Lóerők, nők, fegyverek, cipők.

Megígértem magamnak, hogy ez egy ütős és velős anyag lesz. Soha nem írtam még ilyen mélységekben könyvről, ám gyakorló autóbolondként erre a lehetőségre nem mondhattam nemet. Ebben az évben, amikor az álmok még inkább színesebbnek tűntek a valóságnál, jó volt kicsit elmerülni Kucsora Zsolt történetében, ami egyfajta átmenet a saját tapasztalatok, a tuningautós szubkultúra, na meg a klasszikus akciófilmek között, annyira ügyesen lavírozva a megtörtént és az elképzelt események között, hogy szinte minden szavát elhihetjük. De csak szinte!

Amikor ezt a cikket elkezdtem, épp egy korty Jack volt előttem az asztalon, a forgószékemben hátradőlve pedig ünnepi hangulat szállt meg, főképp azért, mert tizenkét napnyi szerviz után végre átvehettem a ’90-es Celicámat. Ha megőrülsz az autókért és történetesen volt is lehetőséged megvenni a kedvencedet (értsd: nem egy 80 milliós Lambóra csorgatod a nyáladat), akkor nem létezik annál rosszabb érzés, mint amikor tudod, hogy nincs a birtokodban. Ennél már csak az nehezebb, mikor már egészen elérhető közelségűnek tűnik álmaid négykerekűje, de még fiatal/csóró vagy hozzá, korlátozott lehetőségekkel. Na, ilyenkor kell elővenni a kitartást, rálasszózni a vágyott autó visszapillantójára, és addig húzni magad a porban, míg el nem éred a kilincsét. A sztori alapján így lehetett Zsoltnál is, az eperföldön hajlongó, ülepes asszonyságok és a hajón ledolgozott műszakok között, két szemeteszsák kicipelése alatt. Aztán ha egy biznisz beindul…

Nem mondom, a Christine-hez kell egyfajta hangulat, amit jobb, ha még az elején átkapcsolsz magadban. Amikor ezt a könyvet a kezedbe veszed, nem érdemes a világ dolgain aggódni (ebből amúgy is kaptunk eleget idén), ellenben egy kis önző és magabiztos kedélyállapot a profán világ gyönyöreivel vegyítve igazán jól jöhet! Őszinte könyv, régi barátokkal, nagy szerelemmel, ádáz főellenséggel, fiatal feltörekvőkkel és néhol ütnivaló hülyékkel – mely nem finomkodik, hanem belemegy az őrültségekbe, kisebb-nagyobb konfliktusokba.

Kimondottan autós kalandsztori, felvidéki lazasággal, amivel így, ebben a formájában még nem igazán volt lehetőségem találkozni. Arra persze már a hátlapon felhívják a figyelmet, hogy szókimondó szövegre számíthatunk, ám engem már csak azért sem zavart túlzottan, mert ez a történet egyszerűen nem íródhatott szépirodalmi stílusban, barokkos körmondatokkal. Ha valaki szereti a technikát, a képtelen (pizzériatulajból titkosszolgálati ügybe keveredő főhős) történeteket, ráadásul olyan ellentmondást nem tűrően üldözi az álmait, mint Kucsi, annak érdemes kezébe venne a borítóján bosozoku kipufogóval, kaján vigyorral pózoló Mitsubishi Eclipse-et ábrázoló könyvet.

“Eclipse – Christine, avagy egy autóverseny története” – ez a becses címe, nekem csak Christine volt

Idéznék egy kedvenc részletet is belőle:

„…a vétel után voltak rossz pillanataim, meg persze irigyeim is. Nem mindenkinek tetszett, hogy egy eszméletlenül csinos kupéba szállok be nap mint nap. Egyszer például, amikor kigurultam egy üdítőre a helyi bisztróba, a bárból kifelé jövet szörnyű látvány fogadott: le volt köpve az Eclipse. A tetején és a kilincs körül is. Majdnem elbőgtem magam. Nagyon friss volt még a hajón végigélt szenvedés, ezért érzékenyebb voltam, mint egy jól nevelt lány. Rosszul esett az is, amikor visszahallottam, hogy az eszemet játszom. Nem értettem. Miért is játszottam volna? Azért, mert minden vágyam egy szép sportkocsi volt? Miért fáj ez bárkinek is? De a helyiek nem örültek velem együtt, annál inkább irigykedtek. A családomon kívül senki nem mutatta ki, mennyire büszkék rám, hogy elértem a célomat. Sok idő telt el, mire megszokták, hogy Zolikának igenis szép autója van, és ettől még nem seggfej.”

A regény második része amúgy legalább ennyire meghökkentő, Kucsi a NASCAR-ra készül, vérbeli amcsi vasak társaságát élvezve, de azért persze a világ másik felében egy balatoni történetszál is felkavarja az amúgy sem nyugodt kedélyeket.

Köszönjük a dedikált példányt Kucsora Zsoltnak!

Fotók: Russel Jobs Photography | PixelKontakt