Már nem bírjuk a terhelést | Pannonmagazin
Újratervezés

Már nem bírjuk a terhelést

Kokain az asztalon. Kocsi kulcsok lógnak a zsebekből. Az autópályákon száguldoznak. élhető Földeket kutatnak, idegen civilizációkat várnak. Gyárakat emelnek a magasba. Sorsokat rombolnak. Buliznak. Tombolnak. Ármánykodnak. Panaszkodnak… Felgyorsulnak. Vegyszerekkel, idegmérgekkel etetnek-altatnak. Imádkoznak. Kirabolnak. Hazudnak. Irányítanak. Kiszolgáltatják magukat… A villanykörte 1000 órát sem ég már, s a harisnya két szeretkezés között elszakad.

Az emberiséget vizsgálni olyan, mint időben utazni. Megérkezni egy korba pár pillanatra, aztán átugrani másokba utána, s visszaérkezni a mostaniba, merengeni a következményeken, és azokon a dolgokon, melyek ismeretlenül is újító erőként sejlenek fel. Valahogy nem látjuk az egészet, csak a töredékeket.

Ezek a robosztus betonépületek nehezen tűnnek el, visszahatnak a lélekre. Harsány színű családi házakat húznak fel, hisz vágynak a melegebb, barátságosabb hétköznapokra benne, míg a változás folyamata kissé megfoghatatlan az irányát tekintve. Olykor bizonytalan, hogy belülről kifelé, vagy esetleg fordított útvonalon halad hátra, vagy előre.

Mindenesetre semmi szégyellni való nem akad az ilyen, vagy hasonló gondolatmenetben, hisz használati utasítást a válaszkereséshez nem adtak senkinek sem. De mentségünkre kisebb-nagyobb sikerekkel mindig nekifutunk a valóságfelfedésnek, ilyen-olyan minőségekben, és hagyunk egy üzenetet magunk után az emberiségnek. S az utókor majd csak tovább rendezi ezt. Tudatos, vagy ugyancsak tudattalan szinten.

És hogy miről is beszélek?

Mikor olyan helyre tévedek, ahol alkoholtól mámoros állapotban borulnak egymásra az emberek új s egyben fejetlen szerelmet, vagy megcsalást keresve, vagy mikor azt látom, hogy vezetés közben nem adják meg egymásnak az elsőbbséget, csak mutogatnak-kiabálnak, vagy amikor azt látom, hogy idegesen addig ülnek a számítógép előtt, míg ki nem buknak, míg a munka miatt el nem válnak, vagy mikor azt látom, hogy a fiatalok 3-4 év helyett 6-7 évet tanulnak, s szó szerint visszaélnek a szüleik bizalmával, vagy, amikor azt látom, hogy a jóság kis és szűk körökre szorítkozik, akkor nem nagyon tudok egész emberiséget működtető elvekben gondolkodni. És igaz ez a hatalomgyakorló társadalmakra is. Csak az a kérdés, hogy beleszületés, vagy döntésalapú partnerség-e. Hogy tudatos, vagy tudattalan voksolás mindez. Esetleg továbbra is azt hisszük, hogy az individuum, mint önálló lény létezik, s senki sem kell, aki az arcunkat visszatükrözi.

Néhány antropológus készített egy játékot egy afrikai törzs gyermekeinek. Letettek egy gyümölcsös kosarat egy fa tövébe, és azt mondták a kis embereknek, hogy szaladjanak érte. Ők megfogták egymás kezét és futni kezdtek. A szakemberek elcsodálkoztak, hogy mégis hová tűnt a versenyszellem, és mikor megkérdezték őket, azt felelték: „Vagyok, mert vagyunk. Hogyan lehetnénk boldogok, ha bármelyikünk is szomorú?”… Megható történet, gondoljuk mi sokan ebben a világban, ahol nem a közös halnak örülünk, a napfénynek, s a napi termésnek, hanem eszmékért harcolunk, amik végtére is nem sírnak velünk, s nem is örülnek. A minták szerint építkezünk fel. De egy egyszerű példával hozok egy ellenérvet. Ha egy párkapcsolatban 70% a kínlódás, féltékenység, szabadságvesztés és alárendelődés, míg 30% a boldogság, akkor felbomlik a kapcsolatfenntartó, egészséges arány. S ha van lelki, mentális és fizikális testünk, akkor a mintákkal háromfelé kell, hogy gazdálkodjunk, és fontos az arány. Ahhoz, hogy ez ne boruljon fel, minket és a környezetünket tekintve, gondolkodnunk kell.

Be kell látnunk, hogy a kokain az asztalon végtére is nem a kikapcsolódást szolgálja, s a zsebekből kilógó kocsi kulcs sem hozza meg az önzetlen szerelmet. Földeket kutatnak, idegen civilizációkat várnak. Igen Gyárakat emelnek a magasba. Sorsokat rombolnak. Buliznak. Tombolnak. Ármánykodnak. Panaszkodnak… Felgyorsultak. Vegyszerekkel, idegmérgekkel etetnek-altatnak. Kirabolnak. Hazudnak. Irányítanak. És egyesek mindennek kiszolgáltatják magukat… Igen. Ez mind igaz. A villanykörte sem ég már 2000 órát, és a harisnya sem alkalmas már autóvontatásra, de maradt még nekünk egyetlen dolog, amivel mindent átírhatunk.

Mégpedig az, hogy a tudatunk termékei vagyunk. S ha a képességeink összeadódnak, létrejön az egyensúly. Persze csak, ha akarjuk. Ha akarjuk, hogy legyen még energiaforrásunk, hogy legyen még termőföldünk, legyen még hazánk, legyen még otthonunk. Egy olyan hely, ahol a Föld eltartó képessége még könnyedséggel tűri a terhelést és fogyasztást.

 

Megosztás:
weboldal készítésONMEDIAWEB