A tenger gyümölcsei minden olyan élelmiszerforrás összefoglaló neve, melyet a tenger adhat nekünk – de fogyasztásukkal megkaphatjuk azt a hulladékot is, amit mi adunk a tengereknek.

A Világbank becslése szerint a világ népessége által termelt évi 1,4 milliárd tonna hulladéknak mintegy 10 százaléka műanyag. Ezek egy részét megsemmisítik, vagy újra feldolgozzák, ám nem mért mennyiségük így is visszakerül a környezetbe, és jelentős hányaduk a tengerekben végzi. Egy 2014-es tanulmány szerint (Gyres Intézet) a világ óceánjaiban csaknem 270 000 tonna műanyag lebeg a víz felszínén. Ebben az adatban nincsen benne az a mennyiség, mely a tengerek fenekén rejtőzik. 

Az óceánba került műanyag a napfény, az oxidáció, az áramlatok hatására, valamint az állatok „rágcsálása” révén bomlik, de a folyamatot a hő és a sótartalom is befolyásolhatja.

A legnagyobb mennyiségben az 1-5 mm nagyságú mikroműanyagok úszkálnak a felszínen, de szép számmal megtalálhatók azok a műanyag granulátumok is, melyek a műanyagtermékek gyártásánál alapanyagul szolgálnak.

A műanyagok részei lettek a táplálékláncnak, a tengeri élőlények különböző méretű műanyag hulladékokat fogyasztanak, vagy véletlen lenyelés miatt, vagy azért, mert tápláléknak vélik, összetévesztik a planktonikus élőlényekkel, vagy halikrának hiszik.

A műanyag emésztése során nem csak a kémiai adalékanyagok szivároghatnak ki, hanem a műanyag felszínéhez tapadt mérgező szennyezőanyagok és fémek is, melyek ily módon bekerülnek az állatok belébe és szöveteibe is, mindazon tengeri állatba – kagylókba, halakba – melyeket mi is fogyasztunk.

Bár a kutatók jelenleg nem tudják megmondani, hogy mennyire vagyunk kitéve a műanyag összetevőknek és a környezeti szennyezőanyagoknak, a jelenség minimum aggodalomra ad okot.

Az világos, hogy a műanyag hulladékok minden táplálékszinten kimutathatók, elhullott halakban, bálnákban és madarakban is. Kagylók esetében megfigyelték, hogy néhány mikrométer nagyságú mikroműanyagok 48 napot töltöttek az állat belében és keringési rendszerében, ráadásul erős gyulladást váltottak ki.

A mikroműanyagok önmagukban is veszélyesek kémiai szennyezőanyagok nélkül, mert megváltoztathatják a génkifejeződést, és akár sejthalált is okozhatnak, egyes káros műanyagok – BpA, ftalátok – pedig már kis koncentrációban megzavarják a hormonrendszer működését.

Egyes kutatók szerint a megoldást az jelenthetné, ha biológiai úton gyorsabban lebomló műanyagokat gyártanánk, melyek nem halmozódnak fel az óceánokban, és így az esély is csökken, hogy további szennyezőanyagok tapadjanak rájuk.

Fotó: Diane Groves/freeimages.com