“…szeressed felebarátodat, mint magadat” | Pannonmagazin
Tükörkép

“…szeressed felebarátodat, mint magadat”

Hajnali négykor csipog a telefon, még szerencse, hogy nem teljes hangerőre van állítva. Elvakítja a szememet a fény, ahogy bekapcsolom, mégis tudnom kell, ki küldi hajnalok hajnalán a üzenetet. Családom nagyobbik fele távol él tőlem, ezért soha nem kapcsolom ki a telefont, naná, hogy érnek meglepetések hajnaltájt…

A legfrissebb sms sem teljesen megszokott, ámde az utóbbi időben gyakori. Menekültek érkeznek az átmeneti szállásra, kérik az önkénteseket, hogy akinek ideje van, reggel hatra legyen a helyszínen. Hát rendben, úgysem tudnék már elaludni. Ha nem is villámgyorsan, de kikászálódok az ágyból, fürdőszoba, konyha, kv, balkon, cigi, fürdőszoba – mire úgy ahogy felébredek, ki is világosodik. Magamra húzom a Vöröskeresztes dzsekit. Én mennék még vissza az ágyba, de tudom, hogy várnak rám. Rám is.

Irány az átmeneti szálló. Az autóban ráfagy a kezem a kormánykerékre – vagy fordítva? Ki tudná ezt megállapítani, miközben vacogok a hidegtől, és azzal próbálkozom, hogy a rádióból ordító zene ütemére csattogjanak a fogaim…

Mire kiérek a csarnokhoz, a kollégák már dolgoznak, mosolyogva, jókedvűen, egymással viccelődve. Én is beszállok, egymásnak adogatjuk a műanyag tányérokat, sorban a hosszú asztalra, – Hányan érkeznek ma? – kiabálok a csoport irányítójának. – Nyolcszáz ember van úton!- mondja a mellettem álló kolléga. Tányér, rajta műanyag kés, szalvéta, dobozka sajt, kis csomag vaj, májkrém, két féle dzsem, dobozka Nutella, a két friss zsömlét később tesszük majd mellé. Másik asztalon forr a víz a teához, cukros tasakokat szórnak a mellete lévő fonott kosárba, a hátam mögött két hatalmas edényben melegszik a tej a kakaóhoz. Na ja, a közfelfogással ellentétben az szíriai gyerekek is igen-igen kedvelik a kakaót. Ebben a téli hidegben pedig biztosan jól fog esni nekik a meleg ital. Nyolcszáz tányér és a belevalók előkészítve, tizesével egyensúlyoznak egymás tetején, mindenütt tányérok, én büszkén nézem, hogy egy óra sem kellett hozzá.

Megérkeznek a buszok, néhány rendőr közreműködésével a csarnokba irányítják a fáradt, elcsigázott embereket. Rengeteg család, rendkívül sok gyerek, jórészt tíz év alattiak. Hónapok óta úton vannak. Háborúból jönnek, bombák robbantak mellettük, romok közül menekülnek. Gyerekek. Játszaniuk kellene, ehelyett a szüleikkel együtt kelnek útra az ismeretlenbe, bizonytalanba – a békét keresve. Iskolában kellene lenniük, de ők hajón, buszon utaznak, gyalogolnak kilométereken át. A saját ágyukban kellene aludniuk, mégis idegen országokban összecsukható ágyakon pihennek, egyszerhasználatos takarók alatt melegednek. Az ember azt gondolná, megviseltek, szomorúak, kedvetlenek. De nem, szerencsére csak az első percekben megilletődöttek. A gyerekek lelke viszonylag sokat elbír, könnyen vígasztalódik, alkalmazkodik. Őrzik ők mélyen a sérüléseket, de most, itt az átmeneti szálláson biztonságban érzik magukat, reggel hétkor már szaladgálnak, szélesen mosolyogva kérik az újabb pohár kakaót, újra elszaladnak, egymásnak ütköznek, visonganak – és én hogy örülök ennek! Egy gyerek, ha a felnőttek szerint rosszalkodik, akkor tulajdonképpen jól érzi magát. Sokadik alkalommal látom, mégis újra és újra elönt a szívet melengető érzés – jó, hogy legalább ennyit adhatunk nekik. Egymásra nézünk a többi önkéntes kollégával, ők is mosolyognak. Kiosztjuk a reggelit. Szeretek az első sorban állni ( a második, harmadik sor készíti össze az utánpótlás-tányérokat, zsömlét), a kezükbe adni az élelmet, rájuk mosolyogni, jó reggelt kívánni, hogy érezzék, biztonságban vannak, segítségre számíthatnak tőlünk. Rendkívül fáradtak, mégis a legtöbben hálásan mosolyognak vissza ránk, és ez ennek az egész önkéntes munkának a lényege. Adsz egy mosolyt, és visszakapod, és ez meghatározza, valóban széppé tesz az egész napot, hetet.

Másfél óra alatt megreggelizik az egész tábor. Rendet teszünk az emberek segítségével. Nem szavakkal kommunikálunk, nem értjük őket, ők sem minket, de ha odelépek egy kukához, ami szemmel láthatóan majdnem nagyobb, mint én, azonnal hárman jönnek oda segíteni. A söprűt barna arcú, fekete hajú férfiak veszik ki a kezemből, ők maguk tesznek rendet. Megérkeznek a másik segélyszervezet munkatársai is, összegyűjtik a gyerekeket, játszanak, rajzolnak, festenek – és közben sokat nevetnek. Felejtenek. Mielőtt haza indulnék, elnézem őket az ajtóból. Elgondolkodom, mennyire jó, hogy Európában születtem, és nem háborúban nőttem fel. Hogy soha nem kellett bombáktól, fegyverektől félnem. Hogy nem éheztem. Hogy a gyerekeim iskolába járhatnak és bátran sétálhatnak egyedül az utcán.

Arra gondolok, mennyire jó, hogy itt vagyok, és segíthetek.  És ezzel nem vagyok egyedül, sok-sok önkéntes segít velem együtt a háborúból menekülőknek. Na ja, ez itt Ausztriában természetes, társadalmilag majdhogynem elvárt. Ausztriában ugyanis (hivatalos adat) minden második állampolgárnak van valamilyen önkéntes szervezetben tevékeny tagsága. Az állami hivatalok pedig eszközökkel és anyagiakkal is segítik az önkéntes szervezetek munkáját – így történhet az meg, hogy a több százezer menekültet csak és kizárólag önkéntesek látják el hónapok óta.

Megosztás:
weboldal készítésONMEDIAWEB