Szakállas történetek | Pannonmagazin

Mottó:

– Nagyapa, te is voltál ovis?

– Persze hogy voltam, Pistike.

– És nem röhögött ki a többi kisgyerek a nagy szakállad miatt?

Alább olvasható dolgozatunk szőrszálhasogató pontosságú megállapításait oly sziklába vésett nevek erősítik, mint Szophoklész és Homérosz, Michelangelo és Leonardo da Vinci, Cervantes és Jules Verne, Demis Roussos és Luciano Pavarotti. Természetesen a hazai szikla – mondjuk Szent Istvántól IV. Bélán és Madách Imrén át Iványi Gáborig – szintén telve a nevekkel…

Gondoljunk csupán a magyar reformkorra! Széchenyi és Wesselényi, Batthyány és (a szakálldivatot teremtő) Kossuth. Az aradi tábornokok mindegyike viselt bajuszt, s közülük heten szakállt is növesztettek. De a szakállasok táborának hírnevét öregbítette Jókai Mór és báró Kemény Zsigmond, vagy a festészet nagyjai közül Munkácsy Mihály és Barcsay Jenő is.

(Anonymus ellenben mindmáig sikeresen megőrizte arcszőrzetének titkát. Igaz persze az is, hogy vele ellentétben Rákosi Mátyás viszont nem sokat szőrözött.)

Nos, a fentiek ürügyén idézünk föl néhány szakállas történetet…

Egy ókori szakállas

Ha az i. e. 5. században már dívott volna Athénban a közvélemény-kutatás (Szondipszosz!), a hellén politikusok havi népszerűségi listájának első helye hosszú esztendőkön át minden bizonnyal Periklész bérleménye. Bár magánéletéről – meglehetős szakállán kívül – vajmi keveset tudunk, közéleti-politikai működéséről annál többet. Szokás őt a demokrácia atyjának tekinteni, ugyanis az ő nevéhez kapcsolhatók mindazok a reformok, amelyek oly emlékezetessé tették a vezetése alatt megvalósuló államformát a későbbi korok számára.

Érdekesség, hogy Periklész származása, sőt hétköznapi magatartása, viselkedése alapján ezerszer inkább tűnt arisztokratának, semmint a nép egyszerű (demokrata) fiának. Nem szívesen érintkezett az athéni polgárokkal, sőt a népgyűlést sem látogatta valami szorgalmasan, s beszédeket is csupán az igazán nagy ünnepek alkalmával tartott. A tőle származó ötleteket és javaslatokat is többnyire a bizalmasai terjesztették elő.

     Plutarkhosz leírásai szerint a haldokló Periklész ágya körül összegyűltek legjobb barátai. Arról beszélgettek, szinte suttogva, hogy milyen nagy ember is ő. Sorra vették életének legnagyobb tetteit, fényes győzelmeit. Abban a hitben voltak, hogy az eszméletlenül fekvő Periklész nem hallja szavaikat. Ő azonban váratlanul megszólalt, s arról beszélt, mily különös, hogy az ő erényeit csupa olyasmi dologban vélik fölfedezni, amelyekben nagyobb része volt a szerencsének. Életének legutolsó szavaival legfőbb érdemének azt tartotta, hogy őmiatta egyetlen athéni polgár sem öltött gyászöltözéket…

Egy szakállas ravaszdi

Köztudomású, hogy a Talmud a teremtett világ valamennyi teremtményével, így a szakáll tincseivel is kimerítően foglalkozik. A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy mivel szabad a szakállat „elrontani” (a szó szerinti fordításban: elpusztítani), azaz megengedhető-e ehhez bármilyen eszköz használata.

Ne feledjük, Mózes harmadik könyvének tiltó sorait: „Ne nyírjanak kopaszságot a fejükön, szakálluk szélét le ne messék, és a testükbe vágásokat ne vágjanak”.

     Az évszázados hitvita eredménye: késsel tilos a szakáll széleit és sarkait nyírni, ellenben ollóval vagy csipesszel szabad. Így tehát a Tóra már egyedül a szakáll késsel történő eltávolítását tiltja. A gyakorlati elv szerint csupán az egy vágóélű szerszám használata tilos. (Akkoriban a villanyborotva még nem bonyolította a helyzetet.) Az olló mellett egyedül valamiféle kémiai módszer alkalmazása maradt azok számára, akik a teljes szakálluktól szabadulni szerettek volna. E kémiai szer összetétele a prágai Salamon Landau 1811-ben kiadott responsumában található meg.

     Salamon részletesen leírja a javasolt megoldást: meszet és kőport őröljünk finomra, majd víz hozzáadásával gyúrjuk habarccsá. E vakolatszerű anyagot kenjük arcszőrzetünkre, s várjuk meg türelmesen, míg amaz leégeti szakállunkat. Végül orcánkat egy fadarabbal vagy csontból készült eszközzel kell az ott ragadt szőrszálaktól megtisztítanunk.

     További eldöntendő kérdés: megengedhető-e habkövet használni, vagyis a szőrt habkővel legyalulni az arcbőrről.

     Landau egyedül saját módszerét tartja elfogadhatónak, mivel szerinte a habkő is egyfajta kés, ami felületének élességével vágja le a szakállat, tehát használata mindenképpen borotválkozásnak számít, s így a Tóra tiltása alá esik.

A szakállas bölcs

Eötvös Lóránd egyetemi szigorlatai nevezetesek voltak kedélyes hangulatukról, olyannyira, hogy a korabeli diákzsargon méltán nevezte e vizsgákat „enyhületeknek”.

A világhírű fizikus szerette a kérdéseit indirekt formában föltenni, s így vezetni diákjait a helyes irányba. Történt egyszer, hogy a szigorlat témája a villamosság volt, ám a soron következő hallgató mindenről beszélt, csak éppen magáról a villamosságról nem. Eötvös professzor megpróbált eljutni legalább a „villamos” szó kimondatásáig. Imigyen:

     – Hol lakik maga?

A diák gyanútlanul felelte:

– Újpesten.

– És hogyan szokott onnan az előadásokra bejönni?

– Gyalog.

– Khm, tehát gyalog… Rendben. De, tegyük fel, zuhog az eső, vagy reggel

elaludt, és gyalogosan elkésne. Akkor mivel jön?

– Leintek egy konflist.

– Tegyük föl, nincs pénze konflisra.

– Akkor szaladok.

– Ejha!… Amikor maga Újpestről begyalogol a Múzeum körútra, útközben gyakran hallania kell valamiféle csöngetést. Nos, mi az, ami csönget?

– A szemetes.

– Jó, a szemetes. De ha a megérzésem nem csal, uraságod másféle csöngetést is szokott hallani… Mi csönget még?

– A mentő.

– Helyes, kitűnő a válasz, a mentő. De hát még?

– Az olasz cukrász a triciklijével.

Ekkor Eötvös professzor elmosolyodott, s a nagy tudósok emberszerető jóindulatával így szólt:

– Nos, látom, hogy a villamosságról nem akar beszélni. Hát majd kérdezek én valami mást.

És a megkönnyebbült diákot, aki az újabb kérdésekre jól megfelelt, átengedte a szigorlaton.

A Kékszakállú

Bartók egyfelvonásos remekében maga a színpadi történés valójában két síkon, a látható valóság és a gondolat elvont, fogalmi szintjén zajlik. A közvetlenül érzékelhető esemény már-már egyszerűnek mondható, s mindvégig jól követhető: a Kékszakállú új asszonyt hoz a házhoz, s megmutatja neki a palotát. Az ódon, rideg falak között, a palota előcsarnokában hét lezárt ajtó található. A Kékszakállú egyetlen dolgot kér Judittól, hogy ne kutassa az ő múltját.

     Judit azonban, aki mindent és mindenkit elhagyott a szeretett férfiért, sorra nyitja az ajtókat. Az első mögött véres folyam tárul a szeme elé, ez a kínzókamra. A második szobában töméntelen harci eszközt talál, ez a fegyvertár. Majd a kincstárba jut, ahol a legszebb ékszerek vértől piroslanak. A negyedik ajtó mögött föltárul a palota virágillattól terhes gyönyörű kertje, az ötödik mögött a Kékszakállú birodalmát pillantja meg. A hatodik ajtó kinyitásakor könnyek törnek elő, ez a könnyek tava.

     A Kékszakállú egyre kétségbeesettebben kérleli Juditot, hogy ne nyitogassa tovább az ajtókat. Ám amaz nem hallgat rá, s feltárul a hetedik ajtó, és sorra előjönnek a régi asszonyok…

     Ők hárman gyűjtötték a kincseket, ők hárman gondozták a kertet és magát a birodalmat. S ők hárman képviselnek egy-egy napszakot is. Az egykori asszonyok lassan maguk közé zárják Juditot, aki most már végleg a hetedik ajtó foglya marad, s így a Kékszakállúra az örök magány vár.

     Az opera gondolatisága sokféleképpen értelmezhető. A múlt asszonyai, s az általuk birtokolt egyes napszakok – a reggel, a délidő és az este – az ifjú, az érett és az öregedő Kékszakállút jelölhetik. De a zeneműből kibontható mindenfajta párkapcsolat alapvető tétele, az egymás minél teljesebb megismerése iránti vágy. Vagy éppenséggel a férfi és a nő örök versengése, a másik feletti hatalomért folytatott harc, s végezetül a körülöttünk lévő világmindenség minél teljesebb befogadására, megértésére irányuló általános emberi törekvés.

Ó, a szakállak ürügyén mennyi mindenkiről szólhattunk volna még! Mohamed prófétáról és Raszputyinról, a Kossuthoz hasonlóan szakálldivatot teremtő Garibaldiról, a két jó barátról, Karl Marxról és Friedrich Engelsről (ne feledjük: Lenin szakálla élt, él és élni fog!), – és természetesen Barcsy Szidóniáról, a boldog békeidők cirkuszban mutogatott szakállas bárónéjáról.

     S az egyébként szégyenszemre csupaszképű krónikás nem is búcsúzhatna másképpen, mint a költő szavait idézve:

Ha van szakterület, szaknyelv és szakember, miért ne lehetne szakállam is?”

 

Walter Béla

 

 

Megosztás:
weboldal készítésONMEDIAWEB