Ricardo Ruiz de la Serna a madridi CEU San Pablo Egyetem Bölcsész- és Kommunikációtudományi Karának professzora, s egyben az intézmény Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Rendszeresen publikál a szakterületével kapcsolatos témákban, melyek felölelik a történelmi és politikai kérdéseket, a vallás és a terrorizmus tárgykörét, a Közel- és Távol-Kelet térségét, valamint az egykori szovjet blokk országait különös tekintettel hazánk történelmére és hagyományaira.
Magyarországról szóló cikkeit olvasva az a benyomása támad az embernek, hogy nem csupán ismeri történelmünket és kultúránkat, hanem valósággal belelát a magyar néplélek legmélyebb rétegeibe, mintha érezné, hogy mit jelent magyarnak és közép-európainak lenni. Honnan fakad az érdeklődése térségünk iránt?
Talán mindez a szüleim komolyzene iránti szeretetével kezdődött. Azt hiszem, a legkorábbi Magyarországgal kapcsolatos emlékem Johannes Brahms Magyar Táncok című darabjához kötődik. Később pedig a középkor és a reneszánsz periódus történelme iránti érdeklődésemet követtem. Hunyadi János kora s Mátyásé, aki a legnagyobb itáliai mecénásokkal is versenyre tudott kelni, az európai reneszánsz egyik fénypontjának tekinthető. Ha valaki teljes egészében meg akarja érteni, hogy mit jelent európainak lenni, akkor Közép-Európa felé kell fordulnia, s nem csak a Habsburg Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia időszakáig, hanem korábbra is vissza kell tekintenie. Emlékszem még, hogy amikor elkezdtem bélyeget gyűjteni, a kezem közé került egy meglehetősen szerény de számomra igencsak kedves magyar kollekció, melyet a mai napig féltő gonddal őrzök. Könnyen meglehet, hogy “Magyar Posta” volt az első magyar kifejezés, amit megtanultam.
Az oszmán hódítás, melyet gyakran említ írásaiban, véget vetett a középkori és reneszánsz Magyar Királyság nagyhatalmi pozíciójának. Ahogy a Reconquista, a mórok által elfoglalt hispániai területek visszahódítása, lerakta a spanyol nemzetfejlődés alapjait, a török elleni harcok emléke fontos eleme a magyar nemzeti öntudatnak. Mennyire beszélhetünk párhuzamokról a két történelmi folyamat kapcsán.
A jelentős különbségek ellenére valóban felfedezhetünk bizonyos fokú hasonlóságot. Ilyennek tekinthetjük például a lovagi erényeket, melyek a középkor folyamán kialakulnak Európa-szerte. E tekintetben mindkét országban jelentős szerepe volt a katolikus egyháznak. A Camino de Santiago, a Santiago de Compostelába tartó zaranádoklat, a történelmi Magyarország területéről is vonzotta a peregrinusokat. A santiagói székesegyházban van egy gyóntatószék, melynek gyámkövén a “Pro lingua hungarica” felirat olvasható.
Mindkét ország megélte a muzulmán hódítók elleni küzdelmet, s keresztény királyságként az iszlám elleni védőbástyaként szolgáltak Európa két végpontján. Mindazonáltal hiba lenne csak a középkorig, illetve a XVI. századig visszanyúlni. A Római Birodalom befolyása Pannóniától egészen Észak-Afrikáig nyomon követhető. A budapesti Nemzeti Múzeumban található egy csodálatos római-kori leletanyag, mely jól szemlélteti a közös spanyol-magyar kulturális örökséget.
A budai várban szintén van egy emléktábla, mely a magyar főváros 1686. évi felszabadításában részt vevő 300 spanyol dicsőségét hirdeti. Négy évszázaddal korábban többszáz magyar lovag – akik Árpád-házi Jolánnal, I. (Hódító) Jakab aragóniai király nejével érkeztek az Ibériai-félszigetre – vett részt Valencia visszahódításában. Mennyire él még emlékük Spanyolországban?
Tartok tőle, hogy erről csak a középkori témákban jártas történészek tudnak. S mindezt fájdalommal mondom, mert a középkori Spanyolország történelme csak az Európa többi részével fennálló összefüggésrendszerben érthető meg igazán. A kasztíliai politika Atlanti-óceán felé fordulása – a gyapjúkereskedelem például – vagy az aragóniai korona földközi-tengeri terjeszkedése az adott történelmi korszak alapvető fontosságú eseményei voltak. E folyamatok sorába illeszkednek a Német-Római Birodalommal és a dunai Európával fenntartott kapcsolatok. Magyarország szintén jelen volt a spanyol köztudatban a szentek tiszteletének köszönhetően, gondoljunk csak a pannóniai születésű Tours-i Szent Márton, illetve Árpád-házi Szent Erzsébet kultuszára. A történelmi emlékezetkiesés egy Európa-szerte terjedő nyavalya, azonban vannak pozitív változások e tekintetben, főleg a madridi magyar nagykövetség fáradozásainak, illetve a spanyolországi magyar egyesületek és magyarbarátok tevékenységének köszönhetően.
Ön mozirajongó s egyben befolyásos filmkritikus. Mennyire ismeri a spanyol publikum a magyar filmművészeti alkotásokat?
Sajnálatos módon úgy általában véve a közép-európai filmművészet meglehetősen ismeretlennek számít Spanyolországban, habár e téren megfigyelhető némi változás. A különböző kulturális szervezetek, diplomáciai képviseletek, illetve Magyarország barátai kulcsfontosságú szerepet játszanak annak érdekében, hogy végre felemelkedjék a kiemelkedő magyar produkciókat eltakaró lepel. Talán a fordulópontot a “Saul fia” által 2016-ban elnyert Oscar-díj jelentette, habár néhány szélesvásznú film, mint például a 2006-ban bemutatott “Szabadság, szerelem”, már kijelöltek egy a szélesebb közönséghez vezető ösvényt, főleg ami a jó minőségű történelmi filmeket illeti.
Mennyiben más a magyar irodalom helyzete? A spanyolországi könyvesboltokban mindig találok egy-egy Márai vagy Kertész Imre-kötetet, de klasszikusok, mint például Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán neve ismeretlenül cseng a legtöbb könyvkereskedő számára.
Valóban leginkább a XX. századi regényírók – Márai Sándor, Esterházy Péter – műveit olvassák, azonban a költészet és drámairodalom nagyjai – Petőfi Sándor, Madách Imre vagy Zilahy Lajos, akárcsak a kiemelkedő magyar esszéisták teljesen ismeretlenek a spanyol olvasóközönség számára. Gondok vannak a fordítással, mely eleve elenyésző, nehézkes és drága, s itt is jelentkeznek a kulturális szektorban általánosnak tekinthető problémák, főleg ami a műkritikát, kéziratgondozást és könyvterjesztést illeti. A magyar irodalom – a Trianon előtti államterületen élő alkotókat is beleértve – nem tud versenyezni a német vagy francia nyelvű szerzőkkel. Miközben a magyar zene méltán híres világszerte, a magyar irodalmi géniusz egy rejtett kincs, melyet a spanyol nagyközönség még nem fedezett fel. Emlékszem egy magyar fiatalra, akit a 90-es években Madridban ismertem meg – Kisdi Beátának hívták – aki megajándékozott “Az ember tragédiája” spanyol fordításával, melyet igen nagy becsben tartok. Bárcsak olvasná ezt az interjút, s megtudná, hogy ajándéka nem volt hiábavaló. (nevet)
Anyanyelvén kívül jól beszél angolul, franciául, németül, olaszul és portugálul, s elboldogul szerbhorvát, orosz és kínai nyelven is. Hogy halad a magyarral?
A magyar nyelv teljesen magával ragadott. Lassan de biztosan haladok. A Debreceni Nyári Egyetemen kezdtem el tanulni, ahol nagyszerű tanáraim voltak, akikre a mai napig hálával gondolok. Jelenleg Madridban folytatom a magyartanulást. Úgy vélem, a nyelv elsajátítása lehetővé teszi a magyar kultúra más elemeinek a mélyebb megértését. Gondoljunk például az “összpontosít” igére, az egyszerre több pontra való koncentrálás folyamatára. Ez egy olyan képesség, melyre kétségtelenül nagy szüksége volt Árpád magyarjainak, akiknek egyszerre kellett a térdükkel irányítani a lovaikat, miközben kilőtték nyilaikat. Ha nem összpontosítottak eléggé, akkor vagy leestek a lóról vagy cél tévesztett nyílvesszejük. (nevet)
Az utóbbi időben ismét gyakran hullanak a magyarok nyilai az európai politikai küzdőtéren. Mennyire tudhatóak be ezek a konfliktusok annak, hogy nyugat-európai partnereink nem ismerik eléggé nyelvünket, kultúránkat és történelmünket?
Ami az európai közvéleményt illeti, valóban beszélhetünk egy általános ismerethiányról. Ide sorolnám a Trianoni Békeszerződés következményeivel, illetve a közép-európai társadalmak összetettségével kapcsolatos perspektíva hiányát. Miközben Magyarországról beszélnek, teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy a magyar kulturális tér átnyúlik az ország jelenlegi határain.
Úgy tűnik azonban, hogy a nagypolitika szintjén létezik Magyarországgal kapcsolatban egy olyan közbeszéd, melyet talán egészen más politikai és gazdasági érdekek motiválnak. Véleményem szerint ez esetben már nem annyira ismerethiányról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy nem képesek kellőképpen értékelni a történelem és a kultúra politikai folyamatokban betöltött szerepét. A magyar nemzet – legalábbis saját véleményem szerint – joggal büszke nyelvére, irodalmára, hagyományaira stb., s okkal hiszi, hogy mindezt őrizni és ápolni kell. A magyar népet nem jellemzi a modern kor múltat eltörölni akaró határtalan újításvágya. Természetesen a magyarok sem utasítják el a modernizációt – elég ha a XIX. század végi és XX. század eleji Budapestre gondolunk, mely egyike volt a korabeli Európa legmodernebb városainak – azonban nem hódolnak szolgai alázattal valami előtt pusztán csak azért mert új. Azt hiszem, mindebben a XX. század borzalmai fontos szerepet játszottak, s erről a tényről nem szabad megfeledkezni.
Cseszneky Miklós
