Mi állhat az iráni-szaúdi közeledés mögött?

Közel-Kelet: Mi állhat az iráni-szaúdi közeledés mögött?

A világon nem sok annyira megosztott és konfliktusokkal terhelt régió van, mint a Közel-Kelet kietlen vidéke. Vallások, népek, kultúrák örökké tartó háborúinak kavalkádja teszi a bolygó egyik legveszedelmesebb térségévé.

Földrajzi fekvése – Európa, Ázsia és Afrika hídja – kiemelten fontossá teszi a nagyhatalmak számára is, nem véletlenül zajlik állandósult harc a befolyás megszerzéséért előbb a Szovjetunió és az Egyesült Államok, ma pedig Oroszország, az USA és Kína között.

Elhelyezkedésén túl, számottevő kőolaj és gáz tartalékai, illetve más, rendkívül jól értékesíthető ásványi kincsei is népszerűvé teszik. Nagy katonai és politikai potenciállal rendelkező, ambiciózus középhatalmak uralják Délnyugat-Ázsiát, a köztük dúló vallási, gazdasági, kulturális és politikai rivalizálás pedig még inkább megakadályozza egy európai/dél-amerikai mintán alapuló békésebb együttélés lehetőségének megteremtését. Törökország, Izrael, Szaúd-Arábia és Irán csak a nagyobbak a felsorolásban, akik négyféle elképzelést kívánnak megvalósítani a térségben, természetesen a maguk vezetésével.

A hosszú évtizedek során a Közel-Kelet a regionális háborúskodáson túl globális erők küzdőterévé is változott, itt már a hidegháború alatt is összemérte erejét az Egyesült Államok és az akkori Szovjetunió a világelsőségért zajló küzdelemben. Ma az orosz vezetés legalább akkora ambíciókkal vetette bele magát a térség folyamataiba Irántól Szíriáig, mint elődje, de Amerika esetében sem változtak a tervek. Mindketten keresik a saját céljaiknak megfelelő vezetőket, csoportokat, akiket nyíltan, vagy csak a háttérből támogathatnak a másik „játékosai” ellen. Az orosz, vagy amerikai vezetés számára legfeljebb a térségbeli szereplők változnak, a célok nem. Azonban nem véletlenül tört bele már számtalanszor a bicskájuk a közel-keleti műveletekbe, itt különösen nem egyszerű a szálakat mozgatni, hiszen nagymúltú kultúrákkal, birodalmi tervekkel megáldott népekkel kell dűlőre jutni. Akár a tálibokat, akár a szaúdiakat, akár Iránt, akár Izraelt, vagy a palesztinokat, kurdokat és törököket nézzük, megoldhatatlan konfliktusok tömkelegét jelentik mind az oroszok, mind az amerikaiak számára.

Kína egyre intenzívebb jelenlétével több korábbi elemzésemben foglalkoztam, legutóbb a kínai külügyminiszter közel-keleti látogatása kapcsán:

Mára Peking már papíron is Teherán egyik legszorosabb partnerévé vált számos szférában. A hagyományos kereskedelmi, gazdasági és pénzügyi jelenléten túl katonai és energetikai együttműködések is szorosra fűzték a nagyhatalmi álmokkal ébredt Kínát és a szövetségi segítségre éhes Iránt. Ám Hszi Csin-ping, kínai vezető nem állt meg a Közel-Kelet keleti kapujában, együttműködések sokaságáról állapodott meg Szaúd-Arábiával, az Öböl-menti országokkal és Törökországgal is. Talán a Szovjetunió, majd az Oroszországi Föderáció és az Egyesült Államok sikertelen próbálkozásait a Közel-Kelet meghódítására szeretné sikerre vinni a kínai vezető, hogy ezzel vonuljon be a történelembe a „Középső Birodalom“? Az újabb nagyhatalom megjelenése azonban nem feltétlenül jelenti az egymás ellen harcoló felek tovább aprózódást, sőt akár az erőviszonyok kiegyensúlyozódásához, egyfajta új status quohoz vezethet.

A legfrissebb szaúdi-iráni közeledést sokan az Egyesült Államokhoz kötik, sokan pedig egy önálló folyamatnak a két regionális vezető között. Teljesmértékben megállják ezek az elképzelések a helyüket, ám még egy harmadik lehetőségnek is látom a realitását. A kínai külügyminiszter pár héttel ezelőtt tárgyalt Teheránban, majd Szaúd-Arábiában is a legmagasabb szinteken. Mindenhol jó hangulatú, eredményes megbeszélésekről számoltak be, de ennél több is történt. Iránban aláírták azt a nagysúlyú kínai-iráni együttműködési szerződést, mely magába foglalja az eddigi legszorosabb kooperációt Irán és Kína között, beleértve katonai együttműködéseket is. Mindezek után Rijádban mégis barátként fogadták az ősellenség Iránnal együttműködő kínai külügyi vezetőt.

Ahogy Iránnal is megvan a közös pont (olaj felvásárlás, pénzügyi és gazdasági befektetések), úgy Szaúd-Arábiával is, többek között az emberjogi kérdések. Szaúd-Arábia visszás magatartása fölött ezen a téren eddig szemet hunyt a térségbeli szövetség fontossága miatt Washington, de Biden elnökségével egyre több kritika éri a közel-keleti országot Amerikából és Európából is. Nem véletlen, hogy Rijad ellenezte az amerikai kezdeményezésű ENSZ jelentést, mely elítéli a kínai kormány Hszincsiang tartományban elkövetetett emberjogi vétségeit az ujgurokkal szemben. Ebben hasoncipőben járnak, s nem mellékes, hogy Moszkva sem támogatta az indítványt. Az is lényeges a nemzetközi erőviszonyok alakulását tekintve, hogy Rijad kiáll Peking mellett Hongkong és Tajvan kapcsán is.

A szaúdi koronaherceggel folytatott tárgyalásokat követően a kínai külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy fontosnak tartják egy kollektív biztonsági rendszer kialakítását a régióban, mely segítene a radikalizmus és terrorizmus megakadályozásában, továbbá a járvány utáni gazdaság felélesztésére közös együttműködések létrehozataláról is szó esett. A kínai politika kilépését a közel-keletei porondra jelenthette, amikor Wang Yi javaslatára megállapodtak egy kínai-arab csúcstalálkozó megszervezésében. Vajon Iránnal kapcsolatban születtek-e a háttérben megállapodások a két ország között? Esetleg a Rijad számára pénzügyileg oly fontos kínai olajexporttal tudja Peking sakkban tartani őket és fegyelmezni a partner Teheránnal szemben?

Wang Yi tudatosan a szuverenitás és a nemzeti méltóság tiszteletben tartását hangoztatta teljes közel-keleti körútján, mellyel egyfajta új, mindenek felett álló és megoldást kínáló nagyhatalom képét hozta el az amerikaiakban és oroszokban csalódott népeknek. A multilaterális megközelítések és a multipolaritás megvédésének fontossága különösen megnyerő üzenet a Közel-Kelet sokszínűségét tekintve. Ráadásul Wang Yi arra is igyekezett felhívni új partnerei figyelmét, hogy Washington gyakorlata szemben áll mindezzel, sőt az ENSZ központi szerepére épülő nemzetközi jogi normák betartásával is. Egyelőre még kérdéses, hogy az iszlám világ, azon belül is az arab, török és perzsa világ mennyire találja meg a közös hangot a kínaiakkal, de az elmondható, hogy a kínai pénzügyi és kereskedelmi potenciálok termékeny talajra hullanának a Közel-Kelet térségében is.

Akárki keze is van, vagy nincs a szaúdi-iráni közeledésben, ez kétségtelenül felrázta újra a kedélyeket, bár váratlan eseményekben mindig is bővelkedett a térség. Gondoljunk csak a múlt év történéseire: Ábrahám Egyezmény (Bahrein és az Egyesült Arab Emirátusok hivatalosan is kialakították a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel amerikai közvetítéssel), Katar és Szaúd-Arábia megbékélése, Szaúd-Arábia és Törökország közeledése, izraeli és szaúdi titkos tárgyalások, együttműködések. Az utóbbi eseményekre mind jellemző, hogy a Trump éra támogató keze volt benne a folyamatok megvalósításában, illetve a Biden féle külpolitikától való előzetes félelem.

Trump az amerikai-iráni kapcsolatokat a mélypont alá süllyesztette az Obama féle nukleáris megállapodás felmondásával (Biden BO alelnökeként aktívan részt vett benne), majd a Közel-Kelet Irán-ellenes koalíciójának életre hívásával. Veje, Jared Kushner, aki egyben főtanácsadója is volt, békítette össze a zsidó államot és a szunnita arabokat, hogy egy közös ellenfélre koncentráljanak, mégpedig a síita Iránra. A helyzet Trump bukásával azonban megváltozott, hiszen Biden az irániakkal történő megegyezés mellett kampányolt, mellette pedig egy sor kritikát fogalmazott meg az addig sérthetetlen amerikai szövetséges Izraellel és Szaúd-Arábiával szemben. Előbbit elsősorban a palesztinokkal szembeni bánásmód miatt, utóbbit pedig az emberi jogok terén nem túl demokratikus gyakorlata miatt.

Biden nem állt itt meg, Szaúd-Arábia amerikai támogatását visszavonta a jemeni háborúban, korlátozta a szaúdiakkal a fegyvereladásokat, illetve komoly támadást indított a koronaherceg személye irányába is. Mohammed Bin Salman egyre kevésbé tűnik együttműködő partnernek Washington számára, ezért sokan azt feltételezik, hogy az amerikai kormány próbálja visszavonulásra késztetni. Az mindenesetre bizonyos, hogy Biden egyre intenzívebb konfrontációkat is vállal a térségben szövetségeseivel, így a magát kissé túlpozicionáló török elnökkel, vagy a ténylegesen uralkodó szaúdi trónörökössel. Mindeközben Kína oldalról megelőzve az amerikaiakat szépen besorolt a Közel-Keletért vívott harcba orosz fedezéssel. Moszkva jelentős katonai erővel rendelkezik a térségben – elsősorban Szíriában – ám gazdasági és pénzügyi lehetőségei a befolyás növelésére meglehetősen szerények a kínaiakéhoz képest. Ma itt is, ahogy sok más területen – világűr, Arktisz, Afrika, Dél-Amerika – kiegészíti egymást Moszkva és Peking, bár az egyértelmű, hogy ez az idill köztük véges, nem valószínű, hogy a szimbiózis jegyében fognak élni az idők végeztéig.

Rijad több éves ellenségeskedést, kölcsönös merényleteket és proxy háborúkat követően párbeszédet javasolt Teheránnak, aki ezt örömmel fogadta. „Irán a szomszédunk, minden, amire vágyunk, egy jó és különleges kapcsolat Iránnal!” – mondta Mohammed Bin Salman a szaúdi állami televízióban, majd még meglepőbb kijelentésekkel folytatta: „Nem akarjuk, hogy Irán helyzete nehéz legyen. Éppen ellenkezőleg, azt akarjuk, hogy Irán növekedjen és gyarapodjon!” Erős váltás a korábbi években tapasztaltakhoz képest, vajon mi válthatta ki ezt a megnyilvánulást a mindig magabiztos és keménykezű koronahercegből, aki pár éve még kizártnak nevezte az Iránnal való bárminemű együttműködést? Az iráni válasz sem maradt el a szaúditól, hiszen a külügyminisztérium üdvözölte a „párbeszédorientált megközelítést”, szerintük „Irán és Szaúd-Arábia az együttműködés új fejezetébe léphet a béke, a stabilitás és a regionális fejlődés elérése érdekében azáltal, hogy felülkerekednek a különbségeken.” Idilli, sőt talán már túl idilli megszólalások ezek a két ország vezetésétől.

A szaúdi döntés mögött nem csak a nagyhatalmi befolyásokat kereshetjük. Szaúd-Arábia és Irán számos regionális háború ellentétes oldalán áll Szíriától egészen Jemenig, ahol egy szaúdi vezetésű koalíció harcol a huti lázadók ellen egyre sikertelenebbül. A jemeni katonai konfliktus napról-napra kilátástalanabb Rijad számára – különösképpen amióta a Biden-kormány elpárolgott a háta mögül – megoldást kell keresnie az ott vívott háború lezárására, s ezt csak Iránnal találhatja meg közösen. A háború kudarca mellett a szaúdiak Iránt gyanúsítják több, Jemenből érkező rakétatámadással is, melyek fontos olajipari pontokat is megsemmisítettek Szaúd-Arábia területén, amik súlyos károkat okoztak a monarchia gazdaságában. Emellett a szíriai fronton sem álltak egyoldalon, s Teherán az oroszokkal szövetségben 2015 óta ismételten a győztes oldalon áll.

Az iráni és szaúdi tárgyalások központi témája tehát egyértelműen a jemeni háború lezárása lesz, ezt bizonyítja az a tény is, hogy Mohammed Bin Salman televiziós beszédét követő napon Mohammad Javad Zarif, iráni külügyminiszter jelezte, hogy országa támogatja a jemeni tűzszünetet és az azt előmozdító tárgyalásokat. Bár a jemeni háború óriási humanitárius katasztrófát okozott, s reménytelenül hosszú ideje tart, mégsem ez a téma lesz a kemény falat az iráni-szaúdi kapcsolatok újjá építésében. A fekete levest a közös érdekövezetnek számító Irak, illetve Libanon és Szíria fogják jelenteni. Bár utóbbi esetében, amíg az oroszok ilyen nagy erőkkel jelen vannak – márpedig légi, tengeri és szárazföldi katonai támaszpontjaik szaporodása hosszú időt jósolnak nekik – kevésbé Iránon és Szaúd-Arábián fog állni, ráadásul a megint többedik érdeket felvonultató Törökország szíriai szerepvállalását se felejtsük el.

Irak számára egyértelműen az lenne a legjobb megoldás, ha a két ellenséges állam megbékélne egymással, nem beszélve arról, ha Teherán és Washington is visszatérnének a tárgyalóasztalhoz, hiszen mindaddig amíg ezek nem történnek meg az így is – az iraki háború óta – válságban küszködő ország marad mindenki kinevezett csatatere. Így nem véletlen az sem, hogy Musztafa al-Kadhimi iraki miniszterelnök, aki mind Rijáddal, mind Teheránnal fenntartja a kapcsolatot, segített közvetíteni a legutóbbi titkos tárgyalásokat Bagdadban. Irak mellett a másik lényeges téma az Öböl-menti térség biztonsági helyzetének javítása és összehangolása, melyre korábban voltak már egyéni kísérletek az ott elhelyezkedő országok között.

Szaúd-Arábia politikája erősen függ az aktuális amerikai külpolitikai irányelvektől. Az Irán felé történt 180 fokos fordulatban az is minden bizonnyal közre játszott, hogy a világon egyre inkább kirajzolódni látszó három nagyhatalmi pólusból Oroszország és Kína eddig is Irán mögött állt, ám Biden elnökségével az Egyesült Államok is határozottan barátibb politikai elképzelésekkel fordult a perzsa ország felé.

Rijad Trump érkeztével, 2016-ban, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Iránnal, ma Bidennel ez a helyzet visszafordulhat. Mohammed Bin Salman kénytelen országa politikáját a változó realitásokhoz igazítani, ha nem szeretne háttérbe kerülni a régióban, vagy ne adj Isten közellenséggé válni. MBS a napokban úgy fogalmazott, hogy az USA és Szaúd-Arábia továbbra is stratégiai partnerek és 90%-ban egyetértenek mindenben. A maradék 10% okozza ma a galibát, Biden egyértelművé tette, hogy újra tervezi az Egyesült Államok kapcsolatát Szaúd-Arábiával, beleértve a kritikus kérdéseket is, mint az emberi jogok helyzete az arab országban. Rijad nem maradhat egyedül Izraellel – akivel, nem mellékesen, nem lett feltétlenül őszintébb a kapcsolatuk Trump békítő hadjáratai ellenére se – muszáj haladjon az aktuális „korszellemmel”, mert a végén még a három nagyhatalommal egyszerre találja magát szemben.

Szaúd-Arábia mellett természetesen Irán is érdekelt a kapcsolatok javításában, hiszen számára rendkívül lényeges, hogy megakadályozza a szaúdiak és izraeliek közötti még szorosabb együttműködéseket, melyek egyúttal tovább erősítik az irániellenes blokkot a régióban. Április elején Izrael már ki is fejezte nem tetszését Szaúd-Arábia és Irán képviselőinek bagdadi találkozója miatt. Fontos érv még a szaúdi kapcsolatok javítása mellett Irán, vagyis inkább Hasszan Rouhani elnök kormánya szempontjából, hogy a szaúdi kapcsolatok normalizálása megerősítheti pozícióikat a belpolitikai arénában is, ami most, néhány hónappal az elnökválasztás előtt nem mellékes.

Az világos, hogy a Közel-Kelet konfliktusokkal és válságokkal sűrűn tűzdelt övezetének részben megoldást jelentene a szaúdi-iráni megbékélés, részben pedig egy hosszabb távú nagyhatalmi status quo megállapítása. Előbbi, talán utóbbi kicsinyített változataként is értelmezhető. A két regionális vezető közt a kapcsolatok soha nem lehetnek szövetségiek – szétválasztja őket a vallás (szunnita-síita iszlám), az energetikai piacon rivalizálás és a régió feletti uralomért versengés – de megtűrt, békés együttélés elképzelhető, hisz számos ilyen nemzetközi példa áll a rendelkezésünkre keleten és nyugaton egyaránt.

forrás

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek