Az alábbi ajánlónkban Marosi Katalin egy rövid novelláját mutatjuk be, tesszük közzé.
Kevésbé köztudott, hogy William Shakespeare angol drámaíró nem csak alkotó személyiség, hanem gyakorló üzletember is volt. Az alábbi drámai párbeszéd köntösbe bújtatott novella az ő emlékére íródott 2019-ben. A lényege, hogy egy fordított Ars poeticáról van szó – ahogy ezt a leleményes olvasóknak a cím is sugallja –, és Vilma, a főszereplő hölgy magát Shakespeare-t személyesíti meg, miszerint William magyarosítva Vilmos, s ennek női névpárja a Vilma.
ACITEOPSRA
VILMA Valóban ez a kívánsága, édesanyám? Leszek akkor én is háztartásbeli. Nem érdekel, hogy lehetnék önálló ember: lélek, akiben ott pulzál a művészi véna. Ki alkotásra termett, s gondolatait kifejezi, mert szeretné, ha felfigyelnének rá. Felveszem ezzel szemben az otthoni öltözetet, kötényt kötök, hogy már kopottas ruhám csak azért se piszkítsam be. A családi tűzhelynek nevezett eszköz elé állok, egyszerre négy gázrózsán négy féle ételt fogok kavargatni, miközben kettő gyermek rángatja azt a bizonyos kötényt, ami mindjárt el is szakad, mert annyira jó minőségű. A harmadik meg olyan kicsi, hogy felültetem a pultra, és keze olyan rövidke, hogy nem éri el a szúró- és vágóeszközöket, mert késvillaollógyerekkezébenemvaló – édesanyám, igaz-e, hogy ezt annak idején belém nevelte, és jelentéséről mit sem sejtve mantraként mondtam, akárhányszor csak rám nézett?
Ott maradok, ahova letesz, édesanyám. Mint az a gyermek, aki a konyhapulton csücsül, s unalmában ajkai közt nyálbuborékokat fújogat és pattint szét, miközben unottan fixírozza a kötényemen lévő, kopottas, semmitmondó virágmintákat. Én is éppen olyan unalmasan nézek körül: hagyma, karalábé, zeller, répa… Az uram túlórázik, későn ér haza, mi jön még ma?
Mire egyik gyereket megfürdetem, a másik, akit előre vettem a sorba, újra végigcsúszik a padlón, meghempergőzik a kistestvére által szétköpködött bébiételben, mert persze még nem volt időm felmosni – arra csak akkor jut, ha már mind a három álomba szenderült. Este nyolc – mondod édesanyám, a gyerekeknek este mese után már aludni kell, de ez az én értelmezésemben olykor tíz, vagy éjfél, esetleg hajnal kettő.
Gondolni sem gondolok ám édesanyám arra, hogy az én meséimre mennyivel nyugodtabban aludnának el. Talán könnyebb lenne a szunnyadás, gyorsabban jönnének az álommanók, ha mesélnék nekik egy édes, emberi nyelven csacsogó… de nem! Belém nevelted, a zsigereimben szökken szárba a magvacska, miszerint a nőnek nincs egyénisége. Tudom, és nem követem el azt a hibát, hogy kilépnék a háztartásvezetés által szabott keretek közül. Mit nekem nagyvilág…
ANYA Én nem úgy…
VILMA Hagyd…
Édesapám! Látod? Magamra öltöttem a szürke ceruzaszoknyát, s rajtam van az azt kosztümmé kiegészítő kabátka is. Milyen tökéletes egyhangúság… tárgyalásról tárgyalásra járok, nyakamba vettem a céged, miután – isten nyugosztaljon – távoztál az élők sorából. Nincsenek színek már a világban, csak ez a néhány: szürke, fekete, fehér… talán még néha felvillan egy-egy sötétkék is, de élénk, nyári árnyalatok nincsenek sehol.
A férjem van otthon a legkisebb kölyökkel. Minta üzletasszony lévén éppen csak annyit voltam távol az irodától és a tárgyalóteremtől, ameddig felépültem, megerősödtem a szülés után. Így is hiányoltak.
Ó, csak tudnám, hogy miért varrtad a nyakamba ezt a terhet! Elvégre ott van a bátyám… Ő lett a családban a férfi, miután te itt hagytál minket, mégsem rá hagytad a céged vezetését! Ennyire bíztál volna bennem, hogy el tudom látni ezt a feladatot? Persze, persze… tudom, hogy szeretsz. Mindig is szerettél. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért nem emlékeztél a végrendelkezésed pillanatában azokra a történetekre, amelyeket kicsiként meséltem neked, s te olyan nagy élvezettel hallgattad őket… Még mindig van ám belőlük, s amikor eszembe jut egy-egy… a tökéletes, példás üzletasszony egy lehajtott wc tetőn ülve sírdogál.
Mindegy… ne is szólj semmit. Ajkad örökre hallgat, úgysem szól már. Eltömi az az átkozott sár, aminek odaadtad.
Megyek is, tárgyalunk egy ingatlan felújításáról. Művészetnek akarom hinni az emberi lét kapzsisága által szült intézkedéseket. S ugyan, ki mondja meg, hogy valójában nem ez a kultúra, nem az a művészet?
