Migrációs kríziskezelés európai és török módra

Az Afganisztánt hosszú évtizedek óta sújtó háborús folyamatok újabb állomásához értünk, s bár a tálibokat sokan terrorszervezetnek tartják – vannak, akik pedig azokhoz köthető mozgalomnak – mégis ironikus módon talán az újabb tálib rezsim hozhatja el az ország számára a békét. (Ennek minősége egy másik kérdés természetesen.) – Erbszt Adrienn geopolitikai írása

Érdekes folyamatok szemtanúi lehetünk ennek kapcsán; történelmi jelentőségű kínai-orosz kooperáció, szignifikáns pakisztáni ambíciók és nagy horderejű, összeregionális összefogás lehetősége követi az amerikai kivonulás eseményeit a közel-keleti országban. A tálibok egyaránt tárgyalnak az Egyesült Államokkal és a kínai-orosz vezetéssel, ám egyre nyilvánvalóbban üzennek tényleges szövetségesi elköteleződésükről. A legújabb, kiszivárogtatott információk szerint a mozgalom az új afgán kormány létrehozása alkalmából rendezett eseményre hat országot hívott meg: Kínát, Oroszországot, Törökországot, Pakisztánt, Iránt és Katart. A felsorolás sokatmondó és elgondolkodtató, mind a közelmúltban történteket nézve, mind a jövő eseményeit előre vetítve.

Az európai – beleértve Nagy-Britanniát is – politikai elképzelések és állásfoglalások az afgán témát illetően ugyan napi szintűek, mégis mintha a nemzetközi porondon egyre súlytalanabbá válna Európa akarata. Az utóbbi évek sokszor tehetetlen, szervezetlen és megosztott Európai Uniós politikájának az utolsó pofonjaként is felfogható afganisztáni események nem csak az afgán népnek jelenthetnek új korszakkezdetet, hanem a brüsszeli politikában is régen várt változásokat eszközölhet ki. Bár vannak hangok, akik bagatellizálni próbálják az afgán migrációs krízis várható mértékét, mégis a lengyel és magyar kérdést háttérbe szorítva, a legégetőbb napirendi ponttá vált a brüsszeli egyeztetetéseken. S bár továbbra is számottevő a migrációt minden körülmények közt és minden mennyiségben támogató politikai erők száma, mégis egyre nagyobbá kezd válni a tömeges bevándorlást ellenzők tábora.

A balti kerítés már nem is tűnik Brüsszelből olyan hátborzongatónak, mint pár évvel ezelőtt a mi déli határunkon, s a visszatoloncolások is igazságos jogi döntésekké váltak.

Mára nem okoz közfelháborodást, hogy a dánok nem kívánnak beengedni senkit előzetes elbírálás nélkül, és nyíltan ki lehet jelenteni, hogy Európa igényei a közel-keleti muzulmán bevándorlókra kielégítésre kerültek, nincs többre szükség. Legyünk optimisták, s vonjuk le mindebből azt a következtetést, hogy Brüsszel talán végre kijózanodott és belátja a 2015-ben megindult hatalmas migrációs hullám kockázatait, negatív kihatásait az európai társadalomra, politikára, gazdaságra. S ha az optimista forgatókönyvnél maradunk a következő fejezetben már arról szeretnénk olvasni, hogy az európai államoknak az EU-n kívül és belül egységes határvédelmi stratégiára, illetve menekültügyi politikára van szüksége ahhoz, hogy lakosságának minden téren biztonságot nyújthasson. Mindez nem egy egyedülálló elképzelés, hiszen Ausztráliától az Egyesült Államokig, Oroszországtól Japánig számos ország rendelkezik erre szolgáló intézményekkel és protokollokkal.

A pesszimista forgatókönyv egészen idáig megegyezik az optimistával, ám a következő fejezetben olvasható megvalósítási folyamatok már ebben nagy valószínűséggel elbuknak. A megosztottságból eredő akadályok azok, amik mindeddig nem tették lehetővé Európa egységes felemelkedését a többi vezető hatalom közt. Amíg amerikai, kínai, orosz, de még török, izraeli, iráni, azeri nemzetstratégia is létezik, addig egységes európai, hosszútávú célokat megfogalmazó politika nincs. Mindennek hiányában mindössze rövidtávú, ügyek mentén együttműködő, vagy ellenkezőleg összecsapó viszonyokról beszélhetünk a tagállamok között. A migráció gyújtotta fel Európa gyengeségeinek jelzőfényét, ezt pedig nem csak a kontinensen belül látni, a sérülékenységet vételezte Törökország, Oroszország, az USA, Kína, Afrika és még sorolhatnánk hányan. Mindez komoly veszélyeket hordoz magában, hiszen nem véletlen, hogy mára már nem európai érdekszférákról beszélünk – mint mondjuk száz évvel ezelőtt – hanem magáról Európáról, mint érdekszféráról, s legfeljebb csak az lehet kérdés: kié?

Mindenesetre az EU belügyminiszteri ülését követően kiadott közlemény szerint van tanulsága a 2015-ös migrációs katasztrófának, hiszen a szöveg elején így fogalmaznak a miniszterek: „A múlt tanulságaira építve az Európai Unió és tagállamai együtt fognak fellépni annak érdekében, hogy megakadályozzák az új, ellenőrizetlen, nagyszabású migrációs áramlatok megjelenését (…).” Brüsszel elképzelése szerint ehhez a kiinduló ország szomszédos államait kell pénzeszközökkel ösztönözni arra, hogy ők fogadják be az Afganisztánt elhagyó tömegeket. Ezen felül kampányba kezdenének ezen országokban az embercsempészek által ígért hazugságok leleplezése érdekében, hogy ezzel is elvegyék Európától a kedvét a menekülteknek.

Az uniós belügyminiszterek arra azonban továbbra is nyitottak, hogy a korábban NATO csapatokat segítő afgánokat kimenekítsék családostól, bár mindez szintén számos kockázattal jár. Az elmúlt hetek kapkodással teli evakuálását követően már több száz terrorista gyanús személyt szűrtek ki az amerikai, német és brit belbiztonsági szervek azok közül, akik a menekültekkel együtt hagyták el Afganisztánt. Ennek kiszűrésére komoly figyelmet kell fordtani, hiszen beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha százasával tudnak beáramlani Európába terrorszervezetekhez köthető személyek.

Kezdetben az Európai Bizottság még azt javasolta, hogy minden uniós ország meghatározott kvóta alapján vegyen részt az afgán menekültek befogadásában és letelepítésében, de ez a javaslat még 2015-2016-ban sem tudott teljességében megvalósulni, hát még most, amikor az EU soros elnöke, a szlovén miniszterelnök az éles kritikát megfogalmazó tagállamok élére állt. Jelenleg azt tapasztalhatjuk, hogy az eddig elmaradt, összeeurópai, migrációt fékező fellépés miatt egyre több tagország tesz saját hatáskörében lépéseket, melyek magukba foglalják az önálló határvédelmi és migrációs intézkedéseket.

A görög-török feszültséget is tovább dagasztják azok a hírek, miszerint Athén egyszerűen nem engedi be a migránsokat, s a menedékérelem beadását sem hagyja lehetővé a közös határon. A kormány már kijelentette, hogy soha többé nem lesz Európa kapuja a migránsok számára, s mindez nem csoda, ha az elmúlt évek tapasztalatait sorra vesszük – túltelített migránstáborok, tűzvész, erőszak. Mára a túlzsúfolt görög menekülttáborok az erőszak, emberrablás, prostitúció központjaivá váltak, ahol a világjárvány csak tovább nehezítette a hatóságok dolgát, hiszen több száz Covid pozitív bevándorló nem volt hajlandó karanténba vonulni.

Annak ellenére, hogy az EU közel 300 millió eurós támogatásról döntött öt görög szigeten tervezett tábor megépítése kapcsán (a leégett pótlására, illetve az újabb bevándorlók elhelyezésére), a görögök mégis látványosan húzzák az időt, s nyújtják még az építkezések elkezdésének idejét is. Ráadásul az új, deportálásokat szabályozó, valamint a migránsokat segítő, civil társadalmi szervezeteket korlátozó törvénycsomagnak köszönhetően még akadályozottabbá vált a bevándorlók mozgása, emiatt pedig már az Európa Tanács emberi jogi biztosa, Dunja Mijatovic el is ítélte Görögországot. Ez láthatóan nem zavarja a görögöket. Athén számára komoly, de tanulságos dilemmát okozott az a tény, hogy elsőként hozzá érkeztek Törökországból a migránsok, azonban egy idő után nem tudtak tovább menni, hiszen az északi szomszédok lezárták határaikat, így százezresével rekedtek bent az országban a bevándorlók. Ennek eredményeként alakult ki a táborok túlzsúfoltsága és a biztonsági helyzet romlása. A kormány felismerte, hogy ez az állapot hosszútávon nem fenntartható.

Az Európai Unión belül egyre több józan hangot lehet hallani a migrációs krízis kapcsán, erre néhány évvel ezelőtt nem volt példa ilyen magas szinteken. Többek között Emmanuel Macron francia elnök fogalmazott úgy, hogy: „Meg kell védenünk magunkat a jelentős illegális migrációs hullámmal szemben”, de az Európai Tanács elnökének kijelentése, miszerint az EU eltökélt határainak védelme mellett is kiemelendő jelentőségű.

Az afganisztáni migrációs helyzet semmiképpen nem lekicsinyítendő, ráadásul lényeges hozzátenni, hogy a tálibok elől menekülők megindíthatnak egy általános, több országot érintő migrációs hullámot is, hiszen az ma már mindenki számára világos, hogy a 2015-ös válság során nem csak szírek érkeztek Európába, hanem Közép-Ázsiától Afrikáig, széles tömegekben jöttek. Magam is több alkalommal voltam lent akkoriban a határon, s néztem végig ezer fölötti bevándorló buszra tételét, az élmény maga volt egy antropológiai tanulmány. Az ENSZ menekültügyi szervének számításai szerint, ez év végéig akár fél millió afgán is elmenekülhet hazájából, ez mindössze négy hónapra jósolt mennyiség egy hozzávetőlegesen negyven milliós országból. Számos állam határozottan elutasítja már a bevándorlók korlátlan befogadását, köztük olyanok is, mint Ausztria, aki néhány évvel ezelőtt még egészen más nézőpontból közelítette meg a kérdést. Nyilvánvaló, hogy komoly fejleményekre számíthatunk a közelgő német és francia választások eredményének tükrében, hiszen Nagy-Britannia távozásával az ő politikájuk határozza meg elsősorban az Európai Uniót ma.

Brüsszel 600 millió eurós uniós támogatási csomaggal próbálná az Afganisztánnal határos országokat meggyőzni a menekültek befogadásáról, nevezhetjük ezt az afgán missziót követő tanulópénznek. Lassan azonban túl sok helyre kell fizetnie az uniós tagállamoknak „migráns-tartásdíjat”, s ez komoly zsaroló potenciált ad ezeknek az országoknak, ráadásul hatalmas terhet ró az EU-s költségvetésre. Brüsszel elképzelése szerint elsősorban Pakisztánnak, másodsorban Üzbegisztánnak, Tádzsikisztánnak és Iránnak nyújtana segítséget e célból, azonban mindez akadályokba ütközhet.

A közelmúltban Vlagyimir Putyin nyilatkozott a két szövetségesével – Üzbegisztán és Tádzsikisztán – kapcsolatos brüsszeli tervekre úgy, hogy Moszkva nem fogja megengedni azt, hogy a nyugati erők okozta káosz miatt Oroszországra és Közép-Ázsiára biztonsági kockázatot jelentő személyek zúduljanak. Ezt meglehetősen határozottan jelentette ki az orosz elnök, ráadásul azt is látni kell, hogy hetek óta afganisztániak ezrei „szállítódnak el” valamilyen módon a fehérorosz határhoz, hogy onnan átjussanak Lengyelországon és a Baltikumon keresztül Nyugat-Európába. Csúnya feltételezés mindössze, de elképzelhető, hogy ezek azok a menekültek, akik az utóbbi hetekben átcsorogtak Afganisztán északi határain Közép-Ázsiába? Még egy kérdés, hogyan tették meg ezt a több ezer kilométeres és több vízumköteles országon átívelő (köztük Oroszország is) utat? Legyen még egy harmadik kérdés is; most végül ki gyakorol nyomást kire: Brüsszel Lukasenkora, vagy fordítva?

Augusztus 30-án az üzbég Külügyminisztérium egyébként cáfolta azokat a híreket, hogy Üzbegisztán hajlandó megnyitni határait az afganisztáni tálib rezsim elől menekülő emberek előtt. A kormány elmondása szerint az üzbég-afgán határ teljesen le van zárva, és a termezi ellenőrzőpont megnyitását sem tervezik még. Tádzsikisztán az oroszok égisze alatt működő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, Üzbegisztán és Tádzsikisztán pedig a kínai-orosz vezetésű Sanghaji Együttműködési Szerződés katonai szövetségnek tagja, ahol rendszeresek az egyeztetések az afganisztáni kérdés kapcsán is. Mindkét szövetség biztosította a két országot, hogy segít fenntartani biztonságukat és támogatják őket a terror elleni küzdelemben. Az orosz katonai segítség egyébként a térségben van (orosz katonai bázis is található a térségben), az afgán határoktól nem messze.

Pakisztánnal pedig mindössze annyi a gond, hogy ők minősülnek a tálib vezetés legközelebbi szövetségesének, ezért meglehetősen furcsán venné ki magát, ha a tálibok ellenségeit, vagy a tőlük menekülőket ők fogadnák be. Irán esetében pedig fogalmazzunk úgy, hogy meglehetősen ambivalens helyzet alakulna ki, hiszen az Európai Unió is számos korlátozó intézkedést tart érvényben a síita országgal szemben, ami nem biztos, hogy jó hangulatteremtő alapot biztosít a bevándorlók befogadásával kapcsolatos tárgyalásokhoz.

Még egy lényeges dologra hívta fel a figyelmet a német belügyminiszter, Horst Seehofer, amikor is az időfaktor fontosságáról beszélt európai kollégáinak: „Ha gyorsan cselekszünk, nem ismételjük meg a 2015-ös évben történteket. Ha hibázunk és túl sokáig vitatkozunk, az nem vezet jó irányba.” Az EU bürokratikus gépezetének másik lényeges gyengeségére mutatott ezzel rá. Mindenesetre az is jó jel már, hogy – ugyan öt évbe telt – végre Brüsszel is azt az álláspontot hirdeti, miszerint a problémákat nem importálni kell, hanem a helyszínen megoldani.

A másik meghatározó tényező a törökök hozzáállása az afganisztáni és egyéb bevándorlók feltartóztatásához. Amióta az Európai Unió 2016-ban megkötötte Törökországgal a migrációs megállapodását, azóta Ankara nem engedi tovább a leginkább szír menekülteket Európába. Ma Törökországban mintegy 3,7 millió szír menekült él, ezzel és a más nemzetiségűekkel együtt, ha az elmúlt éveket nézzük, ő ad otthont a legtöbb menekültnek a világon. A szíriaiak az ország lakosságának csaknem 4,5%-át teszik ki, ami komoly ráhatással lehet a jövő Törökországának társadalmi felépítésére is. Ankara függ Brüsszeltől, de Brüsszel is függ Ankarától. Törökország legnagyobb gazdasági partnere továbbra is az Európai Unió, illetve nagyszámú török befektetésnek ad otthont, azonban ma a törökök felelősek egyedül a migránsok visszatartásáért, mely komoly potenciált tesz az ő kezükbe is, nem beszélve az egyre növekvő európai török közösségekről.

Ahogy a törökökkel, úgy próbál megállapodásokat tető alá hozni Brüsszel más, a migráció szempontjából lényeges földrajzi helyzetű országokkal, mint Tunézia, vagy Líbia. Utóbbi esetében természetesen rettentő nehéz dolga van az Európai Uniónak, hiszen Kadhafi 2011-es likvidálása óta az ország biztonsági helyzete romokban hever. Ankara esetében ugyan eddig működött – még a kölcsönös duzzogások ellenére is – a migrációs megállapodás, viszont az afganisztáni helyzet kapcsán új helyzet van kialakulóban. A törökök többször is kijelentették, hogy nem hajlandók az afgán menekültek felfogását is magukra vállalni. Andrej Babiš cseh miniszterelnök a törökökkel történő tárgyalások folytatásában látja az esélyt a migráció leküzdésére, mivel szerinte az Európai Uniónak nincs világos stratégiája az afgán migrációs hullám megfékezésére, de Ankara vajon nyitott ezekre a tárgyalásokra?

A török külügyminiszter a hetekben úgy fogalmazott, hogy most nem fog működni a „mi pénzt adunk, te meg ott tartod őket” hozzáállás Brüsszel részéről a kétoldalú afganisztáni menekültekről szóló egyeztetéseken. Çavuşoğlu szerint az Európai Unió túlságosan egyszerű képlettel próbálná megoldani az annál sokkal összetettebb migrációs problémát. Van igazság a török külügy vezetőjének azon felvetésében, hogy a migráció folyamatos növekedése gondot okoz mind Törökországnak, mind az Európai Uniónak, s a szociális és politikai életre gyakorolt hatásai pedig a belpolitika alakulását is befolyásolni képesek. Mindezen súlyos folyamatokat egyszerűen euró milliókkal nem lehet kezelni, a kérdés tényleges megoldása túlmutat egy kétoldali megállapodás keretein. Azon felül, hogy összeregionális megállapodásra lenne szükség, egységes, határozott és kivívható európai álláspontra is. Azonban amíg az unió tagországaiban a migráció megközelítése súlyosan ki van szolgáltatva a belpolitikai változásoknak, nehéz lesz hosszútávon fenntartani bármiféle egyezményt, mechanizmust.

A török-iráni határon beáramló afgán menekültek egy részét visszaviszik a török hatóságok képviselői az iráni határhoz és próbálják megakadályozni az átjutásukat, egy nagy részét azonban deportáló központokba szállítják. Jelenleg 25 ilyen deportáló központ működik országszerte, melyek mindegyike tele van afgán menekültekkel, mivel emberi jogi problémák miatt egyelőre leállították a visszatoloncolásokat. Ez komoly terhet ró a török hatóságokra, a lakosság is egyre nehezebben tolerálja a helyzetet, hiszen az ország gazdaságát és politikai életét így is számos súlyos tényező tépázta már meg – világjárvány, természeti katasztrófák, korrupciós ügyek. Belpolitikai okok miatt és a közelgő választások okán sem igazán engedheti meg magának a további menekültáradatot az Erdogan vezette török kormány.

Egyes emberi jogokkal foglalkozó nem kormányzati szervezetek szerint Törökország felgyorsította a fal építését is az iráni-török határon a hatékonyabb védekezés érdekében. A speciális biztonsági rendszerekkel is felszerelt kerítés állítólag lefedi a teljes 295 kilométeres határszakaszt, ráadásul a katonaságot különleges műveleti csoportok és katonai járművek segítik, az Irán felől átjönni vágyó afgánokkal szemben. Nem csak a törökök építenek falat, a görög-török határon Athén is ezzel védekezik, illetve Bulgária is növelte katonai jelenlétét a közös határszakaszon.

Azt látni kell az elmúlt hetek eseményei alapján, hogy a tálibok meglehetősen jól viszonyodnak Törökországhoz, annak ellenére, hogy a NATO hadműveleteinek aktív résztvevője volt az elmúlt húsz évben. Ráadásul a kivonulás ellenére a törökök terveik alapján megtartják kabuli diplomáciai képviseletüket, illetve a tálibok részéről már felkérést kaptak a fővárosi reptér biztonságának fenntartására. A tálibok számítanak Ankara hozzájárulására is az ország újraépítésében és felélesztésében, mely gazdasági előnyökkel is járna Törökország számára. Mindezen folyamatok lehetővé tehetik Ankarának, hogy hozzájáruljon a Nyugat és a tálib vezetésű Afganisztán közti kapcsolatok konszolidálásához a jövőben, ez pedig még tovább növelheti Törökország nemzetközi jelentőségét és térségbeli szerepét.

Törökország mind célországként, mind tranzitországként az elmúlt évtizedekben számos nagy migrációs hullám főszereplője volt. A teher minden évvel nő az országon, s ez súlyos feszültségeket generál a lakosság köreiben is – gondolhatunk az egyre sűrűsödő konfrontációkra törökök és bevándorlók közt. Ez a nyomás nekünk, európaiaknak is ismerős. Nyilvánvaló, hogy új szintre kell helyezni az EU-török migrációs megállapodást, s azt kiterjeszteni akár más országokra, akár más megoldási mechanizmusok bevezetésére.

Az mindenesetre látható, hogy 2015-höz képest a közel-keleti bevándorlók elé egyre több akadály gördül az egyébként is rögös, Európába vezető úton. Már nem csak a magyar határkerítéssel kell megküzdeniük, számos ország döntött hasonló építése mellett, határozottabb visszatoloncolások zajlanak, aktívabb katonaság állja útjukat, ráadásul az őket segítő civil szervezeteket is egyre komolyabban ellenőrzik és korlátozzák, s ezzel párhuzamosan az európai politikai arénában is halkul a bevándorlókat korlátlanul befogadók hangja. Tehát egy szó, mint száz: van remény.


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek