Nagyhatalmi harcok a Közel-Keleten: Az orosz-kínai offenzíva

Alig foglalta el az Ovális Iroda elnöki székét Joe Biden, máris egyszerre több fronton kell szembe szállnia a kínai-orosz szövetség trónkövetelésével.

Trump távozásával látványosan felgyorsultak a külpolitikai események, néhány hónap alatt az Európai Uniótól a Délkelet-ázsiai térségig, az Északi sarktól Ukrajnáig felfokozódott a hangulat.

Nincs ez másképp a Közel-Keleten sem, ahol komoly offenzívába kezdtek a kínaiak az amerikaiak kiszorítása érdekében, segítségükre pedig ismét a nagyobb helyismerettel rendelkező oroszok siettek.

Miközben Biden minden erejével azon fáradozik, hogy valahogy elfogadtassa közel-keleti szövetségeseivel – akik nagyrészt a Teherán-ellenes koalíciót alkotják – az Iránnal történő kiegyezés fontosságát, Kína a perzsa országot a térséggel együtt szép lassan lecsapja Amerika kezéről. S ráadásul mindezt úgy, hogy neki nem dörgölik az orra alá Irán-barátságát a szunnita muzulmán országok.

Már a nyáron szivárogtak ki információk Peking és Teherán együttműködési megállapodásról, ám mostanra ez valósággá vált; a két ország közötti gazdasági, kereskedelmi és katonai kapcsolatok fejlődésének eddigi csúcspontjához érkeztünk. Ugyan a március 27-én aláírt szerződés egyelőre nem nyilvános, az eddigi információk alapján nagyszabású kínai befektetésekre számíthatunk Irán infrastrukturális, ipari, gazdasági és energetikai szektoraiban.

További lényeges pontja a megállapodásnak a katonai, hírszerzési és terrorizmusellenes együttműködés, mely a kínai haderő fizikális jelenlétét feltételezi a perzsa országban. Az Irán feletti kínai ellenőrzés egyre inkább elhatalmasodik, s mindez a gyakorlatban a kínai Új Selyemút projekthez történő csatlakozásban testesül meg.

Orosz-Irán-Kína új erőtengely

Kína hosszú idő alatt építette fel az Iránnal kötött újtípusú, szélesspektrumú együttműködést, a lassúság hátterében elsősorban az volt, hogy viszonyait a Közel-Kelet többi országával – akik jellemzően Teherán ellen vannak – ne rontsa el. Addig, amíg olajszükségletei nagyobb hányadát Szaúd-Arábiától, Iraktól, Omántól, az Egyesült Arab Emírségektől és Kuvaittól szerezte be, nem volt célszerű magára haragítani a többségében szunnita muzulmán országokat, ám mostanra komoly forrásra tett szert az olcsó, szankcionált iráni és venezuelai olaj formájában. Stabil felvásárlóját pedig egyik Öböl-Menti ország sem szívesen vesztené ma már el. Jelenleg Kína olajimportjának hozzávetőlegesen a fele származik az arab országokból.

A Teheránnal kötött megállapodás megkötése komoly aggodalmat okozhat a Perzsa-öböl arab államai, Izrael és még az Egyesült Államok számára is. Irán pozícióit a Közel-Keleten eddig is erősítette Oroszország erőteljes támogatása és katonai jelenléte Szíriában, ám most Kínával új erőtengely jöhet létre a térségben. A korábbi síita tengely elképzelés létrejöttének az esélyét Irán-Irak-Szíria között csak növeli, hogy a bázispont Teherán le van védve Peking által, a végpontként funkcionáló Szíria földközi-tengeri kijáratát pedig az orosz katonai támaszpontok biztosítják. A tengely komoly gazdasági, energetikai és kereskedelmi útvonal lehetne, mely az Egy Út – Egy Övezet kínai projektbe beleilleszkedve egészen Ázsia mélyéről szállíthatna szárazföldön (kikerülve az amerikai hadihajóktól hemzsegő Dél-ázsiai tengeri szakaszt) a Földközi-tengerig, s onnan a hatalmas európai piacra. Menetközben természetesen az iráni nyersanyagok is utat nyernének.

Nem véletlen, hogy a túlzott kínai-orosz-iráni összemelegedést nem nézi jó szemmel sem az USA, sem az olyan regionális vetélytársak, mint Izrael, vagy az arab államok. Félő, hogy ilyen erős háttérrel az amúgy sem kis iráni befolyás a Közel-Kelet olyan meghatározó országaiban, mint Jemen, Irak, Libanon, Palesztina, Szíria, még tovább fog nőni, ami bizony az iráni ellenlábasok egyre gyengülő pozícióit fogja eredményezni.

Mindezek mellett aggodalomra adhat okot Washingtonnak az afganisztáni orosz-iráni térnyerés is, hiszen az örök háborúk sújtotta országból éppen kivonulni kényszerülő Egyesült Államok, ha magára hagyja a tálibokat, komoly veszélye lehet, hogy más nagyhatalmak befolyása alá kerülhetnek. Nem is egyszerű most az afganisztáni és iraki kivonulás kérdése pont emiatt, láthatóan hezitál is az új amerikai vezetés.

Irakban ezt úgy oldották meg, hogy ugyan kivonulnak, de közben vissza is vonulnak katonai oktató központok létesítése címén iraki katonák számára.

Afganisztán azonban nagyobb falat, hiszen a dohai egyezmény mellett elszánt tálibokat nehéz lesz meggyőzni az amerikai maradásról. A békemegállapodás értemében májusig ki kell vonulnia az amerikaiaknak Afganisztánból, de Biden már bejelentette, hogy felül fogja vizsgálni a Trump adminisztráció által megalkotott szerződést a tálibokkal. A visszavonás súlyos harcokat eredményezhet a tálib harcosok és az amerikai katonai egységek között, így inkább a békemegállapodás eltolása valószínű.

Teherán és az Egyesült Államok is köti az ebet a karóhoz a nukleáris megállapodás kapcsán, melyből Trump léptette ki Amerikát. Se Irán, se az USA nem hajlandó engedni a másik feltételeinek, de ilyen erős kínai-orosz hátszéllel Teherán egyre kevésbé kell megalkudjon mások feltételrendszereivel. Természetesen mindez nem csak előnyökkel jár Iránnak, hiszen nem véletlenül tartanak sokan az országban a túlzott elköteleződéstől a nagyhatalmak irányába, mostanra Kína és Oroszország kijelenthetjük, hogy bizony túl nagy befolyást szerzett Iránban.

Hogy volt-e más választása Teheránnak az ellenséges Trump adminisztrációval és regionális esküdt ellenségeivel a nyakán? Ez már egy másik kérdés. Iránnak a folytonos nyugati szankciókból eredő elszigeteltsége miatt nem maradt nagyon más esélye, mint a keletre fordulás, előbb Oroszország felé, majd jött a nagyobb anyagi támaszt jelentő Kína. Iránt és valamilyen szinten Oroszországot, illetve Törökországot is a Nyugat elszigetelő és szankcionáló technikái dobják Kína ölébe, aki bennük kiváló szövetségeseket és eszközöket tud találni ambiciózus, világraszóló terveihez.

A Biden kormánynak mostanra azzal a problémával kellett szembesülnie, hogy a vezető, domináns tárgyalási stílus nem működik már sem ellenségeinél, sem partnereinél úgy, ahogy régen. Ahogy a törökök nem fogadtak szót Washingtonnak és megvették NATO tagországként az orosz SZ-400-as rakétavédelmi rendszert, úgy a németek sem hajlandók engedni az Északi Áramlat 2-ből amerikai kérésre.

Ezek után nem csoda, hogy elbukott az alaszkai amerikai-kínai külügyi csúcs is, ahol az USA külügyminiszterének nyílt vádjait, magabiztos, fölényes stílusban utasította vissza a kínai külügyminiszter. Biden Putyinnak küldött két héttel ezelőtti fenyegetésére is Putyin merő nyugalommal és határozottsággal válaszolt, a megfélemlítés jelét sem mutatva.

Ez a néhány diplomáciai csatározás komolyan megrendítette az USA presztízsét ellenfelei és partnerei szemében is, hiszen azt üzenik, hogy most már szembe lehet szállni Washingtonnal, ha nem értünk vele egyet.

Ez egyértelmű státusz romlás, ilyen verbális csatározásokba nem lett volna szabad belemennie az Egyesült Államoknak, ha nincs mögötte tényleges erő, mert így saját magát gyengíti tovább.

Közel-keleti pozícióit erősítve a kínai kormány külügyminisztere rögtön az orosz külügyi hivatal vezetőjével, Szergej Lavrovval folytatott, erősen barátira sikeredett tárgyalásait követően a térségbe indult, hogy munkamegbeszéléseket folytasson Szaúd-Arábiával, az Egyesült Arab Emírségekkel, Törökországgal, Iránnal. Szép kis lista, amerikai szövetségesekkel, NATO taggal tűzdelve.

Wang Yi tudatosan kampányolta végig ezeket az országokat a szuverenitás és nemzeti méltóság fontosságának hangoztatásával, illetve az ENSZ központi szerepére épülő nemzetközi jogi normák elengedhetetlenségével. Itt elsősorban a multilaterális megközelítések és a multipolaritás megvédésének fontosságára hívta fel partnerei figyelmét, mely szerinte szemben áll a Washington által képviselt gyakorlattal. S még ha zömében amerikai szövetséges országokkal is tárgyalt, ezek az üzenetek ott is nyitott fülre találtak, gondoljunk csak egy öntörvényű, erősen nacionalista nosztalgiában úszó Erdogan vezette Törökországra, vagy az arab világ vezetéséért küzdő, markáns álláspontokat képviselő Szaúd-Arábiára.

Fontos kiemelni, hogy a kínai külügyminiszter a régió kulcsfontosságú nemzetei közül csak az arabokkal, törökökkel és perzsákkal találkozott, ám Izraelbe nem látogatott el, s a kurd kisebbség nagy számú képviselőivel sem folytatott megbeszéléseket. A kínai külpolitika számára rendkívül fontos, hogy ne köteleződjön el valamilyen regionális ellentétben, ám míg az arabokkal, perzsákkal, törökökkel meg tudta találni a módját annak, hogy elkerülje a köztük levő ellentétekben történő állásfoglalást, az izraeli-palesztin konfliktus kérdését nehezen tudná elkerülni egy izraeli út kapcsán, kezdve az új főváros, Jeruzsálem problematikájával. Már szinte a repülő leszállásával állást foglalna a kérdésben. Minden esetre a szaúdi tv-nek adott interjújában meghívta Pekingbe Izrael és Palesztina képviselőit a megegyezés előmozdítása érdekében.

A kínai külügyminisztert nem a megszokott diplomáciai formában fogadták, hiszen nem kollégáival tárgyalt, hanem a legfelsőbb szinteken; Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emirátusokban a koronahercegek, Törökországban és Iránban pedig az elnökök fogadták. Rijád pekingi kapcsolata is külön kiemelendő, hiszen Oroszország mellett Szaúd-Arábia is ellenezte a washingtoni kezdeményezésű ENSZ jelentést, mely elítéli Kína Hszincsiang tartományban elkövetett vétségeit az ujgurokkal szemben. Ugyanígy Rijád kiállt Tajvan és Hongkong kapcsán is Kína mellett, ezt meg is köszönte a külügyminiszter. A kérdés azért külön érdekes, mert az utóbbi hetekben komoly támadás alá került az arab országot ténylegesen irányító szaúdi trónörökös, Mohammed Bin Salman a Biden adminisztráció által. Ahogy Kína ellen is a fő kommunikációs fegyvere az Egyesült Államoknak az emberi jogok megsértése, úgy most Szaúd-Arábia ellen is ezt vetik be.

A szaúdi tévének adott interjújában a kínai külügyminiszter megfogalmazta országa öt alapelvét a Közel-Kelettel kapcsolatban:

1. Minden olyan civilizáció egyediségének elismerése, amely a Közel-Keleten létrehozta saját társadalmi-politikai rendszerét.

2. Pártatlanság és méltányosság a nemzetközi ügyekben.

3. A nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása, ideértve a vonatkozó megállapodásokban részt vevő valamennyi fél elkötelezettségét.

4. Kollektív biztonsági rendszer kialakítása a régióban, mely a terrorizmus és a radikalizmus elleni közös harcra alapszik.

5. Együttműködések fejlesztése, különösen a gazdaság járvány utáni fellendülésében. Erősen kampányhatású és „kínaiasan” propagandista, ám meglehetősen hatásos üzenetek ezek ebben a régióban.

Döntés született egy nagyszabású kínai-arab csúcstalálkozóról is, mely megszervezését Szaúd-Arábia vállalta. Ez komoly fóruma lehet a majdani közös projekteknek és együttműködéseknek. A kínai külügyminiszter kiemelte a gazdasági kooperáció fontosságát is, ma Kína teljes kereskedelmi forgalma az arab országokkal elérte az éves 240 milliárd dollárt.

Törökországi útja legalább olyan fontos volt, mint a szaúdi, hiszen Ankara vezetőként képviseli azt a türk világot, melynek népei lakják az igencsak fontos kínai érdekszférának számító posztszovjet közép-ázsiai országokat, mint Kirgizisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán. Ráadásul Törökország erősen bírálja Peking erőszakosan asszimiláló politikáját a Hszincsiang tartományban élő muzulmán, türk eredetű ujgurokkal szemben. Erdogan és Wang Yi ugyan nem értettek a kérdésben egyet, ám messze nem voltak olyan ellenségesek ebben az ügyben, mint az amerikaiak a múlt héten.

Viszont fontos adalék, hogy a kínai kormány jelentős összegekkel támogatja a törökországi beruházásokat, és a török gazdaság egyes szektoraiban továbbra is nagyon jelentős a kínai részesedés. Ha Ankarát sikerül maga mellé állítania Pekingnek – ha mással nem is, mint pénzzel és jelenléttel – az segíthet neki közép-ázsiai és kaukázusi terjeszkedései kivitelezésében, hiszen ezekre az országokra nagy befolyással van Törökország. Lényeges témaként szerepelt Törökország integrálása az Egy Övezet-Egy Út programba. Erdogan meghívta Wang Yit az isztambuli szervezésű Afganisztán rendezéséről szóló konferenciára, s így már érthető, hogy miért is fáj Bidenék feje az afganisztáni kivonulás miatt, túl sok a pályázó a stratégiailag nagy jelentőségű országra.

Felmerül a kérdés, hogy a kínai jelenlét felerősödése a Közel-Keleten nem konkurál-e Oroszországgal? Hosszútávon mindenképpen vetélytársakká válhatnak, azonban rövidtávon, együtt képesek hatékonyan felvenni a harcot az Egyesült Államok erős pozícióival. A gyakorlat jelenleg azt mutatja, hogy a kínaiak nem tudnak a régióban boldogulni Moszkva politikai, humanitárius és nyílt katonai képességei nélkül. Azt is látni kell, hogy a két ország jelenleg teljesen eltérő módon közelíti meg a régiót, Kína évtizedek óta a térség egyik legfontosabb gazdasági partnere, fő exportcélja, befektetési forrása, illetve próbálnak bekapcsolódni a térség high-tech piacába és fegyverkereskedelmébe. A kínaiak másik előnye, hogy nem különösebben érdekli őket kivel kereskednek: szunnitákkal, síitákkal, arabokkal, perzsákkal, törökökkel, vagy zsidókkal. Oroszország ezzel szemben inkább katonailag van jelen, ezt láthatjuk Szíriában, újabban Szudánban is. Oroszország szerepe a Közel-Kelet gazdaságában Kínával összehasonlítva jelentéktelen, talán az energiaiparra van jelentősebb rálátása. Egyelőre éppen emiatt nem is zavarják egymás érdekeltségeit, sőt szépen kiegészítik egymást, ám előbb utóbb várható, hogy valamelyik a másik sarkára lép.

Iránban gyakorlati síkra is lépett a kínai-orosz partnerség, hiszen például 2019-ben Oroszország, Kína és Irán közös haditengerészeti gyakorlatot tartottak az Arab-tengeren. A kínai térnyerés elsődleges célpontja jelenleg az amerikai jelenlét kiszorítása, ám azt követően várhatóan a mellettük erősödő orosz szövetségesek kerülnek a célkeresztbe. A „One Belt, One Road” beruházások nagysága a kínai külkereskedelem teljes volumenének egyharmada, s jelentősen összpontosít a projekt a közel-keleti, közép-ázsiai régióra, ahol komoly beruházásokban vesz részt, illetve finanszíroz számos projektet. Ezáltal azonban fennáll annak a veszélye, hogy a kínaiak mindenkit adós helyzetbe sodornak, ami komoly fegyvert ad a kezükbe. Mindazonáltal az évezredfordulót követően a második gazdasági válságba tart a világ a járvány miatt, s ebben a helyzetben nehéz nemet mondani a kínaiak „segítőkészségére”.

Oroszországnak egyelőre a Közel-Keleten a fő versenytársai az USA és Törökország, akik szintén fegyveres jelenléttel igyekeznek befolyásra szert tenni, Kína inkább Közép-Ázsiában kezdi sérteni az orosz érdekeket a posztszovjet országokban. Ma a Közel-Keleten inkább partnerek, bár két lényeges fronton már mindenképpen vetélytársakká váltak, a vakcinaeladásban Kína erősen vezet, s a fegyvereladásai is egyre jelentősebbek a térségben.

A kínai külügyminiszter tárgyalási eredményeit nézve meglehetősen sikeresen alakult a körút, az USA viszont egy újabb súlyos fejfájással számolhat.

A Közel-Kelet kínai és orosz térnyerésének ténye jelentősen megváltoztatja az eurázsiai erőviszonyokat. Brzezinski „eurázsiai Balkánnak” nevezte a térséget és joggal. Véleménye szerint az amerikai érdekek megkívánják a régióban a káoszt, a mindenki és mindenki közötti konfrontációval.

Ennek pedig a célja az, hogy mindegyik fél az Egyesült Államokhoz forduljon segítségért, aki regionális döntőbíróként hatalmas erőfölényre tud így szert tenni. Mára azonban az amerikai fölény egyre inkább hanyatlik a térségben, miközben a regionális erők, Kína és Oroszország jönnek a helyére.

Azt láthatjuk, hogy míg Joe Biden vállalta a kemény konfrontációt Törökországgal és Szaúd-Arábiával, Kína megpróbálta gyorsan elfoglalni az így kialakult rést és oldalról megkerülni az amerikaiakat. Kína és Oroszország növekvő együttműködése a Földközi-tenger és a Közel-Kelet régiójában tovább bonyolítja a világban uralkodó helyzetet, egyre több irányból kényszerítik ki az Egyesült Államok figyelmét.

Míg az Egyesült Államok és Oroszország már régóta szereplője a közel-keleti versengésnek, Kína viszonylag új szereplő. Míg korábban Peking csak a Közel-Kelettel kapcsolatos gazdasági kérdésekre összpontosított, ma céljai közt politikai és katonai jelenlét növelés is szerepel. Moszkva és Peking romló kapcsolatai az Egyesült Államokkal megerősítette a köztük levő szövetséget, ám ez ne tévesszen meg senkit, attól ő közöttük is zajlanak nagyhatalmi harcok. Ahogy az Északi-sarkra, a Közel-Keletre is elsősorban energiahiányos helyzete kényszeríti Kínát, az olajban és más nyersanyagokban gazdag országokkal kialakított kapcsolatok stratégiailag elengedhetetlenek számára. Sem Oroszországtól, sem az Egyesült Államoktól nem szívesen vásárol nagy mennyiségben energiahordozókat, hiszen azzal növelné feléjük függőségét, ráadásul gazdaságilag erősítené őket.

Valószínűleg elkerülhetetlen volt az Egyesült Államok befolyásának csökkenése a Közel-Keleten, elsőbbsége a világban lényegesen gyengébb lábakon áll, mint a Szovjetunió szétesésekor, a kérdés, hogy milyen mértékig fog még hanyatlani. Kiegyenlítődnek az erőviszonyok, új győztest avatnak, vagy az USA megrázza magát és visszatér?

forrás

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek