Trianon 100 – emlékkeresztet állítanak Nagyszarván

Milány Kincső

A trianoni békediktátum 100. évfordulójához közeledve egyre több helyi közösségről derül ki, hogy bizony szívén viseli a 100 éve történt igazságtalanság ügyét: emlékezni, s emlékeztetni akar. Így vannak ezzel a nagyszarvaiak is, akik az elmúlt években bizonyították, hogy nem engednek a betelepültek provokációjának, s ha kell, össze tudnak fogni.

Ennek a közösségnek egyik tagja Lentulay István – aki egyébként a nagyszarvai önkormányzat képviselője is –, aki mert nagyot álmodni, és eldöntötte: szeretne egy emlékhelyet a trianoni békediktátumnak a faluban.

– Miért tartod fontosnak a trianoni békediktátumról való megemlékezést?

– Ez vagy benne van valakiben vagy nincs. Sokan, ha meghallják, csak legyintenek. Számomra ez is akkora jelentőséggel bír, mint az államalapítás, csak az ellenkezőjét jelenti. Augusztus 20-án nagyszabású megemlékezések, tűzijátékok vannak, mindenki ünnepel nézeteitől függetlenül, annak ellenére, hogy lehet, nagyon keveset tudnak az eseményről. Így van ez a trianoni békediktátummal is.

– Az anyaországban nagyon kevesen foglalkoznak június 4-ével. Többen emlékeznek rá az elszakított területeken.

– Nem csoda, hiszen ez minket érint, itt élő magyarokat. Nekünk fáj, mi éljük meg napjainkat idegenként kisebbségben a saját földünkön. Iskoláinkban is pár sort szentelnek ennek csupán a tankönyvek, ami nagyon kevés. Ha a fiatalabbakat megkérdeznénk, nagy részük csak nézne ránk, hogy mit is kérdezünk. Bár hozzá kell tennem, hogy az utóbbi pár évben már javult a helyzet. Az iskolában tanultak nem igazán tettek hozzá a magyarságtudatomhoz. Akkoriban még a vörös uralom tömte belénk a történelmi ismereteket és a valós dolgokról csak nagyszüleinktől hallottunk, akik átélték, akiknek az nem történelem volt, hanem sorscsapás. Hallottam sokszor megboldogult nagyapámtól, hogy hadifogságba vitték, utána kitelepítették. Talán ezért kezdtem el könyvtárakban keresgélni, később pedig egyre több információhoz lehetett hozzájutni. Magyar közegben élek is ezért furcsa volt, hogy mikor a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem, miért szidnak olyan szlovákok és küldenek a Duna túlsó partjára, akik addig nem is találkoztak még magyarral. Elkezdtem jobban megismerni a történelmünket és lassan rájöttem, hogy nem szégyen magyarnak lenni, hanem büszkeség, könnyezni a himnusz vagy akár a honfoglalás történetének hallatán. Ezt szeretném átadni az utódainknak.

– Úgy hallom, hogy emlékoszlopot szeretnél állíttatni. Hogyan jött az ötlet?

– Kell hagyjunk magunk után, hogy ne vesszen feledésbe az, ami történt. Ha látják, akkor az intelligensebbek veszik majd a fáradságot és utánakeresnek a világhálón. Trianon a községünkben is sokáig tabutéma volt, pedig mindent, ami a nemzetünkkel kapcsolatos, büszkén fel kell vállalni és megemlékezni róla. A gyerekeinkbe belesulykolják a vesztes csatákat, de szóra sem méltatják a több száz dicső hadjáratunkat. Szinte semmit nem tudnak az őseikről, csak pár főcímet. Néha azt hiszem, hogy ezt szándékosan teszik, hogy lehajtott fejjel, szinte szégyenkezve éljenek magyarként, pedig büszkén, emelt fővel kellene járniuk.

– Hogyan kezdtél hozzá a szervezéshez?

– Pár nap alatt körbejártam a történelmi 64 vármegye nagy részét 2019-ben (58-at, de a kimaradtakat is pótlom) és mindenhonnan hoztam egy vödör földet, amibe 2019. június 4-én egy megemlékezés keretén belül elültettük az összetartozás fáját. Ez az ötlet egy filmből jött, ahol a koronázáshoz minden vármegyéből vittek földet, amire a király fellovagolt és jelképesen minden égtáj felé suhintott a kardjával.

– Nem tartottál tőle, hogy a szokatlan, de nagyon konkrét kiállás és a jól átgondolt terv hallatán lesznek olyanok, akiknek ez majd nem tetszik?

– Pár „minek magyarkodni” beszóláson kívül kellemes meglepetés ért, amikor községi szinten nagyon sokan megjelentek a megemlékezésen és utána is pozitív visszajelzéseket kaptam. A legfontosabb és legtöbb erőt adó a nagymamámé volt, aki korára való tekintettel rég nem lépett ki az udvarról, de az ültetésre eljött és utána könnyes szemmel, elcsukló hangon mondta, hogy fiam, a nagyapád most nagyon büszke volna rád. Ez a pillanat volt, amikor eldöntöttem, hogy ezt folytatni kell. Tervezek egy történelmi falat, melyet történelmünk dicső jelenetei ékesítenének, és ha ezt sikerülne megvalósítani, minden évben szeretnék egyet elhelyezni rajta időrendi sorrendben. Megismerkedtem Demeter József erdélyi fafaragóval, akivel remélhetőleg még nagyon sok sikeres tervet fogunk tudni „láthatóvá” tenni. Ezenkívül már rajzolódik a fejemben az aradi vértanúk emlékműve is. De visszatérve, ez a gyász éve, és a fa ültetése után most egy nagyobb emléket szeretnék. Januárban kezdtem rajzolgatni egy emlékművet a 100. évfordulóra. Mikor már kezdett formát ölteni, kikértem pár műveltebb, a történelemben, népszokásainkban és a szimbolikákban jártasabb ismerősöm véleményét is, míg végül összeállt a kép, amit egyeztetve a faragómesterrel szinte már felállítva láttunk.

– Mikor szeretnétek felavatni?

Most, amikor egyértelművé vált, hogy bizonyos megkötések mellett lehet megemlékezéseket, nyilvános rendezvényeket tartani, szinte biztosra vehető, hogy az emlékművet a június 4-i, 19:20-tól kezdődő megemlékezés után avatjuk fel. A helyszínt egyelőre még nem akarom megnevezni. 

– Kik támogatnak?

A Három Királyok formáció (Derzsi György, Kovács Koppány, Vadkerti Imre) felajánlották egy koncertjük teljes bevételét, de sajnos ez elmaradt a járvánnyal kapcsolatos tiltások miatt. De már most úgy áll a dolog, hogy a kereszt költségeit közadakozásból fogjuk fedezni, amit fel is tüntetünk majd egy emléktáblán.

– Hogyan lehet segíteni?

– Május 30-án főzünk egy nagy katlan csángó gulyást a nagyszarvai tűzoltószertárnál. Aki szeretné támogatni az emlékmű felállítását, azt szívesen látjuk 16 és 20 óra között a helyszínen, ahol a kihelyezett urnában mindenki elhelyezheti adományát, mielőtt vagy miután elfogyasztott egy tányér finom gulyást.

Forrás: felvidek.ma, Méry János


Hasonló cikkek