Mindörökké Franco

Francisco Franco y Bahamonde, a Spanyolországot négy évtizeden át vaskézzel kormányzó tábornok személye nem foglalkoztatja különösebben a történelmi kérdések iránt érdeklődő magyar közvéleményt, annak ellenére sem, hogy a Caudillo pályafutása és Magyarország sorsa sok szempontból összefonódott egymással.

Az 1936 és 1939 között zajló véres spanyol polgárháborúban magyar kommunisták százai vették részt – többek között Zalka Máté, Rajk László, Münnich Ferenc, Farkas Mihály, Gerő Ernő – ámbátor nagy részük nem annyira a Franco csapatai elleni harcokban, mint inkább a politikai tisztogatásokban és a polgári lakosság elleni atrocitásokban tűnt ki. Gerő Ernő például, aki a II. világháború után Farkas Mihállyal együtt a Magyarországot gyakorlatilag 1956-ig vezető kommunista „négyesfogat” tagja lett, az NKVD barcelonai komisszárjaként kiérdemelte a „Katalónia mészárosa” elnevezést.

Sokan hajlamosak megfeledkezni arról is, hogy a Sztálin által támogatott köztársasági kormány ellen vívott polgárháborúból győztesként kikerülő Franco nevezte ki 1942-ben a budapesti spanyol nagykövetség ügyvivőjévé Ángel Sanz Briz diplomatát, aki az 1944 márciusában a náci Németország megszállása alá kerülő állomáshelyén mintegy 5000 magyar zsidó életét mentette meg.

Szintén kevesek által ismert diplomáciatörténeti érdekesség, hogy a második világháború után Spanyolország nem ismerte el a szovjet csatlósállamok kormányait, ellenben Franco tábornok támogatásával újra megnyílhatott a spanyol fővárosban a Magyar Királyi Követség, amely 1949-től kezdve az egyetlen olyan emigráns magyar diplomáciai képviselet volt, melyet a fogadó állam hivatalosan elismert. 1956-ban pedig a Caudillo volt az egyetlen nyugati államférfi, aki komolyan fontolóra vette a szovjet tankok ellen harcoló magyar felkelőknek nyújtandó katonai segítség lehetőségét, a szabadságharc leverése után pedig megnyitotta Spanyolország kapuit a magyar menekültek előtt. Ekkor érkezett spanyol földre az aranycsapat tagjai közül Puskás Ferenc és Kubala László.

Francisco Franco megítélése több mint négy évtizeddel halála után is megosztja a spanyol társadalmat. A baloldal véreskezű fasiszta diktátorként tekint a győztes tábornokra, miközben  nemzeti-konzervatív körökben sokan, minden hibája és rendszerének elavultsága ellenére is, Spanyolország megmentőjét látják a Caudillóban, aki megvédte hazáját a sztálinizmustól és lerakta a modern középosztály kialakulását lehetővé tevő gazdasági fejlődés alapjait. A kisebbségben kormányzó spanyol szocialista kormány terve, mely szerint a parlament megkerülésével, rendeleti úton hajtanák végre Franco tábornok az Elesettek Völgyében lévő sírjának elbontását és holttestének exhumálását, kiújította a diktátor megítélésével kapcsolatos vitákat a spanyol közéletben. A nyár folyamán számos cikk és néhány új könyv jelent meg a témában, s ez utóbbiak közül a legérdekesebbnek Pedro Fernández Barbadillo Mindörökké Franco című kötete ígérkezik.

Pedro Fernández Barbadillo, neves történész és újságíró, objektivitásra törekedve, de gyakran a humor eszköztárától sem visszariadva megkísérel átfogó képet festeni Franco tábornok személyéről és rendszeréről. Könyvének megírását alapos kutatómunka előzte meg, s elemzése korabeli dokumentumokra, levéltári forrásokra és történelmi tanúk visszaemlékezéseire támaszkodik. A szerző kíméletlen logikával zúzza porrá a Franco személyét övező mítoszokat, miközben mindeddig ismeretlen vagy alig kutatott adatokat tár az olvasó elé.

Ángel Sanz Briz francóista diplomata, „a budapesti angyal”, említett zsidómentő tevékenysége ma már széles körben ismert, de vajon hányan hallottak arról, hogy a Franco-rendszer 1956-ban segített Izraelnek evakuálni a marokkói zsidókat, 1967-ben pedig, a hatnapos háború idején, az egyiptomi izraelita közösség kimenekítéséhez nyújtott támogatást.

Fernández Barbadillo szintén cáfolja a közhiedelmet, mely szerint a tábornok végakarata volt, hogy halála után a nemzeti megbékélésnek szentelt Elesettek Völgyében temessék el. Franco valójában egy családi sírboltban szeretett volna nyugodni, azonban halálakor a titkosszolgálat gyakorlatilag kisajátította holttestét, s a volt államfő akarata ellenére jelenlegi nyughelyén temették el. A sors furcsa fintora, hogy 43 évvel később egy szocialista kormány ugyanúgy „államosítani” akarja a tábornok földi maradványait, ahogy azt halálakor tették a francóista állami szervek.

Voltak-e szervezett gyermekrablások a Franco-rezsim idején, ahogy azt a baloldal állítja? Miként épült újjá az ország a polgárháború pusztítását követően? Hogyan alakultak a nők jogai a tábornok országlása alatt? Milyen szerepet játszott a CIA a spanyolországi politikai folyamatokban? A Mindörökké Franco megpróbál választ adni mindezekre a kérdésekre, miközben az adott történelmi kontextus keretében elemzi a tényeket, csakis a tényeket. Talán éppen ennek a megalkuvást nem ismerő tárgyilagosságnak köszönhetően válhatott Pedro Fernández Barbadillo monográfiája a 2018-as esztendő egyszerre agyondicsért, agyonkritizált és agyonhallgatott botránykönyvévé.

(Fernández Barbadillo, Pedro: Eternamente Franco. Homo Legens, 2018. 448 oldal)

Cseszneky Miklós ajánlásával