Vona Ildikó/ PannonHírnök: Most ünnepli a születésnapját, az Internet is tele van vele: „Szörényi Levente 70”. Külsőleg szerencsés, mert nem néz ki annyinak, de milyen érzés 70 évesnek lenni?
Szörényi Levente: Szép kerek dátum, egyszer van ilyen az életben, de összességében jó érzés. Jóban vagyok magammal, és ez látszik is rajtam. Évekkel ezelőtt azért változtattam meg hosszútávra a külsőmet, mert megfigyeltem másoknál, hogy vannak férfiemberek, akik ahogy korosodnak, el kezdenek külsőleg öregasszonyosodni. Ettől akartam megóvni magamat, azért viselek bajuszt, meg szakállt.
– Megjelent az új könyve, a Rohan az idő. Kiknek íródott és milyen céllal?
– Tulajdonképpen ezt én kezdeményeztem, mert úgy gondoltam, hogy még életemben segítsem elő ennek a könyvnek a létrejöttét. Stumpf Andrással több interjút készítettünk már a Heti válasz számára, és ő elvitte kartondobozokban az anyagot átnézni. Miután elolvasta, felvetette egy teljes életrajzi könyv gondolatát, nekem pedig megtetszett az ötlet. Beszélgetés közben ment a magnó órákon keresztül, majd leírta a szöveget, én átolvastam és megbeszéltük a változtatásokat. Neki az volt a véleménye, hogy butaság lenne ezt interjú-kötetnek megcsinálni. Így lett az egész egy hosszú-hosszú monológ.
– Gyöngyösi Levente „Az Illés szekerén” szimfóniája szintén a születésnapjára készült…
– Állati jó! Aki képes globálisan zenében gondolkodni, azoknak azért tetszik, mert ez egy újdonság. Nem emlékszem arra a zeneirodalomban (sem könnyű, sem klasszikus műfajban) hogy egy fiatal, még nem igazán ismert zeneszerző vesz egy úgynevezett mestert, azt zeneileg „megfogja” és belőle csinál egy opust. Nagyon boldog voltam a Zeneakadémián, amikor bemutatták ezt a művet. Remélhetőleg valamelyik nagyzenekar felvállalja és játszani fogja, hogy a közönség széles rétegei megismerhessék, mert nagyon beletalált Gyöngyösi ebbe a dologba.
– Újra lesz előadás az István a királyból…
– Igen, már a jegyeket is lehet rá kapni. Novák Péter rendezésében láthatják a nézők és megint a Királydombon mutatjuk be, csak most fordítva lesz, mint a filmben volt. Most a nézők ülnek majd a dombon, és ahol régen a közönség ült, ott lesz egy hatalmas színpad. A régi gárdából egyedül Vikidál Gyula nem szerepel benne, de Varga Miklós, Nagy Feró és a többiek elvállalták.
– Olyan buli, mint az Illés-Metro-Omega volt, nincs most kinézőben?
– Nincs. Akkor játszottunk együtt utoljára. 10 éve halt meg Pásztory Zoli, Csíkszeredában már Örs fiam ugrott be helyette dobolni. Egyébként a három zenekar közül mi játszottunk az utolsó pillanatig eredeti felállásban, a többieknél voltak tagcserék.
– Az Illés milyen szerepet töltött be az életében?
– Nekem mindent. Az Illés adta meg az alapot, az elismertséget, a hátteret, amiből aztán én bátran tovább tudtam gondolkodni. A népzenei ihletésű számaim már az Illés zenekaron belül megjelennek, és kellett hozzá a közönség támogatása, ami szerencsére elég gyorsan, néhány hónapon belül kialakult. Az Elszáradt a sárga rózsát, meg az Amikor én még kis srác voltamot csak az Illésben lehetett. A Fonográf nagyon más, sokkal cizelláltabb a zenei szövete, persze nem lehet igazán összehasonlítani a kettőt. Az Illés a színpadon mindig egy lehengerlő valami volt, a Fonográf meg bámulatosan jól szólt.
– Miért kezdett rockoperákat írni?
– Mert megirigyeltük a Szupersztárt. A Kőműves Kelement 250-szer játszottuk Hegedűs D. Gézáékkal, ami azért elég bátorságot adott, hogy az egyébként már 10 éve tervezett István, a király elkészüljön. Nem olyan egyszerű ez a dolog, hogy csak úgy belecsap az ember, de a Kőműves Kelemen mindenképpen sokat segített. Viszont én mindig ellene voltam a másolásnak, még a háromperces nótáknál is. Szerintem minden nóta egy különleges gyöngyszem- így volt ez Illésben, Fonográfban,- és a színpadi művekről is ugyanezt gondoltam. Sokan nehezményezték is, hogy az István, a király után következett Atilla teljesen más lett.
– Most dolgozik valamin? Gondolom, nem olyan nyugdíjas, hogy csak otthon van és kapálgatja a kiskertjét…
– Szeretem kapálgatni és gyakran csinálom is. Persze a kiskert inkább egy szőlő. Most először fordult elő, hogy nem tudtam megmetszeni saját kezűleg, mert koncerteztünk Szegeden.
– A borászkodás hogyan jött?
– Teljesen véletlenül. Balatoni ismerősök mondták, hogy valaki eladná ezt a területet és kivittek megnézni. 130 ezer forintért akarta adni a tulajdonosa, én meg úgy voltam vele, hogy legyen a fiamnak valami. Ez akkor még csak földbirtok volt, nem volt rajta semmi. Nem szőlőtermesztés céljából vettem meg.
– Ahhoz képest, hogy borászkodik, most éppen sört iszik…
– Én szeretem a sört, a bor az más.
– Inkább sörös, vagy boros?
– Én mindenes vagyok. Szeretem a bort, de az más alkalomra való. A sört meg lehet inni a víz helyett.
– Visszatérve a komponáláshoz. Dolgozik valamin?
– Most konkrétan nem. Idén nyáron két utazás van betervezve. Az egyik félig szakmai, a régészethez kapcsolódik…
– Csak nem Egyiptomba készül Szántai Lajosékkal?
– Nem, bár már többször elhatároztam, hogy családdal kimegyünk oda úgy, hogy összekötjük Izraellel. Pár éve lett volna egy ilyen hajóút, de azt lemondták a közel-keleti helyzet miatt. Most egy Maldív-utazást tervezünk a családdal, unokákkal. Kicsit messze van, de nem baj. Egész életemben ilyen „Robinson-féle” szigetet láttam magam előtt pálmafával, meg fehér homokos tengerparttal. Ott most lesz minden.
– Hatalmas az életműve és sok elismerést kapott a munkájáért. Milyen érzés volt átvenni a Kossuth-díjat?
– Az Illés-tagok közösen kapták a díjat, de rosszlelkű emberek azt is kikezdték. Azt mondták, hogy mi kegyeltek voltunk. Egy a lényeg: mi kaptunk először Kossuth-díjat a műfajból, mármint az Illés. Amikor kaptuk ezt azt elismerést, a fiam akkor jött össze a feleségével, és én a díj mellé járó pénzösszeget azonnal átutaltam nekik lakásvásárlásra. Van egy cinikus mondás, még a Kádár-rendszerből származik: „Nem annak fontos, aki kapja, hanem annak, aki adja”. A másik még szemetebb: két művész beszélget az ORI büféjében, az egyik díjat kapott és a másik megkérdezi: „Kaptál is valamit, vagy csak a szégyent?”
– Egyébként hogy áll az elismerésekkel? Azért van ott EMeRTon, Prima Primissima, Magyar Örökség-díj, Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, Hungaroton Életműdíj…
– Nem akarom megismételni az előbbit, de ezek mögött a díjazások mögött mindig van egy szándék, hogy befókuszálja magát a díjátadót az emberek retinájára. Néha előfordul, hogy egy művész nem ért egyet politikailag és visszautasítja a díjat. Aczél például előre kipuhatolta, hogy kinél lehet ilyen, és nem ment bele a pofonba.
– És a SZOT-díj? Azt miért kapták?
– Azért, mert Kubába akartunk menni. És mentünk is. Az volt a háttérben, hogy a Fonográf együttes kap egy SZOT-díjat és ők mennek Kubába a Világifjúsági Találkozóra. Kétszer jártunk kint: először Pozsgay Imrével, meg a kulturális delegációval – ami félig-meddig előkészítése volt a VIT-nek-, és aztán a nyári VIT-en. Ehhez kellett egy ilyen „önmegnyugtató” díjátadás.
– A rendszerváltás hozott valami változást az életében?
– Semmit. Véleményt jobban lehet mondani, de azért még most sem teljesen veszélytelen, hogy az ember elmondja a véleményét.
– Köszönöm szépen az interjút és nagyon sok boldog születésnapot kívánok!
Kövessen minket: Facebook
