Drága Barátaim!
Köszönet elsősorban K.-nak, akinek születése igaz történetét vetettem „papírra”. Hiszen nélküle talán „ez a műsor soha nem jöhetett volna létre”, ahogy mondjuk ezt pestiesen.
1954. december 14-én, 12.45 perckor született meg egy kisfiú, a VII.kerületben található, később elhíresült Péterffy Sándor Kórházban. Édesapja értelmiségi, vezető, édesanyja pedagógus, a kerületi Dembinszky utcában, egy körfolyosós, bérházban laktak. Akkoriban nem volt még GYES, GYED, így aztán hamarosan dolgoznia kellett mennie az édesanyának. A kisdedre pedig a szomszédasszony, Czagánné vigyázott, etette, itatta, néha kezénél, lábánál fogva húzta végig a körfolyosón.
AKKOR HÁT AZ ÉN 56-S TÖRTÉNETEM
Emlékszem a későbbi eszemmel, nagyon szerettem a Czagán nénit. Hatalmas, bő szoknyás néni volt, mindig cigaretta lógott a szájában. Az ajtó előtt ült naphosszat egy kis sámlin, szétterpesztett lábakkal. Mindenről tudott, mindent látott, harsányan kiabált, káromkodott, és hát zseniálisan főzött. Azt mondják a krónikások, naponta annyiszor etetett, ahányszor hazajött a család valamelyik férfi tagja. A férje, az öreg Czagán, aztán három fia! 56 őszén, alig múltam másfél, vérhasban megbetegedtem. Anyám húga, Bözsi néném éppen nálunk vendégeskedett, ápolta a halálos beteg Anyámat, aztán engem. Olyan akuttá vált a betegség, hogy a fenekemen folyt a vér. Gyógyszer, orvos éppen nem akadt, aztán Apám valahonnan kerített mégiscsak orvost. A doktor megvizsgált, majd közölte a sokkoló hírt, nem érem meg a másnapot, menthetetlen, halálos beteg vagyok. Miközben Anyám, negyvenfokos lázban, húgával együtt sírattak a kiságyam fölött tehetetlenül. A doktor szánakozva nyugtatta Anyámat, tehetetlenül tördelte a kezeit, hiszen mentőt nem tudott hívni, az utcán háború, halottak, sebesültek. Annyit tudott ígérni, hogy másnap eljön, kiállítja a halotti bizonyítványomat!
Ekkor Apám elindult, nyakába vette a várost. Hogy honnan, nem tudom, erre már nem emlékszem, de szerzett keserű csokoládét, meg rumot, majd egy teherautóval tért vissza. Aztán megkezdte a „gyógykezelést”! Egy darabka csokit tett a számba, majd mikor azt elnyalogattam, akkor aztán egy kávéskanálhegynyi rumot erőltetett le a torkomon. Így ment ez addig, míg el nem ájultam, szó szerint be nem rúgtam. Mindegy volt akkor már,- ahogyan később mesélte – hogy mibe halok bele, a vérhasba, vagy a rumba. A jajveszékelő Anyám közben eszméletét vesztette, aztán Bözsike, a sofőr segítségével a teherautóba tették, elindultak vele a Kórházba. Az orvos csak másnap, későeste tudott eljönni, hogy kiállítsa a halotti bizonyítványt. Aztán sem Ő, sem más nem akart hinni a saját szemének, éppen fejtetőn álltam!
A történetet Apám mesélte valaha, miként említettem is, talán eszembe sem lett volna, ha nem esik szó K. születésének históriájáról. Annak különös, szívet marcangoló, a mesélő hitelességét még véletlenül sem megkérdőjelezhetően. Miként ez az eset is, anélkül, hogy szándékomban állna azt „űberelni”. Szegény Anyám aztán hosszas kórházi ápolás után felépült. Kiderült, hogy nem az akkor halálos TBC, hanem más, hasonló kórisme okozta a bajt. Engem pedig levittek Balatonfűzfőre, a drága Mamához, így aztán innen eredeztetem én azt a bizonyos napvilágot. Ott is jártam óvodába, majd iskolásnak cseperedve, hozott vissza Apám a fővárosba, de úgy, hogy évtizedekig minden vakációt ott töltöttem.
A konklúzió minden egyebek mellett az is, hogy lehet, az életemet köszönhető, „kulináris gyógykezeléssel” kezdődött az a sírig tartó szerelem, ami engem ehhez a műfajhoz köt, egészen bizonyosan halálomig.
Köszönet hát Apámnak, aki akkor, a forradalom kellős közepén, az életemet mentette meg rummal és keserű csokoládéval!
