Moszkva területi aggályai akadályozhatják Finnország NATO csatlakozását?

Moszkva számára kedvezőtlen helyzetet teremthet a két északi ország – Svédország és Finnország – csatlakozása az Észak-atlanti Szerződéshez. Közülük is leginkább az utóbbi esetében fájhat igen csak a feje, hiszen Helsinki NATO tagságával Oroszország közös határai a nyugati katonai szövetséggel, hozzávetőlegesen a kétszeresére nőnének. Moszkva ukrajnai hadműveletének elsődleges célja az USA távolabbra tolása volt nyugati érdekszférájától, azaz Ukrajna NATO tagságának – egyáltalán bármilyen NATO-val történő együttműködésének – megakadályozása-. Erbszt Adrienn geopolitikai elemző külpolitikai jegyzete

De vajon ezzel a lépésével –még ha sikerül is Ukrajna nyugati integrációját teljesen visszafordítania is – nem okoz magának hasonlóan komoly fenyegetést északi területei közelében? A csatlakozás nem csak Oroszország északi határvédelmének újra tervezését jelentené, hanem az ambiciózus orosz Északi-sarki stratégia is még nagyobb nehézségekbe ütközne, hiszen a területen osztozkodó Északi-sarkvidéki Tanács (Arctic Council) országai – a finn és svéd NATO csatlakozással – mind NATO tagállamok lennének, Oroszországot leszámítva. Biztonságpolitikai és stratégiai szempontból, az oroszokra nézve súlyos következményei lehetnek a finnek NATO csatlakozásának, így joggal merül fel a kérdés: vajon megérte elcserélni Finnországot Ukrajnára?

A svédek csatlakozása talán nem lenne akkor mellbevágás Moszkvának, hiszen köztük mindig is meglehetősen ellenséges viszony uralkodott, mely több esetben is háborúba torkollott. Svédország eddig is erőteljesen a nyugati szövetségirendszer támogatója volt, még ha papíron meg is tartotta történelmi semlegességét eddig. Ráadásul Oroszországgal nem is határosak, legfeljebb átellenben a Balti-tengeren keresztül. A svéd gazdaság, energiaellátás a finnhez képest szinte egyáltalán nem függ az orosztól, hadserege erős. Aktuális kérdésünket tekintve azonban még fontosabb, hogy egyelőre a svédek mihamarabbi csatlakozását a NATO-hoz két tagország is erősen akadályozza; Törökország és Horvátország, így hiába a lakosság és a politikai elit elszántsága, a tagság úgy tűnik még várat magára.

Ankara elsősorban azzal magyarázza ellenérzéseit a svéd NATO tagsággal kapcsolatban, hogy a skandináv ország a török álláspont szerint terrorista Kurdisztáni Munkáspárt aktivistáinak ad menedéket, továbbá politikai lehetőségeket is biztosít a számukra Svédországban. Törökország többedjére is kifejtette, hogy amíg ez fennáll a svédek tagságát török vétó fogja elkaszálni. Természetesen, azonban jól ismerjük a törökök azon kiváló képességét, mellyel mindenben megtalálják a számukra kedvező alku lehetőséget. Nyilvánvaló, hogy a svédek csatlakozása körül kialakult belső megosztottság a NATO erőterében, többek között jól jön az amerikai szankciók újra tárgyalásához, ezen belül is a korábban leállított F-35-ös program újra indításának felvetéséhez.

Horvátország politikai elitjét is jelentősen megosztotta a két északi ország felvétele, míg a kormány támogatná, Zoran Milanovic elnök vétóval fenyegetett. A horvát elnök úgy fogalmazott, hogy az európai közösség – beleértve a svédeket és finneket is – nem tett eleget a boszniai horvátok érdekeinek védelmében, akiknek – véleménye szerint – a jelenlegi boszniai választási törvények alapján háttérbe szorultak jogaik a három fő nemzetiség kereszttüzében.

A horvátokban elsősorban az okozott maradandó sérelmet, hogy Svédország jelentős szerepet játszott a jugoszláv háborút lezáró, számukra nem minden tekintetben megfelelő Daytoni megállapodásban. Az akkori svéd miniszterelnök, Carl Bildt volt az egyik fő szerzője annak a dokumentumnak, amely alapján nem lett biztosítva a horvát nemzeti autonómia Bosznia-Hercegovina területén. A horvát elnök – az orosz-EU/USA feszültség kellős közepén – valószínűleg úgy érzékelte, itt a lehetőség akár az autonómia kivívására is határon kívül élő honfitársaik számára. Ahogy Zágrábban, úgy Ankarában is elsősorban a svédek csatlakozása vált ki aggályokat, a finnek esetében kevésbé találkozunk ellenérvekkel. Mindez megmagyarázza, miért érezte úgy Moszkva, hogy neki kell ezeket az ellenérveket felvázolnia a nemzetközi közösség előtt.

Látható, hogy Svédország és Oroszország közt a kapcsolatok határozottan gyengébbek, mint Helsinki és Moszkva közt. Utóbbiak közt – bár az elmúlt években sorra bomlanak fel – még mindig számos együttműködés él, a finn gazdaság jobban függ Oroszországtól, mint szinte bármely más uniós országé. Hosszú, rögös történelmi múltra tekint vissza a két ország közti kötelék, mely szoros kooperációkat alakított ki az orosz energiahordozók, a turizmus, vagy a kereskedelem területein egyaránt. Az egyik leggazdagabb és legfontosabb határ menti orosz város, Szentpétervár, külvárosaival együtt nagyobb népességgel rendelkezik, mint Finnország egésze, így az oroszok vásárlóereje jelentősen kihat a finnek pénzügyi helyzetére.

A legjelentősebb kapocs azonban szó szerint a két állam közt húzódó, 1309 kilométer hosszú határvonal, mely a teljes finn szárazföldi határok több mint felét teszik ki. Ez a földrajzi tény már nem csak gazdasági kérdéseket rejt magában, hanem súlyos nemzetbiztonsági fenyegetést is teremthet kölcsönösen. A NATO tagság bekövetkeztével Moszkvának biztosan szüksége lesz határmenti erőinek átcsoportosítására, határvédelmi stratégiájának felülvizsgálatára, bár kétségtelen, hogy Szentpétervár és Murmanszk az északi Barents-tenger partján eddig is kellően kiemelt stratégiai pontja volt az orosz védelmi politikának, hiszen az egymással védelmi szövetségben álló Finnország és Svédország (semlegességük ellenére is) a nyugati szövetségi blokkot erősítik már hosszú évtizedek óta.

Az orosz diplomácia természetesen hozzányúlt energetikai és gazdasági eszközeihez is, azonban láthatóan ezek kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy csökkentsék a finnek csatlakozási kedvét – akikkel szemben erős érveket az amúgy is alkut kereső törököktől, vagy horvátoktól sem várhatnak a következő NATO csúcsokon. Valószínűleg, hirtelen ezért merültek fel azok a területi kérdésekkel kapcsolatos aggályok Moszkvában, melyek már hosszú ideje porosodhattak a Szmolenszkij téri minisztérium egyik fiókjának mélyén. A két stratégiailag érzékeny terület a világviszonylatban is széleskörű autonómiával rendelkező finn Aland-szigetek és a Saimaa-csatorna. Előbbi nagyjából ugyanannyi ideig tartozott Oroszországhoz, mint amennyi ideje most Finnországhoz, ráadásul a svédek részéről is lennének vele kapcsolatban elképzelések. Utóbbi egyik szakasza orosz földön található, másik része pedig Finnországban.

A több mint 6500 szigetből álló Aland-szigetek 1921-ben, a Nemzetek Ligájának akkori határozata alapján Finnország autonóm és demilitarizált régiója lett. Bár területe és népessége is meglehetősen kicsi, mégis földrajzilag jelentős helyen található, a Botteni-öböl bejáratánál, a Finnországhoz tartozó Balti-tenger területén. Ez a lokáció haditengerészeti szempontból komoly stratégiai pozíciót jelentet. A szigetet egy ideig az oroszok birtokolták, s az 1800-as években jelentős katonai erődépítésbe is kezdtek rajta, hogy stratégiai helyzetét kamatoztassák, ezt az egyesített brit és francia erők szüntették be végül a párizsi békét megelőző harcokban. A másik fontos tényező, ami szintén növeli politikai jelentőségét a szigetcsoportnak, hogy lakosságának hozzávetőlegesen 90%-ka svéd anyanyelvű, ebből kifolyólag egyetlen hivatalos nyelve is a svéd, s ez igencsak meglepő, tekintve, hogy a terület Finnországhoz tartozik.

A több mint 6500 szigetből álló Aland-szigetek 1921-ben, a Nemzetek Ligájának akkori határozata alapján Finnország autonóm és demilitarizált régiója lett.

Aland autonóm státusza a gyakorlatban nagyjából azt jelenti, hogy a tartományi hatásköröket nagyrészt saját kormánya gyakorolja. Az elmúlt évszázadban a szigetlakók többször is próbálkoztak, különböző fórumokon arra, hogy kikerüljenek a finn fennhatóság alól és inkább Svédországhoz csatlakozzanak, a viták ez ügyben mostanra elcsitultak, de a felszín alatt ott rejtőznek továbbra is. Aland saját zászlóval, postabélyeggel és rendőrséggel rendelkezik. Önálló társult tagja az Északi Tanácsnak. Az Aland-szigetcsoport része az Európai Uniónak Finnországgal egyetemben, azonban a szövetségen belül kivételes jogállással rendelkezik. Többek között a nem honos lakosságnak az ingatlanszerzési és vállalkozási joga korlátozott a szigeteken, továbbá az alandiak nem tagjai az EU-s vámuniónak sem, vagyis harmadik országnak minősülnek ebből a szempontból az Unión belül.

Gazdasága és energiaellátása is igyekszik autonóm maradni Finnországtól. Az Eurostat adatai szerint 2006-ban Aland volt a 20. leggazdagabb az EU 268 régiója közül, továbbá a leggazdagabb terület Finnországon belül is, az egy lakosra jutó GDP 47%-kal haladja meg az uniós átlagot. Főbb jövedelmei a hajózási szektorból, a halászatból, a mezőgazdaságból és a fém/fafeldolgozásból származnak, energiaellátásában egyre nagyobb szerepet töltenek be a szigetcsoport saját szélerőművei.

Aland 1856 (párizsi béke) óta semleges, demilitarizált övezet, ennek jövőjével kapcsolatos aggályokról kezdtek el most az oroszok beszélni. A jelenleg érvényes törvény értelmében Aland politikailag semleges és teljesen demilitarizált övezet, a lakosok ezáltal mentesülnek a finn hadsereg sorozása alól is. A semleges státusz azt is jelenti, hogy tilos katonai létesítményeket, vagy haderőt telepíteni a szigeteken. Kérdés, hogy a NATO tagságot követően midez változna-e, vagy azon belül is kiemelt státusszal rendelkeznének? Az orosz diplomaták arra várnak választ most, hogy a finnek NATO tagságával esetleg az Aland-szigetek státusza is megváltozik, s akár a NATO katonai bázisai is megjelennek rajta? Ha igen, abban az esetben a balti-tengeri orosz haderőnek a mostanihoz képest eltérő katonai doktrínára lesz szüksége, s ez egészében megváltoztatná a Balti-tengeren uralkodó erőviszonyokat és azok intenzitását.

A másik terület, amire az oroszok hivatkoznak a finn-orosz fennhatóságú, 1956-ban átadott Saimaa-csatorna, amely a Saimaa-tavat köti össze a Finn-öböllel az oroszországi Viborg közelében. A leginkább közlekedési céllal épült csatorna hivatott összekötni a finnországi szárazföldi tavak rendszerét a Finn-öböllel, és ennek megfelelően a Balti-tengerrel. Hossza 42,9 kilométer, ebből 23,3 km finn, 19,6 km orosz területeken fut, szélessége 34–55 méter között mozog. Meglehetősen élénk a csatornán keresztül menő teherszállító forgalom, illetve az utasszállítás is népszerű. 1856-ban a csatorna az Orosz Birodalom autonóm Finn Nagyhercegségéhez tartozott, a finn önállóságot követő hosszas háborúk lezártával pedig, az 1940-es moszkvai békeszerződésben, Helsinki átengedte egy részét a Karéliai földszorossal és Viborg városával együtt az akkori Szovjetuniónak. A csatorna ellenőrzését ezzel felosztották, ám 1963-tól a finnek kibérelték a csatorna szovjet részét is 50 évre, ezt 2013-tól újabb 50 évre meghosszabbították.

A jelenlegi felállás alapján a tengeri és a csatorna személyzetének foglalkoztatásával kapcsolatos szabályozás finn joghatóság alá tartozik, minden más esetben pedig az orosz törvények vannak érvényben. A csatornán való áthaladáshoz nem szükséges orosz vízum. Ma azonban az ukrajnai háború miatt kialakult nem túl baráti hangulat, továbbá az egyre inkább reálissá váló finn NATO csatlakozás, véget vethet ennek az orosz-finn együttműködésnek a Saimaa-csatornán. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Kreml jogászai már keresik a szerződés felmondásának igazolható okait. Ez pedig a finnek számára azt jelentheti a jövőben, hogy a fontos kereskedelmi útvonal az orosz vámtarifák alakításától válik függővé. A csatorna rendkívül fontos infrastruktúrája a finn gazdaságnak, de vajon lesz-e elég erős érv a finnek visszatáncoltatására?

Finnország csatlakozásával Oroszország NATO-val közös határának hossza több mint kétszerese lenne a jelenlegi 1280 kilométernek. Mindenki számára világos kell legyen, hogy Moszkva számára ez súlyos nemzetbiztonsági kérdéseket vet fel. Éppen ezért az is egyértelmű, hogy a Kreml mindent meg fog tenni azért – lehetőségeihez mérten – hogy megakadályozza a finnek NATO tagságát. A jelen állás szerint inkább nem katonai eszközökkel igyekszik majd rábírni szomszédjait a visszakozásra; gazdasági és energetikai nyomásgyakorlás, a tagságot nem támogató belső (NATO-s) ellenzék felhangosításával, vagy éppen az ebben az elemzésben felvázolt területi aggályok felizzításával. Mivel egyik sem garantált vétó eszköz, ezért valószínűleg – ahogy már látjuk is – egyszerre próbálják alkalmazni őket. Bár az Putyin korábban úgy nyilatkozott, hogy Oroszország szempontjából a két északi állam csatlakozása a NATO-hoz nem jelent változást, a tényeket nézve – legyen elég az 1300 kilométeres extra NATO-s határszakasz – ezt vagy egy túl optimista kijelentésnek, vagy csak kommunikációs eszköznek kell tekintenünk.

Amennyiben tetszenek a külügyi és geopolitikai elemzések hírcikkek sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet és támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek