Törökország helyzete az ukrán háború árnyékában

A Boszporusz őrei: Törökország helyzete az ukrán háború árnyékában

Isztambul sajátos geostratégiája mindenkor kiemelkedő figyelmet érdemel, hiszen az ország földrajzi elhelyezkedése, vallási és kulturális elhivatottsága, gazdasági, kereskedelmi, illetve katonai potenciálja Európa és Ázsia hídjaként komoly hatással van a két kontinensen zajlódó eseményekre. Törökország regionális hatalom, ám lépései globális kihatással is bírnak, hiszen az iszlám világ egyik vezető országa, de a NATO egyik legerősebb hadserege is. Ambíciói szövetségeseit és ellenlábasait egyaránt frusztrálják, gopolitikai döntéseiben önálló nemzeti érdekérvényesítés rajzolódik ki, s azokat nem feltétlenül igazítja partnerei elképzeléseihez. Céljai elérése érdekében nem válogat a szövetségesek közül. Bárkivel szemben képes felvenni a harcot, sokszor ugyanazzal az országgal miközben az egyik fronton kemény viadalt vív, egy másik szférában virágzó együttműködést folytat. Mindezeknek köszönhetően, egyedülállóan mozgalmas és érdekfeszítő a török külpolitika és nemzetstratégia.- Erbszt Adrienn külügyi elemzése.

Az immár lassan három hete dúló ukrajnai háború kapcsán sem láthatunk meglepetést a törököktől, nem lépnek fel határozottan a szövetségi rendszerük által súlyosan szankcionált oroszokkal szemben, éppen csak annyira ítélkeznek, amennyire az elengedhetetlen, s amennyire az a legkevésbé okoz kárt gazdaságuknak és külpolitikai ambícióiknak. Mindez nem is csoda, hiszen Törökország gazdasági és politikai szempontból nézve nem a legjobb éveit éli, s a világjárvány csak tetőzte az amúgy sem egyszerű helyzetét. A Goldman Sachs elemzői szerint a török infláció idén elérheti a 60%-ot is. Az emelkedő nyersanyag és energiahordozó árak, a növekvő előállítási és szállítási költségek, az egyes piacokon tapasztalható hiányállapotok és a törökök lágy monetáris politikájával is összefüggő infláció súlyos kockázatok rejt magában, így nem véletlen, hogy a török kormány amennyire lehetséges kerüli az önnön lábon lövést elhamarkodott szankciók kikiáltásával.

A régióban most háború zajlik, bár nem a törökök harcolnak, mégis súlyos hatást gyakorol rájuk az orosz terjeszkedés. Úgy is fogalmazhatunk, hogy évszázados harcokat idéz fel számukra a mostani folyamat. A hagyományosan török-orosznak is mondható ütközőzónában ma az oroszok előrébb tolták katonai állásaikat, s ez semmi esetre sem lehet megnyugtató az ankarai kormány számára, ahogyan a térségben felszaporodott brit és amerikai hadihajók jelenléte sem. A dolgok jelenlegi állása szerint nem sokára a Fekete-tenger átelleni oldalára új szomszéd költözik, s ha nem is válik Ukrajna Oroszország tényleges területévé, az orosz támadás elvitathatatlan célja, hogy az ország vezetése újra Moszkva ellenőrzése alá kerüljön. A leendő új szomszéddal pedig – főleg ha méreteit tekintjük – nem jó nyíltan ellenségeskedni. Éppen ezt az óvatosságot és előrelátást láthatjuk Ankara elmúlt hetekben tett nyilatkozataiban. Azonban a másik oldallal sem lehet elég óvatos, hiszen valamennyi „önfejűséget” mindig kaphatott a Nyugattól, azonban nem érheti az a vád, hogy az oroszoknak valamiben is kedvezett céljaik elérésében.

Erre talán a legékesebb példa a Boszporusz lezárásának módja és ennek kifelé történő kommunikációja. Mivel már egyértelműsíthetően háború zajlik a fekete-tengeri térségben, a montreux-i egyezmény 19. cikke lép életbe, melyet a háborúban részt vevő országokra kell vonatkoztatni. Mindezek alapján csak azokat engedik át a szoroson, akiknek áthaladási joga van háború esetén, vagyis, akik a Fekete-tengeren található katonai bázisokhoz hozzárendelt hajók. Így lehet az, hogy a döntés meghozatalát követően is volt olyan orosz hadihajó, akinek áthaladást biztosítottak. Lényeges kiemelni a kép tisztasága érdekében, hogy Ankara minden hadihajó, köztük a NATO hozzáférését is blokkolta a csatornához. Valószínűleg erre célozhatott a törökországi orosz nagykövet, amikor arról beszélt, hogy országa értékeli Törökország hozzáállását a nemzetközi joghoz.

Fontos ugyanakkor arról is beszélni, hogy a jelenlegi háborús állapot ideiglenes, a valós problémák a háború befejeztével jönnek elő. Így a Fekete-tenger katonai felállásában bekövetkező, jövőbeli változások súlyos kérdéseket kell felvessenek már most a törökökben, hiszen egy orosz győzelem esetén komolyan számíthatnak arra, hogy Moszkva megnöveli a fekete-tengeri katonai flottáját.

Ankara ugyan az orosz hadműveletet egyértelműen elítéli nyugati partnereivel egyetemben, mégis tartózkodik ennek gyakorlati megnyilvánulásától amennyire csak lehetséges. Egyelőre nem kíván beszélni a Moszkvával szemben alkalmazott gazdasági szankciók bevezetéséről, és az Európai Unióval ellentétben nyitva tartja légterét az orosz polgári repülés előtt, ezzel az oroszok – ha nem is a legrövidebb úton – Isztambulon keresztül el tudnak jutni Európába.

A nagy hírű Bayraktar drónok kapcsán is meglehetősen érdekesen fogalmaztak a törökök, s az ukrán nyilatkozatok ellenére a török Külügyminisztérium közleményben válaszolt az oroszok aggodalmaira. A török fél arról adott tájékoztatást, hogy az Ukrajnában használatba vett Bayraktar drónokat egy török cég értékesítette, és nem török segítségként szállították őket Kijevbe. Jelenleg láthatóan érzékeny pontja Moszkvának, hogy ki küld ténylegesen fegyveres segítséget az ukrán hadseregnek, az persze megint egy másik kérdés, hogy a háttérben milyen információkkal rendelkezik a drónokkal és a török katonai támogatással kapcsolatban az orosz hírszerzés, azonban a közvélemény formálása szempontjából az ilyesfajta nyilatkozatoknak is jelentős szerepe van. Minden esetre volt igazság abban, ahogyan a török ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) elnöke fogalmazott, amikor arról beszélt, hogy ma Ankara nem adhatja fel sem Oroszországot, sem Ukrajnát. Az ankarai orosz nagykövet is figyelemfelkeltően jellemezte a török politikát egy héttel a háború kitörése után Ukrajnával kapcsolatban; szerinte ugyanis Törökország semleges az Ukrajna és Oroszország között kialakult konfliktusban.

Mivel Törökországot nem sok víz választja el Oroszországtól fontos, hogy gyorsan és precízen tudja értékelni a folyamatokat, s döntéseit megalapozott jövőképpel hozza meg. Ankara többvektoros külpolitikájába az elmúlt években éppúgy belefért az oroszokkal való magasszintű üzletelés, ahogy az ukrán kormány megtámogatása Moszkvával szemben. Most azonban kérdésessé vált, hogy mi lesz a sorsa ennek a török barátságot is ápoló ukrán kormánynak, illetve összességében a független Ukrajnának? Ha az USA, Nagy-Britannia és az EU is egyaránt hagyják az orosz hadművelet – ha lassú is, de közelgő – végkiteljesedését, akkor Ankara világos, hogy szintén nem fog Moszkvával szembeszállni a Zelenszkij vezette ukrán kormányért.

A török kormány komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében hogy egyike legyen a Nyugat közvetítőinek Moszkva és Kijev közt, ahogy Jake Sullivan, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója is a napokban nyilatkozta; az összes NATO-tag közül csak három ország – Franciaország, Németország és Törökország – folytat párbeszédet Moszkvával az ukrán válság kapcsán. Gyakorlati hatékonysága talán a törököknek a legnagyobb, hiszen sikerült Antalyában találkozót szervezniük Oroszország és Ukrajna külügyminiszterei részére. Még ha eredményeket nem is tudtak a megbeszélést követően felmutatni a felek, a törökök tovább próbálkoznak; Mevlut Cavusoglu török külügyminiszter látogatást tett Moszkvában és Kijevbe is, hogy tovább tárgyaljon kollégáival a háború lehetséges lezárásáról. Erdogan szóvivője pedig arról tájékoztatta a sajtót, hogy a közeljövőben Putyin és Zelenszkij Törökországban találkozhat, s a tárgyalások során Ankara továbbra is segítő szerepet fog betölteni. Ezzel párhuzamosan a NATO március 24-re tervezett rendkívüli ülésének egyik témája a szövetség és Oroszország kommunikációs csatornáinak kialakítása lesz a súlyos incidensek megelőzése érdekében.

Erdogan és külügyminisztere rendszeres kapcsolatot ápol a legtöbb potenciális ország vezetőjével és külügyminiszterével. Ez alól nem kivétel Oroszország sem, a két elnök közt sűrűek az egyeztetések, ahogy a külügyi tárca vezetői közt is. A legutóbbi Lavrov-Cavusoglu találkozót követő sajtótájékoztatón – a háború ellenére – a török fél azt nyilatkozta, hogy országaik közt jó a kapcsolat, orosz kollégája pedig úgy fogalmazott; “Néhány nézeteltérésünk van Ukrajnával kapcsolatban, Törökország kiegyensúlyozott álláspontja azonban nagyon értékes számunkra.” Mindemellett Ankara támogatta az ENSZ Oroszországot elítélő nyilatkozatát, s a háború kitörése óta egyértelműen Ukrajna területi integritása mellett áll ki. Ennek ellenére egyelőre nem kívánja Kijevért sérülésnek kitenni ingatag gazdaságát, belpolitikáját, vagy biztonsági helyzetét szankciókkal. Erdogan Olaf Scholz német kancellárral egy hete tartott sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy humanitárius segélyeket fog küldeni Kijevnek, s egyelőre még nem döntöttek arról fognak-e még orosz fegyvereket vásárolni a jövőben, azonban fontosnak tartják, hogy megőrizzék barátságukat „Zelenszkij úrral és Putyin úrral” egyaránt.

Ankara számára kiemelkedően fontos NATO-tagsága, ahogy az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval fenntartott gazdasági kapcsolatai is, mindazonáltal nem rombolhatja le kapcsolatait Moszkvával sem, akivel – ahogyan az előbb felsoroltakkal is – komoly kereskedelmi forgalma van. A NATO súlyos védelmi garanciákat jelent a törököknek a Közel-Kelet nem túl barátságos vidékein, mindemellett Oroszország például jelentősen kiveszi a részét energiaellátásában. A Roszatom építi az Akkuyu Atomerőművet, továbbá Törökország SZ-400-as légvédelmi rendszereket vásárolt – az amerikai homlokráncolás ellenére – Moszkvától, s ami talán a legfontosabb; az oroszok és törökök kénytelenek valamelyest együttműködni Szíriában az asztanai folyamat részeként.

A turizmus és a kereskedelem egyéb ágazataiban kialakult orosz-török együttműködésekről még nem is beszéltünk, melyek szintén jelentős szerepet töltenek be a török gazdaságban. Törökország jelentősen támaszkodik az orosz turistákra, akik az összes látogató 19%-át teszik ki – többet, mint bármely más nemzet. Ráadásul Oroszország szállítja Törökországnak a gáz 52%-át és gabonaimportjának 56%-át is ők biztosítják. Világos, hogy a török elképzelésekbe nem fér bele sem a Nyugati szövetségtől való eltávolodás, sem az orosz kapcsolatok befagyasztása.

A török sajtó egyébként kellően kritikus mind a Nyugattal szemben, mind az oroszokkal szemben. Előbbinek gyakorta felrója az elmúlt évek provokációs viselkedését az ukrajnai események kapcsán, utóbbinak pedig a háborús agressziót. Nyilvánvaló, hogy a minden irányba kritikus török közvélemény kialakulásához számos eseményre szükség volt az elmúlt évekbe, melyek bizalmatlanságot szültek a törökökben most már nem csak Moszkvával szemben, hanem Washingtonnal és Brüsszellel szemben is. Az EU tagság időtlen-időkig mellékvágányon várakoztatása, a szíriai háború során támogatás nélkül maradt török katonai műveletek a szövetséges NATO részéről, a menekültválság európai és amerikai kezelése, vagy éppen az amerikai szankciók az orosz rakétavédelmi rendszer megvásárlásáért.

A legrégebbi és egyik legnépszerűbb török újság, a Cumhuriyet hasábjain tárgyalja a lehetséges jövőbeli török lépéseket a jelenlegi erőviszony változások közepette. Különösen izgalmas, hogy egy ennyire olvasott török médiaorgánum ilyen nyíltsággal beszél a világban bekövetkezni látszó markáns változásokról. Első lehetőségként azt tárgyalja az újság, hogy Ankara elismerheti az új világrend születésének tényét, ezzel együtt azt is, hogy a Nyugat elvesztette hatalmát. Második lehetőségként Ankara kijelenthetné a NATO-n belül, hogy a szövetség keleti kiterjesztésének politikája tévedés, hiszen az válságot eredményezett a szövetségben. Harmadik lehetőség, hogy Ankara felfüggeszti NATO tagságát mindaddig, amíg ki nem szorítják az újonnan létrejövő európai, franci-német szövetségből. Negyedik lehetőség, hogy megvárja, amíg Európában megszületik egy „új Antant” Németország-Franciaország-Oroszország vezetésével, s ehhez csatlakozik.

Az utolsó lehetőség pedig, hogy Törökország csatlakozik az USA-Egyesült Királyság-Izrael trióhoz, mely bár számos feszültséget rejt magában mégis érdekes felvetés az utóbbi hetek izraeli-török közeledését figyelembe véve. A török-izraeli kapcsolatok feljavításában egyébként komoly szerepe van az azerbajdzsáni elnöknek is, Ilham Alijevnek, aki mindkét féllel különleges kapcsolatot ápol. Isaac Herzog izraeli elnök látogatást tett március elején Törökországban, fontos hozzátenni, hogy 2007 óta ez az első izraeli elnöki látogatás ide. Erdogan a találkozót történelmi eseménynek nevezte, amely fordulópontot jelent majd a két ország kapcsolatában. Az izraeli-török kapcsolatok hosszan tartó válságát Herzog aszályos időszaknak nevezte, és reményét fejezte ki, hogy konkrét tettek követik majd az együttműködési készséget. Azt is látni kell természetesen, hogy Törökország más közel-keleti hatalmakkal is igyekszik helyreállítani kapcsolatait, így Egyiptommal, az Egyesült Arab Emírséggel, Szaúd-Arábiával és Katarral is. Ankara számára elengedhetetlen, hogy legyen önálló biztonsági elképzelése a NATO védőhálóján túl is.

Az azeriek, a törökök és az izraeliek is próbálnak közvetítőként fellépni az ukrajnai háború megoldásában, azonban számukra egy legalább olyan fontos témát is próbálnak Moszkvával megtárgyalni; az iráni nukleáris program alakulását. Kína mellett Oroszország az, aki még kellő befolyással bír Teheránra, nem véletlen, hogy rossz nyelvek szerint Bennett elsősorban nem a kijevi és moszkvai kormány kibékítése miatt utazott Moszkvába nem is olyan régen, hanem az iráni kérdés megnyugtató megoldásának ügyében. Az iráni atomprogram fontosságát az ukrán események ugyan a közvélemény számára a háttérbe szorította, azonban jól kivehető a Fehér Ház, Jeruzsálem, vagy éppen Ankara kommunikációjából, hogy a kérdés továbbra is életbevágóan fontos számukra. Vajon az ukrán háború kapcsán alku tárgya lehet az iráni nukleáris megállapodás?

Érthető módon a Fekete-tenger térségébe összpontosuló globális erőtér ütközés komoly aggodalmakkal és lehetőségekkel jár Ankara számára. Ami a legnagyobb nyugtalanságra okot adó esemény török részről – az oroszok terjeszkedésén túl – a nyugati szankciók átvételének kényszerűsége, mely kiterjedne az Oroszországgal folytatott kereskedelmi, gazdasági és energiaügyi együttműködésekre is. Ankara a súlyos háborús helyzet ellenére igyekszik munkakapcsolatot fenntartani mind Oroszországgal, mind az Egyesült Államokkal, mind Ukrajnával, mind az európai vezetőkkel, s a számára lehető legjobbat kihozni a kialakult válságból. Ez egy elengedhetetlen biztonsági és gazdasági kérdés a számára, nem pedig geopolitikai helyezkedés. Gyenge lábakon álló gazdasága és belpolitikai élete, továbbá bonyolult regionális helyzete nem enged meg semmi hibát, s a jelenlegi történések közepette nehéz megfelelően értékelni az eseményeket török stratégiai szempontból.

Ma Erdogan híres multilaterális külpolitikája inkább a célszerűséget szolgálja ki, mintsem a korábban látott hatalmi ambíciókat. Mindez természetesen csak a régió stabilitásának visszaállásáig tart így, utána a mostani lépéseinek sikeressége, vagy kudarca fogja újra pozícionálni a térségben betöltött szerepét. Megnevezve Ankara két fő irányvonalát a jelenlegi helyzetben; kockázat minimalizálásról és a lehetőségek maximális kihasználásáról beszélhetünk, ám mindezt rendkívül ingoványos talajon kell kiviteleznie, ráadásul nyugatról és keletről egyaránt árgus szemekkel figyelik.

Ha tetszenek a geopolitikai elemzések és hírcikkek, kérjük támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon

 


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek