Jó ideje már igyekszem úgy járni a várost, úgy intézni munkáimat, hogy útközben budapesti turistának képzelem magam.
Nem földre szegett fejjel baktatok, hanem felnézek a házak homlokzatára, megszemlélem a gyönyörű kapukat, a fákat, virágágyásokat, a büfék kínálatát. Elolvasom az étlapokat, és fotózok. Kicsit több idő csak, mintha végigrohannék az ismerős utcákon, de minden egyes alkalommal, megannyi élménnyel a tarsolyomban térek haza. Íme, a mi városunk!
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
Ezúttal Óbuda volt a cél, mégpedig annak egy izgalmas szeglete, ahol úgy ötvöződik a régi az újjal, hogy az már néha fáj. Van abban valami bizarrul hátborzongató, amikor a déli harangszó két tízemeletes betonház közt éri az embert. Pedig így járhat, aki egy hétköznap a Vendéglátóipari Múzeumba zarándokol.
Miközben fotózni készültem, megszólított egy hölgy cekkerrel a kezében: beszélek-e magyarul? (Hátizsákkal, fényképezőgéppel kezemben idegennek festhettem.) Az utca végénél van egy kis harangláb, ami gyönyörű harangjátékot játszik, kevesen ismerik, nézzem meg – mondta. (Ha nem hívja fel a figyelmemet, tényleg nem leltem volna rá.)
És aztán egyszerre betoppan az ember egy utcába, háta mögött hagyva a meddő aszfaltrengeteget, és békebeli nyugalmat idéző házak ölelik körbe. Az Óbudai Társaskör épülete jobbra, s balra a maga a múzeum. Míg elidőztem és kerestem a Krúdytól ismert életérzést, az ideillő gondolatokat, zene szűrődött ki a házból – később a kiállító teremben sikerült is beazonosítani.
Az, hogy maga a múzeumigazgató nyitott nekem ajtót és tessékelt az épületbe, az azért a színtiszta véletlen műve volt. Balra máris a Krúdy életmű kiállítás – egy szobába sűrítve Szindbád és Rezeda Kázmér szülőatyja mozgalmas élete. Krúdy minden egyes sora kordokumentum.
Nincs olyan szociológiai- vagy történelemkönyv, amely a magyar társadalom életének ilyen intim pillanatait képes lenne megragadni – mert a fehér asztal körül töltött percek a legbensőségesebb viszonyt feltételezik. Krúdynál az olvasó mintha jelen lenne Pest és Buda valamely korabeli éttermében, látja a gőzölgő fazekat, a sistergő serpenyőt, s ha jól figyel, az ízes sorok közt rejlő gondolatot.
„…de mennyi minden történik az ilyen fiatal libával, amíg az embernek a kedve is elmehet tőle. Csinálnak belőle libaapróléklevest, utána tálalnak libamájas rizottót. Majd jön maga a libapecsenye. Nem, Uram, még az idei libából is sok az ilyen mindenféle. És még estére is fenyegetőzik a hideg liba, de most már a déli uborkasaláta helyett majonézes fejessalátával.” Krúdy Gyula
Ezután kezdjük a kereskedelmi résszel, ami a piactól egészen a hipermarketig mutatja be a fejlődést. Interaktív kiállítás, beszélő képekkel. Az ember ilyenkor jóleső érzéssel nyugtázhatja, hogy bizony, gondos emberek voltak elődei, mert amiket a tárlókban felsorakoztattak, azok bizony ott vannak a kamrapolcon vagy a kredenc tetején odahaza: nálunk a fotózások elengedhetetlen kellékei. A mérleg szinte napi használatban!
Régi üzletek portáljai, macskaköves utca – a gyerekek úgy érezhetik, mintha a mesébe csöppentek volna. Engem meg támadnak az emlékek: mintha csak kisgyerekként a pécsi Király utcában járnék talán… de az egészen biztos, hogy jártam már itt. Sokan felsóhajtanak, amikor az Úttörő Áruház, vagy a Divatcsarnok, leánykori nevén Párizsi Nagyáruház-szobához érnek – szerencse, hogy a Lotz terem ma is régi fényében tündököl. (Ezt is meg kell látogatni feltétlen, naptárba beírni!) Nagyon nagy ötlet a falon az öltöztetős baba, ami minden lánynak volt anno: igaz, ez mágneses, nem papír, de én is szívesen elrakosgattam a kalapokat meg a csinos masnikat a babákon!
Egy egész delikáteszbolt-instant: régi és retro édességekkel. ZIZI! De rég volt, lehet-e ma kapni igazizit? Aztán ott a Közért, a jellegzetes mérleggel és kávédarálóval – micsoda hangja volt – és nem is olyan rég volt! Az Állami Áruházat oly sok áruval töltötték fel, csak kapkodtam a fejem, miközben odaköszöntem a pénztárban ülő bábunak. Bocs. De nagyon ott volt.
Skálás szatyor, a százszorszép desszertes doboz, tescos reklám… mindenkinek mesélnek valamiről…
A cukrászműhelytől a cselédszobáig és az öltöztetős disznó
A vendéglátást a cukrászműhellyel kezdjük. Itt egyből rácsodálkozhatunk többek közt a kézi szaloncukor-rojtozóra is. (Ugye, a szaloncukor igazi magyar édesség.) A békebeli kávéházban talán épp dohányozni mentek az urak, akik a napilapot az asztalon hagyták. A biliárd is félbeszakadt – az interaktív játékok közt a biliárdtól el a kezekkel, az csak „mutiból készült.” A vendéglátás egyéb állomásit végigjárva néha felkiálthatunk: jé, nekünk/nagyinak, julcsinéninek is van/volt ilyen! Bizonyos kor után nosztalgikus emlékek kötik az embert tárgyakhoz. Olyanokhoz, amelyek a múltból ragadtak itt, vagy csak álmainkban találkoztunk velük. Ilyen emlékek hozakodnak elő sorban a tárlókat nézve.
És közben okosodhatunk, ha eddig nem tudtuk volna: mit illik, mit nem illik evés közben, egy kis múzeumi asztali etikett.
A kamrában a sódar ugyan műanyag volt, de itt is volt öltöztetős: a sertésbontást lehetett makettezni a fali sertés szét- és összerakásával. Nagyon hasznos azoknak, akik a hentesnél olykor bajban vannak, hogy is nevezzék a kívánatos darabot!
A régi konyha brutális méretűnek ható multifunkciós tűzhellyel ma is megállja a helyét,
és itt azt is megtudhatjuk, mi a cseléd dolga, és mi a háziasszonyé.
„Minden lánynak szigorú kötelessége a főzést megtanulni. Nem éppen azért, hogy saját kezüleg kavarja a rántást, hanem azért, hogy tudhassa, mihez mennyi hozzávaló s mennyi idő alatt lehet elkészíteni, hogy egy szemfüles szakácsné előtt szégyent ne valljon.”- olvashattuk a falon a Magyar Lányok hetilapból.
Egy kis turisztikai kitérő, itt szól a békebeli muzsika, ami az utcáról is becsalogatja az errejárót. El lehet merengeni a hatalmas, képes térképen, és a tárgyi emlékeken, hogy miként tépázta meg a magyarországi turizmust (is) Trianon.
Azért ebben a múzeumban igencsak hiányzott valami, mert amikor a vendéglátás ennyi emlékét megszemléli az ember, adná magát, hogy egy fertályórácskára megpihenjünk egy szelet Rigó Jancsi mellett. Vagy egy dobostorta és egy pohár szóda kíséretében összegezzük a látottakat. Akár egy indiáner vagy egy meggyes rétes, egy forró fekete… na, ez utóbbi tényleg volt. 90 Ft-ért az automatából.
Summa summarum: nem uncsi múzeumlátogatás, igazi családi program, ha még hozzávesszük az időszaki játékkiállítást, akkor meg aztán még inkább. Utána tegyünk úgy, mint Krúdy annak idején, és stílusosan baktassunk át a szomszéd kockásabroszosba, enni egy jó zónapörköltet. És idézzük is őt: „Második fogás, apróra pirított, töpörtyűs, juhtúrós galuska legyen. Amennyiben akadnának közöttünk kákabélűek, ezek részére rummal leöntött csurgatott palacsintát javallok.”
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumról bővebben: ITT
Nyitókép: Illusztráció
