„Build back better”, avagy Joe Biden egy éve az Amerikai Egyesült Államok elnöke
2021. január 20-án iktatták be az USA 46. elnökét, korábbi alelnökét, Joe Bident egy zajos és kétségekkel teli választási kampányt követően. Az évforduló alkalmából a Fehér Ház első számú lakója értékelte az elmúlt egy év teljesítményeit, eredményeit és a következő időszak kihívásait. Nem lehetett irigylésre méltó a helyzete az elnöki szövegíró stábnak a sajtótájékoztatót megelőzően. Hosszú, bizonytalanságokkal, külső és belső fenyegetettségekkel teli éven van túl az öregedő elnök, és a nyugdíjig még három, nem kevésbé nehéz év vár rá – elméletileg. – Erbst Adrienn geopolitikai elemző jegyzete
A 2021-es év az USA szempontjából nézve tele volt aggasztó eseményekkel; a világjárvány a vártakkal ellentétben nem csillapodott, a koronavírus által stimulált gazdasági világválság és az energetikai szektorban tapasztalt problémák intenzív hatást gyakoroltak az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi világára is – többek között jelentős inflációval és növekvő energiaárakkal kellett számolniuk. Az amerikai társadalomban tapasztalható megosztottság – legyen szó konzervativizmusról, vagy liberalizmusról, nacionalizmusról, vagy globalizmusról, feketékről, vagy fehérekről, rabszolgatartók leszármazottjairól, vagy alja munkát végző, mexikói és közép-amerikai migránsokról – nem csillapszik, s ha csak a felsoroltakat vesszük alapul, több esetben érezhetjük már az égett szagot a kanóc körül.
A Mexikóban, Dél-Amerika északi részén, az Északi-háromszög országaiban és a Haitin tapasztalható masszív gazdasági zuhanás, az illegális fegyver-, és drogkereskedelem, a korrupt politikai vezetők és bűnözés fokozódó terjedése komoly kihatással van az Egyesült Államokra is, hiszen a jobb élet reményében érkező bevándorlók súlyos terhet rónak a rendvédelmi szervekre és a szociális kérdésekkel foglalkozó hatóságokra. A déli határokat sújtó migrációs nyomás nem szűnik, s Biden kénytelen-kelletlen fenntartani a Trump által hozott – akkor túl szigorúnak értékelt – intézkedések egy részét. Az amerikai hatóságoknak 2021-ben 1,7 millió illegális bevándorlót sikerült elkapniuk, ami négyszerese a Trump-korszak számainak. Bár az tény, hogy 2020-ban csak 458 ezren lépték át a határt, ám ebben jelentős szerepe volt a világjárványnak is. Sokan a Biden-féle liberális migrációs politika következményének tekintik a megugrást, ám nyilvánvalóan jelentős tényező a délebbre található országok egyre válságosabb helyzete is.
A híres washingtoni Gallup elemző és tanácsadó cég legfrissebb közvéleménykutatása alapján Biden népszerűsége az elmúlt egy év alatt 48,9%-ra zuhant a 2021 januárjában mért 56-57%-ról (ez több mint 80 millió szavazatot jelentett neki a választásokon), ilyen alacsony eredményt a beiktatástól számított első évben csak elődje, Donald Trump tudott produkálni. Barack Obama hivatalba lépésekor hozzávetőlegesen 70%-os népszerűségi csúcson kezdett, egy évvel később 50% körülire csökkent támogatottsága, George W. Bush első ciklusát körülbelül 60%-kal kezdte, az első év végére, 9/11 után pedig, meghökkentően magas, közel 90%-os lett a népszerűsége.
Számos más közvéleménykutatás még rosszabb számokat közölt a lakosság bizalmi szintjéről az új elnök első éve alapján. Ám az tény, hogy nem a legjobb körülmények között kellett átvennie a hatalmat, hiszen a győzelemét is részben elősegítő, súlyos társadalmi megosztottság, már neki is komoly fejfájást okoz. Gondolhatunk itt a rendőri és igazságügyi fellépések eltérő megítélésére a fekete bőrű lakossággal szemben. A két legnagyobb port kavaró ügy a témában a George Floyd gyilkosság, illetve a nem rég felmentett Kyle Rittenhouse esete, akit a bíróság ártatlannak talált két ember meggyilkolásában. Az esküdtszék úgy ítélte meg, hogy a fiú önvédelemből lőtte le a két, feketék jogaiért tüntető, rátámadó férfit. Mindkettő jócskán tartalmaz ellentmondásos elemeket. A két, szó szerint és elviekben is fekete-fehér ítélet éppen az amerikai társadalomban uralkodó megosztottságot tükrözi, s láthatóvá teszik, hogy a rabszolgaság és a korábbi jogtiprások árnyéka súlyosan ráborul még mindig az országra, amit a 64-ben aláírt Polgárjogi törvénnyel egyértelműen nem tudtak megoldani.
A népszerűség csökkenéséhez egyértelmű, hogy a világjárvány is hozzájárul, főleg mivel éppen ez volt az egyik fő fegyvere Trump ellen Bidennek a kampány során. A számok nem igazolják Biden hatékonyságát – még ha ez nem csak rajta múlt is – hiszen 2020-hoz képest nagyjából 60 ezerrel többen haltak meg a vírus következtében. Biden nem tudott akkorát villantani, amivel tényleg bebizonyította volna elődje inkompetenciáját a covid-19 kezelésében, sőt a romló gazdasági állapotok még ráadásul az elmúlt negyven év legmagasabb inflációját is kiváltották, amit súlyosan megérez a lakosság. A koronavírusos megbetegedések és a mortalitás tekintetében látni kell, hogy az ország továbbra is az első a világon – a pandémiában elhunytak száma az Államokban meghaladta már a 850 000 főt.
Biden gazdaságpolitikáját is jelentős tömegek támadják. Voltak próbálkozások, több gazdaság serkentésére szolgáló törvényt sikerült például átvinnie a kongresszuson, ilyen az ország infrastruktúrájának feljavításáról szóló, 1 ezermilliárd dolláros törvénycsomag is. Ezen kívül Biden külön hangsúlyt fektetett a munkanélküliség felszámolására is, az erre tett lépéseknek köszönhetően 6,4 millió ember talált munkát az elmúlt egy évben, ám azt hozzá kell tenni, hogy a teljes foglalkoztatottság továbbra is alacsonyabb a világjárványt megelőző időszakhoz képest. (2021 januárjában a munkanélküliségi ráta 6,3% volt, 2021 decemberére 3,9% lett.) A fogyasztói árak drasztikus emelkedése – 7%-kal emelkedtek 2020 és 2021 decembere között – azonban komoly ellenérzéseket táplál az amerikai lakosságban, napról-napra növekszik az elégedetlenség. Sikerként felemlíthető a Kongresszus mindkét házának támogatásával elért 1,9 ezermilliárd dolláros, válságellenes csomag jóváhagyása, mely által sok, a járvány által sújtott család részesült anyagi támogatásban.
Saját szavazói körében is erősen megingott a népszerűsége, akár a baloldaliak legszéléről beszélünk, akár az ipari és pénzügyi szektor képviselőiről. A Demokrata Párton belül is jelentős az elégedetlenség, a félidős választások demokrata kudarcáról már nyíltan beszélnek. Sokak szerint a választási törvény drasztikus megváltoztatásával lenne egyedül esélyük – többek között elvonni az államoktól a szavazási folyamat ellenőrzésének jogát, és átruházni a szövetségi kormányra – de erre valószínűleg nem fog sor kerülni a párton belüli szembenállások miatt. Ráadásul bekövetkezett a nem várt legrosszabb is a demokraták számára; Trump újra esélyesnek tűnik az elnöki posztra. Az Egyesült Államok és a világ egyik legnagyobb példányszámú napilapjaként ismert USA Today novemberi felmérése szerint jelenleg, a megkérdezettek 44%-ka szavazna Trumpra és 40%-ka Bidenre. Az aktuális helyzetet vizsgálva a republikánusoknak komoly esélyük van arra, hogy ősszel többséget szerezzenek a Kongresszus mindkét házában, ez pedig súlyos csapást mérne mind a Demokrata Pártra, mind az elnök mozgásterére.
A Demokrata Párt mélyzuhanása különösen meglepő annak a ténynek a tükrében, hogy övék a Fehér Ház, illetve a többség a képviselőházban és szenátusban is (az alelnök szavazatával). Azonban a demokraták sorai sem olyan egységesek, mint azt a választásokat megelőzően láthattuk. Többek között nem lehet egy lapon emlegetni a kaliforniai liberálisabb demokratákat a déli államokat képviselő, konzervatívabb demokrata szenátorokkal. Utóbbiak a Blue Dog Koalícióba tömörülve tesznek keresztbe Biden és az eddigi legnépszerűtlenebb alelnök, Kamala Harris elképzeléseinek, például a választási törvény módosítása kapcsán.
Az olyan államok mérsékelt demokrata szenátorai, mint Arizona, vagy Nyugat-Virginia, a választási törvények mellett a szociális kiadásokról szóló törvényjavaslatot és az éghajlattal foglalkozó új menetrendet is elgáncsolták Biden nagy csalódottságára. Nem segíti az elnök helyzetét az sem, hogy egyre gyakrabban beszélnek az amerikai sajtóban Biden tekintélyelvű vezetési szándékáról, de sokan vélekednek ugyanígy a republikánusok és a demokraták soraiban is. Mindazonáltal az, hogy Biden mennyire ura saját tetteinek további kérdéseket vet fel, s itt nem a szellemi képességeit érő bírálatokra gondolok, hanem arra, hogy a demokrata elnök mindig is ismert volt erősen centrista nézeteiről.
A nemzetközi színtéren sem fogadta az új elnököt egyszerű helyzet, elsősorban az amerikai hegemónia gyengülése és az ezzel párhuzamosan erősödő orosz-kínai ambíciók miatt. Bidennek kellett magára vennie az afganisztáni kivonulással járó nemzetközi szégyenkezést, s tette ezt annak ellenére, hogy az ázsiai országban kialakult, húsz évre visszanyúló, amerikai fiaskóért nem csak ő felelős. A háborút elindító ifjabbik Bush, illetve az őt követő Obama – akinek Biden volt az alelnöke – sokkal inkább felelős az Afganisztánban bekövetkezett fizikai és elvi veszteségekért. 2021-ben mégis Bidennek kellett a pontot kitennie a mondat végére, s ez a feladat egy kudarc során egyértelmű, hogy senki számára sem kívánatos feladat. Ahogy odahaza is neki kellett elvinnie a balhét a sajtóban, úgy külföldön is sorra hallgathatta a korábban nem különbül járó oroszok és a kínaiak vádjait, de még szövetségesei szemében sem festett túl jól az önhatalmúlag eldöntött kivonulás és az addig ádáz ellenségeknek minősülő tálibok visszaengedése. Sok szövetségesben merülhetett fel az a kérdés, hogy az Egyesült Államok vajon továbbra is megbízható partnerük-e?
Ha az afganisztáni amerikai kudarcban nem is hibáztatható egyedül a jelenlegi amerikai elnök, a kivonulás során tapasztalható zűrzavar előállásában már annál inkább ő a felelős. A 2021 augusztusában végbe ment, felkészületlenségről árulkodó, kaotikus amerikai kapitulálás képei most is a szemünk előtt lebegnek: tömegesen menekülő, bosszútól, vagy a saríától tartó afgánok, csapot papot hátra hagyó nagykövetségek, koordinálatlan amerikai, szövetséges és afgán kormányzati haderő, hátrahagyott fegyverek és végezetül súlyos terrorista merényletek kísérték a folyamatot. Mindez joggal vetette fel sokakban a kérdést: nem lehetett volna a világ első számú haderejével és titkosszolgálatával rendelkező amerikaiaknak ezt jobban megszerveznie? Arra az eshetőségre már kevesebben gondolnak, hogy ennek célja és oka lehetett. Bárhogy is történt, kijelenthetjük, hogy Biden nagyobbat bukott ezzel, mint a bukott iraki és afganisztáni háborút is elindító ifjabbik George Bush, vagy a líbiai bombázást elrendelő Obama.
Pozitív hozadékai is voltak az évnek természetesen, így ki kell emelni a Kína katonai féken tartására létrehozott AUKUS szövetséget, mely egyfajta katonai/nukleáris együttműködés a Csendes-óceáni térségben az angolszász hatalmak közt – az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Ausztrália részvételével. Az AUKUS, a már 2017 óta működő QUAD (Négyoldali Biztonsági Párbeszéd az USA, Japán, Ausztrália és India közt) és az Egyesült Államok haditengerészeti flottájának növekvő jelenléte az Indo-csendes-óceáni térségben egyértelműen az amerikai ellenőrzést kívánja erősíteni a régió felett Kínával (és Oroszországgal, Észak-Koreával) szemben.
A katonai szövetségek építése kevésbé volt sikeres a hagyományos európai színtéren, ahol a NATO komoly dilemmába került fegyverkezési és területbővítési ambíciói kapcsán. Moszkva határozottan meghúzta a láthatatlan határhatárvonalait Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán kapcsán, s úgy tűnik, nem hogy engedni nem kíván ezekből, hanem további visszalépéseket vár Washingtontól.
Az oroszok alapvetően szeretnék visszaállítani a Szovjetunió szétesését követő állapotokat, amikor is a közép-, és kelet-európai országok egy rövid ideig még nem a nyugati szövetségi rendszert erősítették, hanem egyfajta pufferzónaként működtek a Nyugat és Oroszország között. Akkor a legyengült és megrendült Kreml nem volt képes ezt fenntartani és hagyta, hogy határaihoz egyre közelebb kerüljön az USA, ma úgy tűnik vissza akarja tekerni az időt. A leglényegesebb kérdések egyike így az; hogy meddig kíván visszamenni az időben Moszkva?
A NATO-val együtt a nyugati szövetségi rendszereket Donald Trump módszeresen leépítette elnöki ciklusa alatt, s ehelyett elsősorban Kínára és az amerikai gazdaságra összpontosította figyelmét. Az olyan lépésekkel, mint az acél- és alumíniumkereskedelmi korlátozások, vagy a NATO befizetések növelése a tagországok részéről egyértelműen kifejezte, hogy Európára nem csak szövetségesként, hanem riválisként is tekint. Továbbá azt is, hogy az USA számára már nem az öreg kontinens a prioritás, hanem Ázsia. Biden ezzel szemben, ahogy Ursula von der Leyen mondta a G20 csúcstalálkozón; visszaállította (valamelyest) a bizalmat és a kapcsolatokat. A demokrata elnök valóban komoly lépéseket tett az európai – amerikai viszony javítására, többek között eltörölte az acél-, és alumíniumkereskedelemre vonatkozó szigorításokat. Ettől függetlenül, most a kínai-európai kapcsolatok leépítése érdekében új típusú korlátozások bevezetésén gondolkodnak a kínai alapanyagú Európai Uniós termékekre.
Lényeges lépés volt Biden részéről, hogy újra csatlakoztatta az Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezményhez, melyből még elődje léptette ki az országot. Továbbá nagy visszhangot kapott az év végén szervezett online Demokrácia Csúcstalálkozó, azonban eredményeit értékelve nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A meghívottak körüli mizéria inkább az intrika irányába vitte el az új amerikai szerveződést. Összesen öt külföldi országban tett látogatást Biden első egy évében (Nagy-Britannia, Belgium, Vatikán, Svájc, Olaszország), s mivel mind európai célpont volt – még ha ezen látogatások során nem csak európai vezetőkkel találkozott is – egyfelől európai orientációját tanúsítják, másfelől a többrétűség hiányát is. Biden esetében is hiányolható a megfelelő Dél-Amerika és Ázsia stratégia.
Bár kritikus hónapokat élünk meg Ukrajna kapcsán az USA és Oroszország viszonyában, mégis elmondható, hogy Biden jóval kezdeményezőbb és együttműködőbb a diplomáciai kapcsolatokat illetően Moszkvával. A tavalyi év során személyesen és telefonon is egyeztetett a két ország elnöke, a külügyminiszterek és az alsóbb szintek között pedig rendszeres kapcsolat van. Már egyre inkább kijelenthető, hogy hamarosan újabb személyes Biden-Putyin találkozóra számíthatunk. Egyértelmű, hogy folyamatos erőfitogtatás zajlik Moszkva és Washington közt – ám ezek sok esetben a belső ellenzéknek és a külföldi partnereknek szólnak, itt megemlíthetjük Biden és Putyin időről-időre elhangzó fenyegető megnyilvánulásait – mégis az is világosan kiszűrődik az egyeztetésekről, hogy próbálnak valamiféle megoldás felé is lépni.
Alapvetően Biden kiinduló pozíciója sem volt túl erős 2021. január 20-án, hiszen súlyos teherként nehezedett a vállára mind a választások körüli zűrzavar, a feltételezett csalások ügye, a média kiegyensúlyozatlanságával kapcsolatos máig tartó vádak. Mindehhez, ha hozzátesszük a koronavírus tovább burjánzását először a Delta variánssal, majd az Omicronnal, a kedvezőtlen nemzetgazdasági légkört, az afganisztáni fiaskót és a pattanásig feszült viszonyokat az USA, Oroszország és Kína közt, tulajdonképpen még meglepően jól is szerepel az Ovális Iroda aggastyán ura. De ugyebár majdhogynem mindegy hány százalékod van, ha vesztesz a következő választáson.
Biden természetesen sikeresnek értékelte első egy évét, de eredményei rövid felsorolását és hosszú magyarázatát követően inkább az ukrajnai válságra próbálta terelni a sajtó figyelmét. A kérdések összetételét figyelve, ez sikerült is neki. Meg kell jegyezni azt is, hogy egy komoly orosz-amerikai szembenállás jelentősen tudja mindkét elnök népszerűségét növelni odahaza, gazdasági helyzetüket elnézve pedig erre erőteljesen szükségük is van.
Ha tetszenek a geopolitikai elemzések és hírcikkek, kérjük támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
