Eleve tudták, nagyon is tudták, hiszen ezért vásárolták fel jó előre nemcsak a foci EB kizárólagos közvetítési jogait, hanem az olimpiáét is. Ezért létesítettek a meglévő öt-hat sportcsatorna mellé még egy századikat is. Tudták, hogy egyébként senki sem kíváncsi rájuk, tudták, hogy mostanában nem lesz más választásom, mert két héten át állandóan őket kell néznem és hallgatnom: És akár szeretem, akár nem, kénytelen leszek naponta tucat számra elszenvedni a tömény néphülyítés legprimitívebb színvonalú termékeit. Pontosan úgy viselkednek, mint a sunyi, gonosz pultoslány a közeli boltban, amikor a felvágott használhatatlan, ám jó vastag végét gyorsan bedugja a levágott szeletek közepébe. Ő is tudja, hogy szemérmetlenül vág át, de azt már nem akarja tudni, hogy legközelebb majd a másik boltba megyek.Szóval, hogy is van ez? Eleinte még álságosan – udvariaskodást színlelve- megkérdezgették: “Van egy perce..?” – Tudták, hogy úgy sem tudok válaszolni, s már kaptam is számolatlanul a sok-sok ehetetlen szalámivéget. Talán büntetésből, mert három nap után illett volna már név szerint is ismernem a leendő és fenyegetően közeledő líbiai bevándorlókat, mind az egymilliót. S szégyellhettem volna magam a miatt is, hogy nem mentem még el Brüsszelbe, hogy nyomatékot adjak a felháborodásomnak – leginkább gyalog, hogy világos nyomatékot adjak a felháborodásomnak.Egy idő után már a színlelt udvariasság is elmaradt, csak jöttek-jöttek a percek, a politikai pornográfiára figyelmeztető tiltókarikáival, az egyperces körökkel. A negyedik naptól a tehetetlenséget elűzendően azzal kezdtem szórakozni, hogy – ha már úgy is olimpia van – akkor legyőzöm őket. Legalább itthon… Egy perccel korábban elkezdtem gyártani a híreket, mint a köztévé, ilyesféléket: egy afgán menekült egy délnorvég étterem konyhájában megkéselt egy bárányt, de az áldozat még idejében megfőtt. A magyar kormány gondoskodásának köszönhetően a balatonrémálomi favágók plusz húszmilliárdos éjszakai támogatáshoz jutnak – 2024 után. Egy aggódó kormányzati biztonságpolitikai szakértő a stúdióban elmondta, hogy mennyit olvadna a Sarki Jégtakaró, ha nem lennénk elegen az októberi népszavazáson stb. Nagyon ritkán tévedtem, legfeljebb a pontos sorrendet nem sikerült eltalálnom. Ezen a ponton hosszú tanulmányokat lehetne írni legalább háromféle, nagyon is ide kívánkozó szerepfelfogásról. 1. Arról, hogy mit is gondolnak magukról azok, akik ezt az egész politikai- és médianagyüzemet irányítják? 2. Arról, hogy mit is gondolnak rólunk, a nézők/állampolgárok millióiról? (Minek néznek bennünket?) 3. S arról, hogy mit gondolnak magukról azok, akik ezt az egész, álságos komédiát hivatásszerűen végigcsinálták? Pillanatnyilag beérem azzal is, hogy e legutolsó szemponthoz némi kiindulópontot nyújtsak:Néha eltűnődtem: mi lenne, ha ez az egyperces beharangozó a következőképpen szólt volna: “Kedves nézőink! Tudjuk, hogy végtelenül pofátlan dolog ez a leplezetlen árukapcsolás, amit Önökkel művelünk! De értsenek meg bennünket is. Nem értünk semmihez sem, és minket kizárólag azért alkalmaznak, hogy az Önök megállás nélküli hülyítésével próbálkozzunk. Tudjuk, hogy olimpia nélkül eszükbe nem jutna minket nézni, ezért a főnökeink szerint ez az egyetlen esély arra, hogy e két hét alatt lehetőleg annyi, de annyi baromságot zúdítsunk Önökre, amelynek a hatása kitarthat esetleg a következő választásokig is. Mi sem hisszük mindezt el, s csak abban bízunk, hogy az olimpiai után gyorsan elfeledik majd nemcsak a híreket, hanem a mi nevünket, az arcunkat, még a hangunkat is. Ha otthon lennénk, akkor mi sem néznénk magunkat.”S e bevezető után már el is maradhatnának a hírek.