul, megoldatlanul maradnak, mi pedig csak toporgunk egy helyben körbe-körbe, miközben a körülményekre fogunk mindent.

Elkeserítő a hír, de az a helyzet, hogy másképpen nem fogjuk tudni rendbe hozni az életünket, csakis úgy, ha leülünk egy sarokba, és minden zajt nélkülözve elkezdünk gondolkodni. Sorra vesszük a problémákat, és megkeressük azok megoldásait. A fájdalmas emlékeket hagyjuk fájni, majd elbúcsúzunk tőlük, hiszen egyáltalán nincs szükségünk rájuk.

Szembe kell néznünk a szörnyeinkkel, mert helyettünk senki más nem fogja legyőzni őket, ehhez pedig csendre, és befelé figyelésre van szükség. Ez egyáltalán nem könnyű, de ahhoz, hogy boldog és teljes életet tudjunk élni, le kell számolnunk a démonjainkkal.

Kiemelt kép: pixabay.com