Gondolták volna, hogy tőlünk 8600 km-re keletre, egy kínai sziget bevásárlóközpontjában magyar étterem várja az éhes kínaiakat? A Lánchíd panorámája és hamisítatlan magyar ízek exkluzív környezetben várják a vendégeket.

„Magyar étterem elsősorban, de európai konyhát viszünk. A gulyás, a halászlé, a pörköltek és a cigánypecsenye mellett van pizza a kemencéből, lasagne és tiramisu, mert a tulajdonosok Itália iránti szerelmüket is szerették volna viszontlátni az étlapon, és az itteniek kedvelik a tésztát.  A fő attrakciónk a lávakövön sült hús, amit a vendég előtt, a szeme láttára sütünk meg, vagy megsütheti ő maga is.” – meséli Jojo séf, aki három éve él Kínában, azóta főz az ittenieknek.

Jojo séf a nevét is a kínaiaktól kapta. Azt, hogy Bihari György, nem elolvasni, de kimondani sem tudták. (A magyarországi kínaiaknak is legtöbbször van egy választott magyar nevük.) Már iskolás korától kezdve mindvégig megszállottan dolgozott. Először csak kíváncsiságból, majd már szenvedélyből. A kistarcsai Nosztalgia Étterem séfjeként azonban többre vágyott. Amerika felé kacsingatott, majd egy szép napon az egyik kínai vendég – mert a hazai kínaiak egymásnak adták a kilincset az étteremben – odalépett hozzá: volna-e kedve Kínában főzni ugyanezt? György, nem csak gasztronómiai ihletet, de némi kalandvágyat örökölt szüleitől: édesapja német népzenét játszik a Las Vegasi Hofbräuhausban, magyarként, édesanyja pedig elismert szakácskönyvszerző német nyelvterületen, szintén magyarként. Ő sem habozott sokáig. Néhány hónap elteltével már üzemelt is Venzhouban az első étterem.

A kínaiak azonban nem tétlenkedtek, álmodtak egy még szebbet, elegánsabbat, így nyitott meg 2015. nyarán az LFV „Love For Vulcano” Restaurant Hsziamenben.

Hsziamen Sanghai és Hongkong közt félúton, a Taivani öbölben található sziget. Kínai viszonylatban kisváros a maga 4 milliós lakosságával. Nekünk elképesztő metropolisz, amúgy Kína egyik legélhetőbb és legzöldebb városa, nevezik „Kína Monte Carlo”-jának is.

„Meg kellett ismernem a kínai szokásokat, az itteni ízlést, hogy mit fogadnának szívesen. Több étel nem volt az ínyükre, például a lecsó. Pedig van hasonló ételük, ami elképzelhetetlenül csípős – én nem szeretem, mert mar. Ők rizzsel eszik, imádják. De a gulyás, a halászlé nagy kedvenc. Nem volt egyszerű beszerezni a nyersanyagokat sem. Más a fűszerkínálat, így van, ami minden hónapban Magyarországról érkezik. Másként bontják a sertést, időbe telt, míg a beszállítóval megértettük egymást, mit, hogyan szeretnék. Ahogy ők sem, a személyzet sem beszél a kínain kívül más nyelvet – én meg a kínait még csak alapfokon. A konyhanyelvben (szó szerint!) azért már nem tudnak eladni.”

„Meg kellett tanulnom több itteni tradíciót, amiktől nekünk sem lehet eltérni. Mert az igaz, hogy ez egy európai, magyar étterem, ahol kést és villát adunk, de vannak hagyományok, amikhez ragaszkodnak.  Ha a vendég leül, máris hoznak neki vizet, langyos, citromos vizet, inni. Nekünk szokatlan, de itt nem isznak hideg vizet, és nem arra mennek, hogy minél nagyobb legyen az italfogyasztás. A víz, az jár. Nincs szabott rendje sem az ételsornak. Ahogy elkészülnek az ételek, visszük ki, és úgy fogyasztják, mint a hagyományos kínai étkezésnél: ebből is egy kicsit, abból is egy keveset. Mindenki eszik mindenből, ami az asztalon van. A terítékek mellé jár egy nedves kéztörlő és nagy, puha textilszalvéta is. A tányérokat mindig tálcán viszik ki. Olykor én is felszolgálok illusztris vendégeknek, és tátott szájjal nézik még most is, amikor 4-5 tányérral a kezemben jelenek meg. Ez itt csodaszámba megy.”

Az étterem elegáns, minden részlete aprólékosan kidolgozva. Gyönyörű csillárok, nemes burkolatok, a bejáratnál a Lánchíd képe és magyar-kínai zászló fogadja a betérőt. A Lánchídnál szinte mindenki szelfizik, akár eszik, akár nem. Egy „magyar asztal” mutatja be a magyar borokat, fűszereket, amiket szívesen visznek magukkal a vendégek. Karácsonykor mézeskalácsház, szaloncukor és várta a vendégeket, a menüben pedig töltött káposzta is szerepelt – savanyú káposztából természetesen.

A szakácsok kabátját magyar címer díszíti, mert a tulajdonosoknak nem csak fontos kereskedelmi partnerük Magyarország, de második otthonuk is. Ahogy Györgynek most már Kína, ahol tradicionális ízekkel ismerteti meg a kínaiakat, akik közül alig valaki tudott eddig erről a kis országról.

„8600 km távolságból nézve egészen más a világ. Magyarország olyan picike, kisebb, mint ez egész Fucsien tartomány. A kínaiak történelem és földrajz ismereteiben elő se kerül Magyarország – de mit tudunk mi Kínáról? Vannak viszont szép számmal, akik szoros kereskedelmi és baráti kapcsolatot tartanak fenn hazánkkal több, mint 20 éve. Ők szívesen és sokszor jönnek vacsorázni ide, hozzánk. Van, aki úgy érkezik, hogy Magyarországon járt, és Budapesten ajánlották neki barátai, hogy Hsziamenben ki ne hagyja az éttermünket. Sokszor fordul elő, hogy a nagy asztalnál tucatnyi kínai ül, gulyást és cigánypecsenyét esznek, kínai feliratú villányi bort isznak és mindannyian „kicsi beszél magyar”. Ez egy különleges hely ezen a szigeten, Európa ízeinek esszenciája magyar köntösbe bujtatva.”