A mai önző rohanó világban szembetalálkozni az együttérzés egymásra utaltság érzésével a hétköznapokban két olyan ember esetében akik egymás mellett élnek, de vajmi keveset tudnak egymásról, nem várt fordulat. Miként viszonyulnak egymáshoz, mit kezdenek, tesznek amikor egy nemvárt esemény hatására kizökkennek a megszokott komfortzónájukból és hogyan tovább? Ezt a kérdéskört boncolgatja Marosi Katalin az alábbiakban olvasható – Akik hiányoznak című novellájában.
Minden április 28-án és május 2-án gyertyát gyújt Hanna néni. Nem egyet, hanem nagyon sokat. Amennyi csak elfér az ebédlőasztal melletti, viszonylag alacsony komód tetején. Ezek olyan napok szoktak lenni az évben, amikor csend zuhan a házra. Öt kerek esztendeje vagyok albérlője a mostanra hetvenkét éves asszonynak. Hosszú ideig nem értettem ezt a szokását, csak némán figyeltem.
Aztán egyszer úgy hozta a sors, hogy el kellett kísérnem Budapestre. Rákot diagnosztizáltak nála, és vonattal mentünk fel, hogy megkeressük a Kék Golyó Klinikát. Országos Onkológiai Intézet – az intézmény hivatalos neve.
A vonatúton Hanna néni csak nézett maga elé. Nem szólt semmit, bármit kérdeztem. Nem kért semmit, bármivel kínáltam. Utazásunk a főváros tömegközlekedési eszközein is hasonló hangulatban folytatódott. Akármivel próbálkozhattam, csak különféle fejmozdulatokat kaptam válaszul, semmi egyebet. Hosszasan gondolkodtam: tényleg képes ez az alattomos betegség egy kicsit furcsa, de azért még nagyvonalakban életvidám idős asszonyt egyik napról a másikra ennyire tönkretenni? Nem fért a fejembe…
Hanna néni belém kapaszkodott, ahogy elértük a kórház ajtaját. Jelentőségteljesen rám emelte tekintetét – fiatal nő létemre is magasabb voltam nála vagy másfél fejjel –, majd így léptünk be az előtérbe. Félelem sütött a tekintetéből. Tőlem várt valami világmegváltó gondolatot, ám képtelen voltam azt hazudni, hogy „minden rendben lesz”. Így hát a némán feltett kérdésre válaszul csak megcirógattam puha, ráncos arcát. Egy könnycsepp jelent meg a jobb szeme sarkában, ami némán végiggördült az arcán, majd eltűnt a nyakánál a legszebb otthonkájának némileg meggyűrődött rétegeiben. Láttam rajta, hogy nem akarta nekem megmutatni a gyengeségét. Szükségállapot eredménye hát, hogy én vagyok itt vele – minekutána eltemette már mindkét gyermekét, unokák nem születtek a férje sem élt már, szülei, nagyszülei rég eltávoztak.
Az orvos sem tudta megvigasztalni. Hogyan is tudta volna? Műtéti úton el kell távolítani a bal mellét. Máshogy nem tudja gyógyítani, későn derült fény a betegségre, de talán még van remény a túlélésre. Egy ilyen műtét minden nőnek csapás, mondta a doki. Aztán, amikor a hivatalos részét elintéztük a dolognak – további vizsgálatok és a műtét időpontjának egyeztetése, kitűzése –, vigaszképp megpróbált implantátumokat mutogatni.
„Menjünk, angyalom!”
Hanna néni elköszönt, majd egyértelműen az ajtó felé húzott. Meglepődtem rajta, hirtelen mennyire visszanyerte az erejét. A visszafelé tartó vonatúton végig csacsogott, többnyire semmiségekről. Hogy mit süt majd a hétvégén, hogy milyen virág kerül pénteken az asztalra, amikor majd megjön a piacról, és így tovább.
Aztán amikor már körülbelül csak tíz perc volt vissza a hazaérkezésünkig, azt mondta, ne siessek annyira majd ki az állomásról, mutatni akar valamit. Előre mentem le a lépcsőn, és nyújtottam a kezem Hanna néni felé. „Pont jó helyen állt meg a vonat” – mondta, amikor nagy nehezen lelépkedett a járműről, majd kicsi, öreg kezével a holokauszt emlékmű felé mutatott.
Egy hatalmas márványtábla volt, melyen egy zsidó család és egy sárgacsillag körvonala volt kiszakítva, az egész, elölről nézve egy kép, egy kétdimenziós vízió látszatát keltette. Az emlékmű alkotója valóban a nem-létezés kihangsúlyozását tekintette fő feladatának.
„Ők azok, akik hiányoznak.”
Ez a négy szó bőven elég volt ahhoz, hogy megértsem, miért gyújt mécseseket április 28-án és május 2-án. Ezután sosem kérdeztem rá. Csak vele együtt emlékeztem azokra, akiket sosem neveztünk meg, és nem tudtam, fűzi-e bárkihez közülük Hanna nénit rokoni kapcsolat. Szavak nélkül, könnyek nélkül, de én is gyászolok.
Fotó: Illusztráció, PécsMa
