Múltidéző – Államalapítónk, István király

István egész uralkodását a Kárpát-medence egységének a megteremtése, illetve a kereszténység elterjesztése jellemezte. Külpolitikájában alapvetően békére törekedett a szomszédjaival. Gizellával kötött házassága is ezt a célt szolgálta, és II. (Szent) Henrik uralkodása alatt ez a családi kapcsolat biztosította is a békét a Német-római Birodalommal. A korszak másik nagyhatalmával, a Bizánci Birodalommal is békés kapcsolatokra törekedett, ezt támasztja alá, hogy bizánci szövetségben részt vett egy 1018-as bolgárok elleni hadjáratban. Lengyel–német–besenyő szövetségben egy kisebb létszámú magyar sereg részt vett a lengyel–orosz háborúban Kijev ostrománál.

Uralkodása során két fő ellenséggel kellett szembenéznie: a besenyőkkel és a németekkel. A nomád besenyők Erdélybe zúdultak be, de a gyulafehérvári ispán csapatai elűzték őket. A másik, sokkal nagyobb veszélyt jelentő ellenség a németek voltak. István sógorával, II. Henrikkel a bajor uralkodócsalád fiágon kihalt (1024), ezután a Német-római Birodalommal ideiglenesen megromlott a viszony, 1029 környékén német és főleg bajor csapatok többször fosztogatták a Fischa és a Lajta közét, amire válaszul a magyar csapatok is a bajor területekre való betörésekkel reagáltak. Erre való hivatkozással II. Konrád német-római császár 1030-ban megtámadta Magyarországot, azonban István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva kiéheztette az ellenséget, majd Bécsnél be is kerítette a visszavonuló német sereget. A győzelemnek külön jelentősége az volt, hogy István országa bizonyította: képes megvédeni magát a külső ellenségekkel szemben is.

A következő évben, jóllehet II. Konrád először még újabb támadást tervezett, bajor közvetítéssel békét kötöttek egymással, sőt feltehetőleg II. Konrád kisebb területi engedményeket is tett a Fischa és a Lajta közén. Ebben valószínűleg szerepe volt Imre herceg 1031-es halálának, hiszen ezzel nőágon is kihalt a Konrádot megelőző bajor uralkodóház, és Istvánnak már nem lehetett jogcíme a német trónra.

István szüleinek, Géza és Sarolt egyházpolitikájának folytatásaként Esztergomban és Kalocsán érseki székhelyeket alapított, valamint püspökségeket szervezett országszerte. A feltehetően István általi alapítású egyházmegyék a két érseki rangra emelkedett esztergomin és kalocsain túl a veszprémi, a győri, az erdélyi, a pécsi, az egri, a csanádi, a váci és a bihari egyházmegyék. A falvakban is fellendült a hitélet, ugyanis az egyik híres rendelete alapján tíz falu köteles volt egy templomot építeni.

Koppány legyőzése után korábban tett fogadalmának megfelelően folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését. Ezenkívül megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort. Fölépíttette az esztergomi székesegyházat, a székesfehérvári koronázóbazilikát és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságok, kolostorok keretén belül megindult a latin írásbeliség, iskolák működtek, és azok váltak a művelődés szellemi központjaivá. A szerzetesek ezekben az iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak a hittérítők kerültek ki, hanem a művelt, írástudó réteg, a király és a vármegyék fő emberei is. A papok és szerzetesek a vallásos szövegeken kívül, a jogi és politikai okmányokat is megfogalmazták. István bőkezűen adakozott az egyházaknak, gyakran látogatta őket. Kálti Márk munkájában, a Képes krónika szerint ezüst dinárokkal teli erszényt hordott az övén, és mikor szegényt látott, saját maga gondoskodott róla. A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentföldre tartó zarándokokat fogadta a királyi udvarban, bőségesen ellátta őket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. A Szentföldre illetve Rómába igyekvő magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában és Rómában. A velencei szerzetes, a későbbi Szent Gellért, aki szintén zarándokként érkezett az országba, a pécsváradi monostorban tartotta első igehirdetését. Ezt követően mutatták be a királynak, aki itt marasztalta, és őt választotta fia nevelőjéül is. Gellért az egyházi reformmozgalom híveként Deliberatio című művében elítélte az erőszakos birtokszerzést és az ágyasságot épp úgy, mint a papi házasságot.

Utolsó éveiben István a felesége, Gizella és a trónra jelölt Péter között kialakult feszült viszonyt szomorúan szemlélte. Mindent megtett, hogy összebékítse a két felet, de ezen próbálkozásai nem jártak sikerrel. A merényletet Vazullal, István unokatestvérével hozták kapcsolatba. Büntetésül az elkövetőket a király megvakíttatta, és “bűnös karjukat” levágatta. Élete végén még egyszer megmutatta, hogy képes erős kézzel irányítani az országot. A békés szándékkal a Magyar Királyságba érkező besenyők ellen erőszakkal fellépő határvédőkre szabott ki példás büntetést: kettesével köttette fel őket szerte az országban.

1038. augusztus 15-én halt meg. Végakaratának megfelelően az általa Székesfehérvárott alapított Nagyboldogasszony-bazilikában helyezték örök nyugalomra. Halálának helyszínét egyetlen leírásban sem olvashatjuk konkrétan. Források említik, hogy palotájának nagyjai ágyához gyűltek halálakor, tehát minden bizonnyal a két főváros egyikében, Esztergomban vagy Székesfehérvárott halhatott meg. Egy legenda szerint testét halála után Székesfehérvárra vitték. Leírásokból azonban tudjuk, hogy öregkorának nagy részét Székesfehérvárott töltötte el a fia halála okozta gyászba borulva.

István és Gizella házasságából feltehetően több gyermek született, egyes elméletek szerint két fiú és három lány. A két fiú név szerint is ismeretes, egyikük Ottó, másikuk – akit 1083-ban szentté avatását követően Imre néven tiszteltek – a Henrik nevet viselte. Ottó bizonyára fiatalon meghalt, így utódlás szempontjából Henrik maradt az uralkodópár egyetlen reménysége. Így neveltetésére is nagy gondot fordítottak, a velencei szerzetes, a későbbi Szent Gellért is foglalkozott a trónörökös tanításával, István pedig az Intelmek című művében foglalta össze fia számára egy jó király teendőit. Szülei ki is házasították, ám amikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. A király valamennyi gyermekét maga temette el. Az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen, és keresztény hitben megtartsa az országot.

Apja testvérének fiai, azaz István unokatestvérei, Vazul és László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hitet vallott, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül Ilona nevű lánytestvérének fiára, azaz unokaöccsére, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és merényletet követett el a királya ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból. István törekvései ellenére a későbbi magyar királyok mégis Vazul ágából kerültek ki.

István király a magyar és az európai történelemben is kiemelkedő alaknak számít, személyét nagy kultusz övezi. 1938-ban, az István halálának 900. évfordulója alkalmából szervezett emlékévben az ünnepségek fő helyszínén, Székesfehérvárott a kihelyezett országgyűlés augusztus 20-át az államalapítás ünnepévé és I. István emléknapjává nyilvánította.

Azentté avatását már a 11. század végén kezdeményezte az akkori magyar király, a későbbi Szent László. László és az akkori pápa, VII. Gergely több alkalommal érintkeztek egymással, amit hiteles vatikáni források is bizonyítanak. Az a levél azonban nem maradt fenn, amiben Szent László a pápai engedélyt kérelmezte István szentté avatáshoz, de Szent Gellért püspök írása megőrizte a pápai engedélyét.

Pápai engedéllyel László az első magyar királyt 1083. augusztus 20-án a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében István király ezüstládába zárt ereklyéivel a székesfehérvári királyi bazilika oltárára emelte, ami István király szentté avatását jelentette. Ezután „a felszentelés ünnepségének befejeztével a szent testet az egyház közepén fehér márvány szarkofágban helyezték el.” Ezzel ő lett az első magyar katolikus szent és egyben az első magyar szent király is.

Szent István törvényeiről és Imréhez írt Intelmeiről lapunk következő számában olvashatnak.

wiki, nt

Kép: wikipédia

Megjelent a Szabad Újság augusztus 24-i számában.


Hasonló cikkek