Végiggondolták-e már, kedves olvasók, hogy amikor jó kis magyaros ételeinkkel rakjuk teli az asztalt, legtöbb esetben ezt nemzeti színeinkkel tesszük?
A színtanban a komplementer színkontraszt az egyik legfontosabb kontraszt – de itt a fehér asztal mellett most nem bonyolódnék bele a vörös és a zöld viszonyába sem Goethe-t, sem Itten-t, a színek értelmezőit, sem Newton színtanát előcibálva. Maradjunk annyiban, hogy a vörös és zöld alkotta színkontraszt az asztalon kívánja a fehéret – vagy a vörös és a fehér áhítozik egy kis zöld után, a mind megnyerőbb esztétikai élmény érdekében?
Gondoljuk csak el: egy vörös szaftban dúskáló pörkölt galuskával, fejes salátával, milyen pompás látvány! Valahogy a paprikás-piros ételek mellé mindig odakívánkozik egy kis zöld: akár savanyúság, akár saláta formájában, vagy csak úgy finomra vágott petrezselyemmel megpettyegetve. És a jó magyar asztalon ott a friss kenyér, hófehér béllel… Vagy a nyári saláta, amiben a paradicsom, a paprika, hagyma hármasa alkot ötvözetet, az nem kiált még valamicske zöldért: belehasogatott uborkáért, zöldfűszerért?
Jómagam többször kaptam azon magam: jé, ez megint egy nemzeti színű ebéd, mert a piros levest egy zöld főzelék követte, vagy a zöld levest egy tál makaróni piros mártással – bár ez utóbbinak aztán nem sok köze volt a magyar konyhához, csak a színek, azok voltak nemzetiek. A meggyes piskóta megporcukrozva, egy szelíd szál citromfű-bóbitával érkezik, és a délutáni görögdinnyeszelet is belevág a történetbe.
Könnyű nekünk nemzeti színű ételeket varázsolnunk, hiszen paprikánk piros, tengernyi jóízű ZÖLD-ségünk terem, s fehérnek pedig csak a képzeletünk szab határt. (Képzeljék csak el, mennyivel nehezebb helyzetben lehetnek e téren a brit szigetlakók, a svédek vagy a norvégok…)
A magyar tál, magyar ecsettel festve, mindig piros-fehér-zöld. Az ünnepeinken gondolhatunk sok más mellett erre is. Nem nehéz nemzeti színű menüt tenni asz asztalra, ha jó hazai alapanyagokból, magyar receptek alapján főzünk!
