Az első lehetőség: Amerikai-orosz alku Kína és az Európai Unió gyengítésére
Amennyiben rendszeresenf igyelemmel kíséeik portálunkon Erbszt Adeienn geopolitikai elemző elemzéseit feltűnt , hogy több alkalommal is felvetette a jelenlegi ukrajnai háború kapcsán egy lehetséges amerikai-orosz alkut a háttérben. Számomra nem mellékes tényező ebben a feltételezésben, hogy a két nagyhatalom a háború kitörését megelőző évben rendszeresen és minden szinten egyeztetetett zárt ajtók mögött: Biden-Putyin személyes és online csúcstalálkozók, meglepően sok és hosszan elnyúló Blinken-Lavrov külügyminiszteri ülések, illetve számos magasszintű munkacsoport működött a két elnöki adminisztráció és külügyminisztérium ellenőrzése alatt. Ezen felvetésem kapcsán újra elővettem az Egyesült Államok Nemzeti Hírszerzési Tanácsának a következő két évtized világfolyamataira vonatkozó jóslatait; a Global Trends 2040: More Contested World elnevezésű, 144 oldalas elemzést. Már akkor is megragadott egy szakasz, melyben öt lehetséges, globális forgatókönyvet mutatnak be a következő évekre.
Az első forgatókönyvben – Demokráciák újjászületése – az Egyesült Államok technológiai fejlettsége világvezető szerepet tölt be, különösen a mesterséges intelligenciát és a biotechnológiát illetően. A Nyugat gazdasági téren növekedni fog, ami lehetővé teszi a demokrácia tovább virágzását is. Mindez nem következik be sem Kínában, sem Oroszországban. A második forgatókönyvben – Sodródó világ – Földünk kudarcot vall a Covid-19 utáni gazdaság újra szervezésben és a nemzeti adósságkezelésben. Növekszik a társadalmakban a feszültség (egyre mélyülő megosztottság és eldurvuló tiltakozások), a környezeti és egészségügyi veszélyek túlnőnek az államokon, illetve tovább növekszik a migráció is, ami súlyos konfliktusokat eredményezhet. A gazdasági és pénzügyi lehetőségek miatt a világ nagy része Kína felé fordul. Ennek ellenére Kína nem tudja átvenni a világ vezetését, mert a technológiai fejlődés élvonalasai továbbra is a nem állami szereplők (akik elsősorban a nyugati világból származnak).
A harmadik forgatókönyvben – Versenyképes együttélés – Kína és az Egyesült Államok barátságos vetélytársak, ám főként a gazdaság és a kereskedelem játékszabályai terén hoznak létre konszenzust, az éghajlatváltozás kérdését továbbra sem képesek felügyelni együttesen. A „Separate silos” forgatókönyv kevésbé az USA és Kína harcán múlik, a világot gazdasági és biztonsági tömbökre, nagyhatalmi befolyási területekre osztja.
Az utolsó lehetséges jövőkép abban tér el az első négytől, hogy talán a lehető legrosszabb forgatókönyvet mutatja be az USA és Oroszország számára egyaránt: a „Tragedy and mobilization” egy fantáziadús világrendet ígér, amelyben az Európai Unió és Kína egyesítik erőiket a multilaterális intézmények újjáélesztése és az éghajlatváltozás elleni együttműködés érdekében. Ennek megvalósulása esetén komoly nehézségekkel kellene szembe néznie mindkét nagyhatalomnak akár gazdasági, pénzügyi, akár biztonsági szempontból.
Bár ezt az opciót mintegy mellékes, utolsó lehetőségként vázolta fel a Nemzeti Hírszerzési Igazgató (DNI) alárendeltségében tevékenykedő tanácsadó testület, azonban az elmúlt évtizedek politikai és gazdasági folyamatait nézve meglehetősen sok olyan történés zajlott, amelyek a Kína és az Európai Unió közti hidakat kovácsolták egyre szilárdabbá. Itt elég, ha csak az Európai Unió és Kína közti szaporodó kapcsolatokra gondolunk; az EU-Kína közti stratégiai partnerség intenzíven fejlődik a külügy, a biztonságpolitika, az éghajlatváltozás és a globális gazdasági kérdések, az iparpolitika, a vámügyek, az oktatás, az infrastrukturális beruházások és például az energetika terén. Ez világos, hogy kellően aggasztja Washingtont, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az elmúlt évek NATO csúcstalálkozói, ahol az egyik legaggasztóbb biztonságpolitikai problémának a kínaiak európai (NATO tagországok) infrastrukturális beruházásait – beleértve komplett kikötők, repterek felvásárlását is – tartották.
Ez az évről évre mélyülő viszony Kína és az EU között Oroszország számára a harapófogóba szorulást, az Egyesült Államoknak pedig a trónvesztést jelentheti a jövőben. A kínai-európai közeledést pedig még inkább felgyorsították az elhidegülő amerikai-európai kapcsolatok, mely a Trump kormányzás alatt tornyosult ki a leginkább. Azonban az azt megelőző, Európára nézve felelőtlen Obama és ifjabb Bush külpolitika (melynek nagy szerepe volt abban, hogy Európa a közel-keleti és afrikai bevándorlók, illetve a terrorizmus kereszttüzébe került), illetve az egyre inkább beszámíthatatlanabbnak ható Biden elnökség is jelentősen hozzájárultak az amerikai és európai kapcsolatok fellazulásához.
Az oroszokon lassan minden tekintetben túlnövő kínaiak pedig ugyan még nem a jelen problémáját jelentik az egyszerre ázsiai és európai ország számára, azonban látható, hogy egy túlontúl erős Kína ázsiai és európai státuszát is veszélyezteti, még ha legnagyobb globális ellenfelét – az Egyesült Államokat –is gyengíti. Ebből az aspektusból nézve tehát Moszkvában nem véletlenül került előtérbe az orosz-indiai partnerség is a kínai-orosz startégiai együttműködés mellett, mely egyértelműen a kínai ambíciókat hivatott fékezni Ázsiában. Gondoljunk csak a rengeteg, Indiának eladott orosz fegyverre, melyeket világos, hogy elsősorban a kínai fenyegetés csökkentésére alkalmaz határain Új-Delhi. Kínai-orosz barátság ide, vagy oda, azért a határokat tartani kell szó szerint és átvitt értelemben is! – ez lehetne a Kreml jelszava is.
A kínai-orosz-amerikai-európai kapcsolatok mélységeibe ugyan jelen elemzésemben nem szerettem volna jobban belemenni, azonban finoman bemutatva az összefüggő árnyalatokat végül eljutottunk az ukrajnai háborúhoz és az azt megelőző időszakhoz. Továbbá ahhoz, hogy van-e összefüggés a „Tragedy and mobilization” jóslat és az aktuális háborús események között?
Az Egyesült Államok szövetségi rendszerébe tartozik az Európai Unió, ez világos, azonban nem mindegy milyen mértékben, milyen megbízhatósággal és lojalitási küszöbbel. Mindhárom tényező erősen gyengült az elmúlt években, Közép- és Kelet-Európában jelentősebben, de Nyugat-Európában is érezhetően. Washingtonnak azonban – érthető módon – olyan szövetségesre van szüksége, aki stabil támogatója, akire mindenkor és minden körülmények között számíthat, akár abban is, hogy lazítsa a jövedelmező kínai gazdasági kapcsolatait, vagy leállítsa a versenyképes orosz energiahordozók beszállítását. Ehhez a keleti kapcsolatok megbízhatatlanságát igazoló eseményekre (orosz invázió, zsarolás az energiapiacon, a kínaiak Moszkvát támogató magatartása Ukrajna kapcsán, stb.) és megfelelően simulékony politikai elitre van szükségük.
Oroszország pedig, ha feladja az európai energiapiacokat, fordíthat az export irányán, s az eddigi európaiakat sújtó függőséget áttestálhatja egyszerűen a gazdaságilag legperspektivikusabban fejlődő, s ezért Amerika és Oroszország számára globális fenyegetést jelentő kínaiakra, indiaiakra. Hiszen ma Kína energiaellátásában jelentős szerepe van a közép-ázsiai és közel-keleti államoknak, mint Katar és Szaúd-Arábia, illetve az amerikai szankciók alatt álló Venezuelának és Iránnak is. Azonban előbbiekkel már tárgyal az EU, hogy helyettesítsék a kieső, orosz fosszilis energiahordozókat Európában, s hát a két partszélre állított, hatalmas földgáz és olajtartalékokkal rendelkező állam kitaszítottsága is elsősorban Washingtonon múlik. Amint feloldják a szankciók alól őket, máris drágábban árulhatják energiahordozóikat – akár Kínának is, aki jelenleg fillérekért vásárolja fel.
Hamar el tud fogyni a levegő Peking körül energiaügyileg, hisz, ha az európaiak jobb áron megveszik a közel-keleti gázt, olajat, s az irániak és venezuelaiak is kijutnak végre a nemzetközi piacra marad Közép-Ázsia (jelentős orosz befolyással) és Oroszország, akik pillanatok alatt megemelhetik a jelenleg Kína számára olcsón árult energiaárakat. Moszkva egy piacot ugyan elveszít Európa képében, de egy sokkal nagyobbat tud nyerni.
Az ukrán háború újra egyértelműsítheti hosszú távon a korábbi amerikai-szovjet, Jaltában megköttetett felosztást, ha nem is pontosan az ott rajzolt térképek alapján. Ukrajna orosz érdekszféra marad, meglátjuk a Baltikum sorsát, akik akár a svédekkel/finnekkel egyetemben csere tárgyaivá is válhattak az USA és Oroszország közti NATO-t érintő egyezkedésekben. Látjuk, hogy egyre feszültebb a helyzet a hatalmas orosz kisebbséggel rendelkező Baltikumban és Suwalki folyosó térségében Litvánia és Lengyelország közt.
Aztán még egy érdekesség a felosztás elképzelését erősítve; bizonyos közép-európai országoknak szabad az oroszokkal kereskednie, bizonyosoknak nem. A fal egyik oldalán lehet, a másik oldalán nem. Az igazán Amerika-lojális, első számú szövetséges Nyugat-Európa nemet kell mondjon mindenre, ami orosz, de keleten vannak kivételek. Ha nem is a Varsói Szerződés életre kelését látjuk, de egyfajta új pufferzóna kialakulását beleláthatunk a történésekbe, ennek pedig Hazánk és a régió is a tagja. Maradunk Kelet és Nyugat közt.A történelem szereti ismételni magát, lehet, hogy ma is az orosz-amerikai diplomáciai háttérmunka eredményét látjuk. Számos jel erre utal, de természetesen a világ mára több tényező elképzeléseiből tevődik össze, mint 1945 februárjában, Jaltában, amikor a szovjet és amerikai vezetés döntött a fejünk felett egyedül. Ma több szereplő is hozzá kíván szólni a világban zajlódó eseményekhez, elég ha csak Kínát, Indiát, az energiahordozókban gazdag arab országokat említjük. Így nem csak az kérdéses, hogy van-e amerikai-orosz alku a háttérben, hanem az is, hogy ha van, ma is megvalósíthatók-e a két nagyhatalom boszorkány konyhájában kifundált világraszóló receptek?
Ha tetszenek a geopolitikai elemzések és hírcikkek, kérjük támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
